– Gabikám, nekem te vagy a világ legdrágább kincse – mondja, és én elhiszem. Újra és újra. Még most is.
Anyám három évvel a születésem előtt elvesztett egy babát. A bátyámat három hétig halva hordta és csak a gondviselésnek köszönhető, hogy ő maga nem halt bele a terhességbe. Aztán két korai vetélés után megérkeztem én, többszörösen vállamra tekeredett köldökzsinórral, vákuum segítségével, de egészségesen. Saját és nénikém elmondása alapján tudom, anyám rettenetesen aggódott, hogy velem minden rendben legyen. Ahogy a kórházból hazavitt, apámmal befűttetett a kisszobában, állítólag mindenkiről szakadt a víz, aki hozzánk látogatóba érkezett. Nem csoda, hisz augusztus eleje volt, tomboló nyár. Annyira féltett, hogy nem mert megfürdetni sem, így a már rutinos, kétgyermekes keresztanyám járt át hozzánk az első hetekben, hogy segítségére legyen.
Alig múltam egy hónapos, amikor apám már behajózni készült. Megállt a kiságyam felett és azt mondta: Hogy hagyjalak így itt, drága kislányom?! Feltételezem, hogy tekintetem nem adott aggodalomra okot, mert végül elment egy újabb évre, így anyám ott maradt egyedül a második combnyaktöréséből lábadozó nagyanyámmal, egy folyamatban lévő építkezéssel, és a világ legdrágább kincsével.
Szeretetteljes magányban teltek gyermekkorom első évei. A ritmus, amelyben éltünk, nem volt szokványos, de működött. Apám elment, majd évente pár hónapra hazajött. Az első hét mindig mesés és felhőtlen volt, mindaddig, amíg ki nem derült, hogy amíg ő a dollárokat gyűjtögette, a túlélés érdekében anyám zálogba csapta az aranykészletet, amely apám bűntudatának függvényében minden hazatéréskor bővült egy kisebb vagy jelentősebb darabbal. Korai emlékeim közt őrzöm anyám gondterhelt arcát és könnyes szemét. Már akkor felnőttként kezelt, ahogy teszi ezt azóta is, és amikor azt kérdezem tőle, mi baja, csupán annyit mond: az élet. Így én voltaképpen egészen kiskoromtól kezdve azt látom, hogy az élet egy-két hétig csodálatos és boldog, azután pedig küzdelemmel és bánattal teli.
Apám még sosem emelt rám kezet. Anyám sem ver, de olykor rácsap a számra vagy a kezemre, ha valamit a tiltása ellenére is megteszek. Többnyire hallgatással és szeretetmegvonással büntet, persze csak miután elmondja, nem elég, hogy apám meg az élet, de még én is csak a bánatot okozom neki. Apám nyáron szeret hazajönni, ez a minta alakult ki nálunk az évek alatt. Amikor itthon van, minden megélénkül. Ilyenkor gyakoriak nálunk a családi összejövetelek, és az év többi időszakával ellentétben, minket is többször hívnak vendégségbe. Idén, ha szerencsénk van, a siófoki MAHART üdülőbe is kapunk egyhetes beutalót. Nagyon várom a nyaralást, már csak az évzárót kell előtte kibírni.
Épp oda igyekszünk, most végeztem el az ötödik osztályt. A közelgő nyári szünet miatt – mint minden gyerek – én is nagyon boldog vagyok, vidáman szedem a lábam, anyám kezét fogva. Abban reménykedem, hogy hazafelé az Éva presszóban kapok egy háromgombócos fagyit. Fejben már el is tervezem, hogy két eper közé egy pisztáciát kérek.
– Hétszázhármas Damjanich János úttörőcsapat, vigyázz! Fogadás jobbról, zászlónak tisztelegj!
Mire beér a csapatzászló, már három ájultat szednek ki a sorból. Megkezdődnek a beszédek, ezt követi a jutalomkönyvek és oklevelek kiosztása. Az unokatesóim felettem járnak, mindketten jutalmat kapnak kimagasló tanulmányi eredményükért és közösségi tevékenységükért. Végül elénekeljük közösen az internacionálét, és minden osztály elvonul a termébe, hogy átvehessük az év végi bizonyítványunkat. Ekkor még nem sejtem, hogy hamarosan a föld is kidől majd sarkából.
A névsor végén vagyok, így már mindenki türelmetlenül várja, hogy az osztályfőnök végre befejezze a bizonyítványosztást és szétszéledhessünk. Szalai, Tóth, Varga, majd a sort Vígh Márti zárja, aki idén is kitűnő lett. Miután megkapom a barna kiskönyvet, az osztálytársaim zömével ellentétben nem szaladok elégedett mosollyal vissza a helyemre. Anyám szomorú tekintetét szigorúvá keretezi a fekete szemceruza, amit a százéves, avasodó rúzsával együtt csak alkalmakra használ. Ahogy kilépünk a teremből, anyám azonnal látni akarja a jegyeimet.
– Mindenből hármas? Mindenből? Hogy tehetted ezt velünk? – sziszegi halkan, összeszorított fogakkal, hisz itt van még a sokadalom az iskola előtt, nem akarja, hogy mindenki hallja. – Apád a tengeren hánykolódik, én próbálok neked mindent megadni, és ez a hála? – Próbálom kerülni dühös tekintetét, és könnyes szemmel kérem, hogy bocsásson meg, amiért ilyen hálátlan, rossz gyerek vagyok.
– Ne haragudj, édesanyu! Jövőre kijavítom, megígérem!
– Ígérgetés, persze! Mostantól új idők jönnek! Hogy hozhattál ekkora szégyenbe? Na, érjünk csak haza, annyit kapsz a meztelen seggedre, ahány tantárgy volt idén az ellenőrződben.
– Édesanyu, kérlek, ne verj meg! Jó leszek, megígérem! – válaszolom, miközben próbálom megfogni a kezét, de eltol magától.
A Dimitrov utca sarka pontosan féltávon van a házunk és az iskola között. Tudom, hogy néhány perc múlva hazaérünk, és nagyon ki fogok kapni. Újra kérlelni kezdem, miközben reménykedem, hogy találkozunk valakivel, leállunk beszélgetni, és időt nyerhetek. De nem így történik.
– Semmit sem kérek a születésnapomra, csak azt, hogy ne verj meg! – kérlelem, és közben sírni kezdek.
– Ha tovább cirkuszolsz velem, az úttörőszíjjal kapsz!
Nagyon megrémülök, a világosbarna műbőr szíj igazán veszélyes holminak tűnik, bár még sosem kaptam vele. A múltkor, amikor feleseltem, a karmos foglalatú gyűrűje felszakította a számat. De hol van az a szíjhoz képest!?
Befordulunk az utcánkba, lázasan kutatni kezd a kapukulcs után. A ferdén bebetonozott, levelibéka színű kertkapu zárjában elfordul a kulcs. Most már tényleg csak néhány lépés a házig, majd bezárul mögöttünk a bejárati ajtó is. Táskáját akkurátusan a fogasra akasztja, leveszi a cipőjét, és egy percre eltűnik a konyhában. Ciccen a Kőbányai.
– Menj a szobádba és vetkőzz!
Egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást teszek.
– Édesanyám, drága jó édesanyám, kérlek! Ígérem, nagyon jó leszek! – ismétlem sokadszorra.
– Megmondtam, mi lesz, ha tovább folytatod. A csatos végével kapsz, minden tárgyért kettőt.
Szótlanul lépkedek a nappaliban, elhaladok a sarokülő mellett, aztán bemegyek a szobámba. Nem akarok levetkőzni, még mindig reménykedem, hogy nem lesz verés és megúszom néhány pofonnal. Amikor belép az ajtón, még rajtam van a sötétkék rakott szoknya és az ing is. Ülök az ágyamon a szépen vasalt ruhámban, a mellemen lévő zsebben síppal, nyakamban piros nyakkendővel. Milyen fura is ez a viselet, hisz vasárnaponként misére és hittanra járok, mert anyám a jóistenben hisz. Meg egy kicsit már az úttörő szíjban is.
– Ne akard, hogy én vegyem le! – mondja
Én pedig, végképp feladva a reményt, engedelmesen hasalok le a narancssárga, Szundi fantázianévre hallgató heverőre. Talán ha a bugyit magamon hagyhatnám, kicsit felfogná az ütéseket. Mintha olvasna a gondolataimban.
– Bugyit is! – mondja, ellentmondást nem tűrően.
Nem ad időt felkészülni, alighogy letolom a bugyim, már jön az első ütés. Még neki is új, szokja az eszközt. Hazaérkezésünk óta sírok, így a veréstől csak hangosabb lesz a zokogás. Ötödikben tizenkét tantárgy van. Számolom egy darabig az ütéseket, de hétnél felhagyok vele. Már nem kérlelem, nem könyörgök. Megfeszítem a fenekemet, de attól csak rosszabb lesz. Mintha kicsit bizonytalanodna, végül suhint még kettőt, majd a szíjat a földre dobva kimegy a szobámból. Én továbbra is fájdalomtól és felelemtől zokogva fekszem az ágyamon. Nem tudom, hogy vége van-e vagy csak szünet. Egy dolog bizonyos: nem használta a csatos végét. Néhány percig még mozdulatlanul maradok, mert nem tudom, visszajön-e a többi ütésért.
Vége van, a világ legdrágább kincse álomba sírja magát az ocsmány Szundi heverőn, abban a reményben, hogy reggel jobb lesz. Még nem tudja, hogy sosem lesz már jobb…
Másodközlés, a novella eredeti megjelenési helye a Felhő Café Könyvek kiadó Túléltem című kötete.