Tisztelettel kérem a kedves lakókat, hogy a lichthófba több tárgyat ne helyezzenek el, mert a 2023. évi MDCCXXXIV. sz. rendelet értelmében 2023. április 14-e óta jelzett helyiségek lomtároló jellegüket veszítik; jelzett naptól a jelzett terek csak az arra kijelölt személyek által használhatók, csak az arra megállapított célra. Megállapított cél: időutazás. Tisztelettel: Tőzsérné Petneházy Etelka Margit, közös képviselő.
Sokáig bámultuk a faliújságra kihelyezett rövid szöveget. Indokolatlan volt a fénymásolólap egészét erre a pár sorra használni. Ezen általában bosszankodtam volna, de az üzenet jobban sokkolt. Pisti úgy tett, mintha észre sem venné a kihelyezett papír abszurd tartalmát. Rántott egyet a vállán, az elhullott palackból újrahasználatos szatyorrá glorifikált szütyő visszaugrott a nyaka mellé, és kisétált az utcára. Én még maradtam. Gondolkodás nélkül halásztam elő zsebem mélyéről a mobiltelefonom. Lefényképeztem az üzenetet, majd gyorsan elküldtem pár ismerősnek. Választ remélve zártam le a készüléket, és Pisti után siettem.
A piacon értem utol, tojásokat válogatott. Már nyitottam a számat, hogy kérdőre vonjam, amikor a hangosbemondóból éktelen sercegés szaladt ki, végigzúgott az egybegyűltek feje fölött.
– Figyelem, figyelem! Felhívjuk figyelmüket, hogy az MDCCXXXIV. sz. rendelet értelmében 2023. április 14-e óta minden ház lichthófja szolgálati terület, melyen keresztül időutazás folyik. Behelyezett értéktárgyaik meglehet, hogy soha nem kerülnek Önökhöz vissza. Gyermekeiket, idős rokonaikat, háziállataikat tartsák távol a lichthóftól!
A bejelentés vége ugyanúgy nem érdekelt senkit, mint az eleje. Vagy akár a tartalma. Rajtam kívül senki nem nézett a hangfal irányába, csak én álltam ott döbbenten, és egyáltalán nem értettem az elhangzottakat. Pisti már a rebarbarákat tapogatta pár méterrel arrébb. El sem köszöntem tőle, úgy viharoztam ki a piacról. Az emberek nem tűntek másnak. Szemmel láthatóan senkit nem idegesített az időutazás bejelentése.
Bizonyítékra volt szükségem. Rohantam a Nyúlszék utcán, fürgén ugrottam át a lomtalanításból hátrahagyott sámlikat, szakadt zsanérokat, kibelezett plüssöket. A keskeny utca fölé magasodó sápadt, rózsaszín ház ugyanolyan volt, mint máskor. Amióta ismertem, itt lakott Juli. Könyvelő, és egyáltalán nem néz ki könyvelőnek: a tarkóján felnyírta a haját, és nyaranta Ozorára összetapasztotta a tincseit. Ehhez a könyvelőtlen kinézetéhez amúgy sem igazán illik a Nyúlszék utca kimerítő használatától megkopott szürke vasajtó, a jellegtelen kilincs, a lépések millióitól fényesre kopott lépcsőcske. Pár másodpercig csak mélyen lélegeztem, a fejemben lüktetett a rohanás, de mielőtt utolért volna a gyomorhinta meg a szédülés, gyorsan beütöttem inkább a lakásszámot. Valami klasszikus szólam, türelmetlenül dúdoltam magamban. Aztán recsegés a vonal túloldaláról. Kaputelefonos villáminterjú nélkül jutottam be a hűvös lépcsőházba. Pedig simán lehetnék egy szórólapos, vagy valamilyen nyaraló lakók távollétét kiszimatoló betörő. Vagy hülyeségeket hirdető közös képviselő.
Megálltam a sötét előtér közepén, jelenlétemet nem észlelte a lengőajtó fölött ülő mozgásérzékelő gömb, de a félhomályban is ki tudtam venni, hogy a hirdetőtáblán itt is hasonló szöveg szerepel. Tisztelettel, senki ne nyúljon a lichthófhoz, rendelet, közös képviselet, meg köszönettel. Visszafordultam, feltéptem a kaput, hangos csattanása már csak méterek után ért utol.
Az utcán továbbra sem láttam jelét az időutazás fölötti döbbenetnek. Nem mintha a lichthóf einstandolása kevésbé lett volna vérlázító. A piac felé kitartóan vonultak a bevásárlókocsi-haderők, puhán húzták őket a lyukacsos műbőr talpbetétekhez tapadó, megfáradt lúdtalpak. Visszafelé is áramlott a tömeg, remegtek a kosarak a tölteni valótól, a nátrium-glutamátos, kilogrammos kiszerelésű ételízesítőtől, a BL-55 típusú liszttől, meg a B-minőségű rizstől.
A házhoz értem, a tarkómat már finoman mardosta a fejbőrömről csordogáló, sós izzadság. Csak egy zuhany tudna csodákat tenni, gondoltam, de másfajta csodáknak volt most ideje. Szükségem volt valakire, aki segíthet a csoda racionális eseménnyé való lefokozásában. Tőzsérné Petneházy Etelka Margit. A közös képviselő. Képviseleti szerep, munkakör, hivatás, precizitás, negédes lenézés, jószándékú okítás. A közös képviselő örök, köztudottan az alapkőletétellel kerül kiválasztásra – akkor is, ha a gondozott épület felállításakor még nem él. A lélek az első kimart földnél születik meg, majd idővel házmesteri porhüvelybe száll.
Tőzsérné Petneházy Etelka Margit kötelességtudóan kihelyezett vezetékes telefonszámát kerestem a társasház előterének falán. Hosszú percekig olvastam a különféle kiragasztványokat, néhol csupán a betűtípus segített az évtized meghatározásában. Aztán valami semmiből jövő sugallat – vagy csak Józsi, a negyediken lakó taekwondo-edző és bőrdíszműves kisiparos állandó hanyagsága – a sárga kukához vezetett. Annak fedele minden bizonnyal ismét csak véletlenül maradt nyitva. Bűzt okádott rám, mérgesen löktem le a foltos műanyag tetőt. Feltárta a fedél mögött rejtőző titkot: a keresett telefonszámot. A nyolcvanas évekből maradt itt, ilyen forma nyolcast meg egyest nem használnak azóta sem.
A zsebemből előhalászott telefon értesítés nélkül várt. Senkit nem érdekelt, hogy mi történik ezekben a falakkal ölelt, keskeny, függőleges férgelyuk-folyosókban.
Tárcsáztam. Tőzsérné Petneházy Etelka Margit a második csengés után felvette, de nem is hagyta, hogy megszólaljak.
– Tudom, miért keres, kedvesem! Nyugodjék meg, a Sezlony utca 7. szám alatt csak július 4-től indul be az időgépezet. Sajnos a jelentkezésről lecsúszott, vagyis – mondta sejtelmes izgatottsággal a hangjában –, még nem kvalifikált rá! De ne aggódjon! Mindennek eljön az ideje.
Mielőtt letette a kagylót, utolsó szavait ugyanazzal a kendőzetlen bennfentességgel ismételte el. Az ideje.
Tőzsérné Petneházy Etelka Margit fellengzősen modoros viselkedése felbőszített. A faliújsághoz léptem, és egy mozdulattal letéptem a tájékoztatót. Innentől majd mindenre figyelek – elég csak a piros rolómat áttetszőbb árnyalatra cserélnem a konyhában, és onnantól majd rálátok a lichthóf ablakára. Titkolózhat itt mindenki, engem ebből ki nem hagynak!
(Fotó: Jason Dent, kép forrása: Unsplash)