– A rosseb egye meg azt a telet! – lép be Juliska az előszobába, és letopogja lábáról a havat. – Kislányom! Gyere! Vedd el tőlem a szatyrot! – kiált be a konyhaajtón, de a házban csend van, és sötétség. – Erika! – szól parancsolón, de a kérést senki nem teljesíti. Dühösen rángatja le magáról a kabátot, és a fogasra dobja. Óriási léptekkel indul el a hatalmas konyhán át a lakás belseje felé, a szatyrot a mosogatóba hajítja. A szobákban sötét van, reszketni kezd, a fejében képek villannak…
…a kicsi Erikát egy idegen nő felkapja és magával viszi…
Kitárja az utcára néző ablakot, hátha még meglátja őket. A jeges szél az arcába csapja a havat, csak a saját léptei nyomát látja a csillogó havon, de nem nyugszik meg. Az összes ajtót kitárja, mindenhova benéz, ahova el lehet bújni, a nagy szekrényben még a kabátokat is megtapogatja.
…Erika nem sír… boldogan bújik a nőhöz… Anyukám, öleli a nő nyakát… a nő ránéz, pont olyan az arca, mint Erikáé… – állnak össze a villódzó képek.
A képzelet és valóság lassan összemosódik. A rettegés csalódott dühvel kezd keveredni. Hazudott, azt mondta, hogy engem szeret! De mi van, ha azt a nőt szereti jobban, aki szülte? Mi van, ha titokban találkoznak? – kattognak a gondolatai egyre hangosabban.
Berohan a lánya szobájába, kirángatja a fiókokat, bizonyítékot keres. Mindegy, hogy a szeretetre, vagy a csalásra. Bizonyosság kell! Már nem bírja tovább, azóta retteg, amióta kiléptek a kórház kapuján.
„Nem a te véred!”, „Ti befogadtatok egy idegen gyereket?”, „Eteted, itatod, neveled, és majd visszamegy az anyjához… örülj, ha nem lop meg!” – hallja az ismerősök jóindulatú figyelmeztetését.
„…visszamegy az anyjához! Visszamegy az anyjához!” – kattognak a szavak, amelyeket a barátnőjétől hallott, évekkel ezelőtt.
Ki tudja?! Egyre nagyobb! Már ötödikes! Egyedül jön haza ebéd után. Ki tudja, kivel találkozik, vagy mit nem mond el nekem?! – bizonytalanodik el. – Amíg kicsi volt, annyira aranyos volt, mindig ott csacsogott körülöttem – mosolyodik el egy pillanatra. – Most meg a szobája ajtaját is magára csukja. Titkolózik! – futja el szemét a könny.
A fiók alján megtalál egy matekdolgozatot.
– Kettes! Tudtam! Nem mondta meg! Nem őszinte, másban is hazudik nekem! – veszi át a bizonyosság a bizonytalanság helyét, és azzal együtt érkezik a harag.
– Sziaaaa! – lép be Erika az ajtón, kabátjáról a szőnyegre csöpög a hólé. Megdöbbenve néz végig feldúlt szobáján.
– Hol voltál? Kivel voltál? Mi ez itt? – esik neki az anyja, valami papírt szorongat, és ütni kezdi a vállát, a hátát, ahol éri. – Nem hallod?! Válaszolj! Mi ez itt?! Hazudtál! – záporoznak a szavak és az ütések.
– Mit hazudtam? – üvölt zokogva a lány, és védi a fejét.
– Tudni akarom, kivel csavarogtál? Kivel voltál? Na, kivel? Biztos az any… – harapja el a szó végét Juliska, attól tartva, hogy ő juttatja a lánya eszébe azt a másik nőt. – Biztos valami fiúval voltál!
– Matek korrepetáláson voltam, mert kettes lett a dogám… – zokog Erika.
– Elhazudtad, hogy kettes lett, most találtam meg! Mert hazudsz! Mindig csak hazudsz! – kiabál Juliska, de már nem üt.
– Nem hazudtam el! Ma kaptuk ki. Vissza kellett mennem az iskolába, kötelező korrepetálásra – néz az anyja szemébe.
Juliska a lánya tekintetétől zavarba jön. Nem tudja, mit is gondoljon. Legszívesebben belebújna a fejébe, mert tudni akarja, hogy mit érez.
– Hazug leszel, mint az anyád! – vágja oda kíméletlenül. – Takarodj a szobádba tanulni!
– Hiába mondok neked igazat! Soha nem hiszel nekem! – rohan el zokogva a lány, és magára csukja az ajtót. Előszedi a könyveit és a füzeteit, leül az íróasztalhoz, felkapcsolja az olvasólámpát, és megpróbál a házi feladatra koncentrálni. Lassan felszáradnak a könnyei, arca ég, a vállizmai még finoman remegnek, halántéka mögött érzi szíve dobogását. Arcát jéghideg tenyerébe temeti, és kimerülten elalszik.
– Gyere vacsorázni! – csapja ki az ajtót az anyja.
– Nem vagyok éhes… köszönöm – emeli fel álmosan a fejét, és lefejti arcáról a matekkönyv könnyáztatta lapját.
– De jössz, és eszel! Engem te nem fogsz zsarolni! Mit fog szólni apád, miért nem eszel velünk? – lép be a szobába Juliska, és a fürdőszoba felé mutat. – Takarodj, és mosd meg az arcod! Apád nem láthatja, hogy sírtál! És örülj, hogy nem mesélem el neki, micsoda kis hazug kígyó vagy!
Erika lehajtott fejjel, néma csöndben ül az asztalnál, és tologatja a tányérján a hétvégéről megmaradt disznótorost, közben apja régmúlt katonatörténeteit hallgatja.
– Mi volt ma az iskolában? – fordul hozzá váratlanul az apja. – Te sírtál?
– Dolgozatot írtunk, és anya… – kezd bele óvatosan, de az anyja fenyegető pillantása beléfojtja a szót.
– Korrepetáláson volt a kisasszony, mert kettes lett a számtan dolgozata! – veszi át a szót az anyja. – Nagyon megszidtam, mert ha így folytatja, meg fog bukni matematikából. Na, ettől rögtön sírva fakadt, pedig nem is bántottam! De tudod, milyen túlérzékeny! – hadarja egy szuszra Juliska. – Olyan, vagy mint egy kis nebáncsvirág! – neveti el magát, és magához húzza a lányát.
– Jól van, kislányom! Nem kell olyan érzékenynek lenni! Anyád csak jót akar! – simogatja meg a karját az apja. – Edd meg szépen, ami a tányérodon van! – Tudod, amikor én katona voltam, az éjszakai őrségben pont így szakadt a hó. Ha tudnád, hogy örültem volna egy ilyen vacsorának…
(Fotó: Sindre Fs, kép forrása: Pexels)