A Mikulás kabátja ott pihen a széken. A piros zsákban maradt még néhány mandarin és szaloncukor, Ádám alsónadrágban áll a nappaliban és az ezüstpapírral zörög.
Ez a tizenharmadik év, amikor december huszonnegyedikén délelőtt gondosan összehajtja a jelmezt. Akkor kezdődött az egész, amikor Bence négyéves volt: a göndör fürtös kisfiú látni szerette volna a Mikulást. Az anyja totál ellenezte az egészet, mindenféle fejlődéslélektani érettségre hivatkozva közölte, hogy ebben az életkorban a gyerekek sokkal inkább félnek a rajongott alakoktól. Jobb, ha csak a nyomukat látják a hóban.
– Nem kell jelmez, nem kell az igazi Mikulás! – zárta le Nóra az éjszakai suttogásba fojtott ordítást. Befordult a fal felé, és nyakig húzta a takarót. Ádám a hátán fekve bámulta a plafont. Ő sem úgy képzelte, hogy majd Bencét odalökik a piros sapkás öreg elé, hogy számot adjon: jó volt-e, mosott-e fogat minden este, megbánta-e a rosszaságait. Micsoda hülyeség! Ádám kész forgatókönyvet látott maga előtt, ahogyan kitömi a hasát egy nagypárnával, felveszi a nagyapja gumicsizmáját, és valami jó meleg plüssnadrágban, hófehér szakállal a kertben szöszmötöl. Nem akart ő szemtől szemben állni a fiával mint idegen Mikulás. Csak azt szerette volna, ha Bence meglesheti az ajándékhozót. Ádám tétován a felesége vállához ért, de a nő rántott magán egyet, és összeszorította a szemhéját.
– Hát jó – gondolta Ádám, és kimászott az ágyból. Belebújt a kopott farmerjába, a kérgesre keményedett velúr bakancsába, és becsukta maga mögött a bejárati ajtót.
Még szerencse, hogy a Tesco éjfélkor is nyitva volt. Leparkolt a rozoga Fiestával a bejárathoz, és egyenesen a karácsonyi készlet felé vette az irányt. Sapka volt, kabát volt, zsák pipa. Csak nadrágot nem talált sehol. Nem baj, a női osztályon talált egy negyvenhatos bélelt leggingset. Miközben a csípője elé tartotta, egy ötvenes ceruzaszoknyás nő a fejét rázta mellette. – Micsoda perverz disznó! – mondta Ádámnak, és elsietett körömcipőben.
Ádám reggel öt óra ötvenkor izgatottan húzta fel a piros leggingst. Bedugta a lábát a gumicsizmába, egy övvel a derekához kötötte Nóra nagypárnáját, és felvette a piros kabátot. Bence tíz perc múlva ébred, egy éve minden nap hat órakor nyitja a szemét. Addigra már kint kell lennie a kertben. Mire az álmos kisfiú lehelete szétolvadt a hideg ablaküvegen, Ádám torkában dobogó szívvel cammogott a kertben a hóban. A csipkebokortól elment a meggyfáig, mindenütt kinyitotta nagy zsákját, és díszes tobozokat húzott ki belőle. A szeme sarkából látta csak, hogy mozdul a függöny a gyerekszobában. Ekkor elővett egy égősort, szándékosan belegabalyodott, és felborult. Gumicsizmás lábával kalimpált.
Bence az ablakban kuncogott. Nem tudta, hogy a Mikulás ennyire ügyetlen. Beleugrott a rénszarvasos mamuszba, és az étkezőbe sietett. Négyig tudott számolni, így négy mézeskalácsot tett a fatányérra, visszaszaladt vele a szobájába, és kezében a süteménnyel megkocogtatta az ablakot. A Mikulás odanézett, és felállt a hóban. Ádámnak könnyes lett a szeme, ahogy végigmérte a pizsamás kisfiát, aki mosolyogva intett neki, hogy menjen közelebb. Óvatosan megindult az ablak felé, még szerencse, hogy karácsony reggelén csak későn kel fel a nap, talán nem ismeri fel Bence. A párkány előtt megállt, és nézte a csillogó szemű Bencét. Hatalmas tenyerét az üveghez érintette, a kisfiú belülről mind a két kezét odatapasztotta. Csillogott szemükben a csönd.
– Ádám, te megőrültél! – ordított a szobába lépve Nóra. – Tűnj el innen, te szar! – visította, és elvonszolta a rémült kisfiút az ablaktól. Berántotta a függönyt, és az ijedtében csuklani kezdő kisfiúra kiáltott. – Öltözz, elmegyünk!
Tizenhárom éve Ádám Mikulás jelmezben ült a kertkapuban, és még napok múlva is a távolodó Fiesta zörgő kipufogócsövét látta maga előtt. Mint Nóra idegbeteg pattogása, ugrált a cső az úton. Bence csak akkor kezdett hangtalanul sírni, amikor a sarkon kifordulva szem elől veszítette Ádámt.
Tizenhárom év alatt egyszer sem töltötték együtt a karácsonyt. Ádám ma sem érti, mi történt pontosan. Talán a túlórák, talán nem figyelt eléggé Nórára. Talán rá sem figyelt eléggé senki. Azóta a barátok kertjében gabalyodik az égősorba, a hidegben irigykedve néz az ablakokon befelé. Józsi mosolyogva int neki, és megöleli a feleségét. Andrea összehúzza magán a kabátot, és kilép hozzá az udvarra:
– Köszi, Ádám, ezt Léna küldi. Egész héten neked rajzolt.
Ádám most alsónadrágban ül a kanapén, az idei leveleket, rajzokat, dobozokba rejtett mézeskalácsokat nézi. Csak Bencétől nincs levele, Nóra még azt is megtagadta, hogy odaadja neki, ami az igazi Mikulásnak jár.
Ahogy így üldögél, furcsa hangokat hall a kertből. Nyitva van a kiskapu, azt nyekergeti a szél. Ó, a francba – gondolja. Felveszi a Mikulás kabátját, mezítláb lép bele a gumicsizmába, és elmerül a hóban. A kapu tárva. A kerítés előtt egy Mikulás. Egy fejjel magasabb Ádámnál, göndör fürtjei kiszaladnak a sapka alól. Ádám nem kap levegőt. Odasiet. Belenéz a nagy barna, kacagó szemekbe, elfelejti, hogy valaha fázott.
– Apa, jó voltál? – kérdezi Bence, Ádámot a sírás rázza.
– Soha ilyen jó – mondja csendesen.
(Fotó: cottonbro studio, ké forrása: Pexels)