– Örökbe fogadtak? Tényleg? – ámul. – Miért nem mondtad soha?
– Nem szoktam reklámozni.
– Akkor már értem! Ezért voltál te a furcsa lány az osztályban.
– Én nem éreztem magam furcsának.
– Hát ez csodálatos! – kapargatja az asztalterítőt zavartan. – Akkor neked is csak születni volt nehéz! – fúrja acélkék tekintetét a szemembe, szája kedveskedő mosolyba torzul. Izmaim megfeszülnek, és elgondolkodom, hogy az arcába löttyintem a kadarkát, de kár lenne érte. Mármint a kadarkáért. Lassan leteszem a poharam az asztalra, és beletúrok a hajamba.
„Csak születni volt nehéz? Hát tényleg, baszd meg! Na, akkor figyelj! Mesélek! Jó?”
Hároméves koromig minden megtörtént velem, ami egy felnőttnek is sok, és évekbe telik, mire feldolgozza.
A szüleim hatalmas szerelembe estek, de egyikőjük családja sem támogatta ezt a kapcsolatot. Az esküvőjük után egy hónappal már meg is érkezett a nővérem. Házasságuk tele volt őrült érzelmekkel és viharokkal. Anyám nyolchetes terhes volt velem, mikor apám főbe lőtte magát. Így már magzatként együtt gyászoltam az özvegy anyámmal, akit kitaszított a családja, és elfordult tőle a falu, mert őt okolták az apánk haláláért. Még meg sem születtem, de már kitaszított voltam.
Most te is azt kérdezed, hogy mit kell ezen gyászolni? Hiszen nem is ismerted!
Pont azt kell elgyászolni, hogy lehetett volna apám, de nem lett. Lehettek volna gyökereim, de nem lettek. Soha nem tudhattam meg, hogy milyen apa lehetett volna, és én milyen lánya lehettem volna. Soha nem tudhatom meg, hogy milyen lett volna felnőni az erdészházban, vagy milyen lett volna mögötte ülni a motoron. Hogy mindazt, amit te tudsz az apádról, én soha nem tudhattam meg.
Anyám magányosan hordott ki engem, közben gondoskodni próbált a nővéremről, kirakták az erdészházból is. Egyedül, egy albérletnek nevezett sufniban szült meg a két és fél éves lánya jelenlétében, mert nem volt, aki segítsen neki. A hideg márciusi napon egy rongyba csavart, és a tenyerével próbált melegíteni. Még ma is elsírom magam, ha nagyon fázok.
Az én családom az anyámból és a nővéremből állt. Csak annyi emlék maradt, hogy a hároméves nővérem babakocsiban tolt el a bölcsődébe. Nyolc hónapos voltam, mikor anyám keresztelőt rendezett nekem, de a meghívott vendégek és családtagok közül csak a barátnője jött el, ő lett a keresztanyám.
Kilenc hónaposan költöztem el otthonról. Na, nem azért, mert egyből az egyetemi koleszba mentem. Kórházba kerültem, mert majdnem belehaltam egy tüdőgyulladásba, ami átterjedt a mellhártyámra. A bordáim közé lukat fúrtak, és ott szívták le a gennyet.
Két hét múlva anyám bundazsákkal és babakocsival felszerelkezve buszra szállt és bejött értem a kórházba, de nem adtak ki neki. Elszakítottak tőle és a testvéremtől, nekem itt ért véget a „mamahotel”.
Azt mondod, engedjem el?!
„Mit engedjek el? A hiányt? Ami nincs, azt nem lehet elengedni!”
Kilenc hónaposan önálló életet kezdtem egy gyermekosztály elfekvőjén. Nem panaszkodom, az ellátás pazar volt, de személytelen és magányos. A pelenkacserén kívül mindent megoldottam egyedül. Egyedül ettem a kitámasztott cumisüvegből. Egyedül ringattam magam elalvás előtt. Egyedül nyugtattam magam, ha rám tört a hiányuk.
Hogy ne fájjon annyira, tanulással foglaltam el magam. Megtanultam ülni, később felállni. Azt mondták, hogy mászni is kellett volna. De mit csináljak, ha a rácsos ágyban nem volt elég helyem?
Nem vágytam én másik családra, a régit is szép lassan elfelejtettem. Örökbeadható lettem. Ez majdnem olyan, mint amikor egy felnőtt társat keres, csak én nem kerestem. Nekem kerestek.
Azután volt egy futó kalandom. Még nem voltam egyéves, mikor egy család jobbra húzott a babakeresőn, és haza is vittek. Rövidesen meggondolták magukat, és néhány hét után visszavittek a kórházba, mint amikor két kávéfőzőt kap valaki karácsonyra, és az ünnepek után, blokk ellenében az egyik visszaváltható.
Másfél évesen újra kiválasztottak. „Szerelem volt első látásra!” – áradozott a nő. Mindig azt mesélte, hogy nagyon bájosan mosolyogtam és a karomat nyújtottam felé, amiből arra következtetett, hogy az érzés és a választás kölcsönös. Hát nem mondom, tetszett a nő, de nem akartam újra csalódni.
Mindennap randizott velem, beszélt hozzám, mindenféle ismeretlen tárgyat hozott nekem, csak később jöttem rá, hogy játszani akar. Furcsa volt, mikor az ölébe vett, de jó volt hozzábújni, emlékeztetett valakire, aki régen, mikor még kisbaba voltam, ugyanígy ringatott. Néhány találkozó után hozzáköltöztem.
Csak a kórház kapujában láttam, hogy nincs egyedül, egy fekete hajú, barna szemű férfi várt minket. Féltem tőle, akkoriban nagyon rossz tapasztalatom volt velük. A kórházban is csak jöttek, lefogtak, vizsgáltak és eltűntek. Az autóban amennyire csak tudtam, elhúzódtam tőle, de minden mozdulatát figyeltem, és elhatároztam, hogy ha csak rám néz, én ordítani kezdek. De nem nézett rám, előre figyelt, és egy nagy karikát tekergetett. Tetszett nekem ez az autó dolog, már akkor elhatároztam, hogy egyszer én is tekergetni akarok.
Megálltunk egy ház előtt, én még ilyet nem is láttam, sokkal nagyobb volt, mint a sufni, de jóval kisebb, mint a kórház. A nő felkapott, és átvitt a küszöbön. Láttam rajta, hogy nagyon boldog. Játszott volna velem, meg vitt volna megmutatni mindenkinek, de nagyon elfáradtam, és elaludtam.
Itt is egy rácsos ágyban ébredtem, és azt sem tudtam, hol vagyok. Körülnéztem, és kerestem a szobatársaimat, de a másik ágyban a nő, és mellette a férfi aludt. Vissza akartam menni a kórházba, nekem az volt az otthonom, hiányoztak a szobatársaim. Hangosan bőgni kezdtem. Nagyon ijesztő lehettem, mert rémülten ugrottak ki az ágyból, és csodálkozva bámultak rám, mint akik ufót látnak.
Aztán felgyorsultak az események, azonnal bemutattak a családnak, csak kapkodtam a fejem, azt sem tudtam, hogy ki kicsoda. Én nem tiltakozhattam, hogy „túl gyors ez nekem”, vagy hogy „lassítsunk egy kicsit, előbb ismerjük meg egymást”. Fél év “próbaházasság” következett. Tetszettek ezek az emberek, csak a nő nagyon harsány volt, és gyakran türelmetlen, de rajongott értem. Túl sok volt nekem, egy pillanat nyugtom nem volt tőle, sokat aludtam, mert ki kellett őt pihennem valahogy.
Én csak arra vágytam, hogy az ölébe vegyen és ringasson, hogy újra kisbaba lehessek, hadd folytassam ott, ahol kilenc hónaposan abbahagytam. De szerinte le voltam maradva, mindig tanítani és fejleszteni akart valamit, hogy mire a férfi hazaér, dicsekedhessen velem. Sajnos nem mindig azt csináltam, amit ő szeretett volna. Megtanított járni, de én egyből szaladni kezdtem, és persze hasra is estem. Megtanított kanállal szilárd ételt enni, lefújtam spenóttal. Egyszer még le is kakiltam, mikor a bilizés volt a lecke. Ja, és még a varrógép alá is beszorultam. „Mindjárt megőrülök ettől a gyerektől!” – harsogta. Nem mertem kötődni hozzá, mert ha „megőrül tőlem”, akkor biztos visszavisznek, és az megint fájni fog. Több szakítást nem bírnék ki, az biztos.
Arra gondoltam, hogy ha nagyon figyelek, akkor biztos ki tudom találni a gondolatát, és ha azt csinálom, amit szeretne, akkor biztos nem őrül meg. Például ha sírok, attól mindig ideges lesz, mert nem tudja, mi bajom. Pedig nem mindig van bajom, csak néha eszembe jutnak azok, akiket elveszítettem, és olyankor sírni kell. Csak egy ölelésre vágynék, egy kis megnyugtatásra, de helyette tisztába tesz, megetet, mert biztos pisis vagyok és éhes. Ez nagyon kellemetlen, mert ha szomorú vagyok, akkor nincs étvágyam, de ha nem eszem, akkor meg azon parázik, hogy nekem nem kell az ő főztje.
A férfitől sokáig féltem, de ő nem nyomult, hazajött, evett, és eltűnt a műhelyben. Soha nem szólított a nevemen, azt hiszem, nem tetszett neki az Anikó. De én nagyon bírtam a csendes, nyugodt természetét. Nagyon vártam, hogy hazaérjen. Imádtam, mikor néha a karjára vett, „kapaszkodj a nyakamba”, mondta, és levitt a műhelybe. Ott csend volt, és nyugalom, ültem az illatos fűrészporban, és fakockákkal játszottam. Sajnos nem maradhattam sokáig, mert a nőnek annyira hiányoztam, hogy utánunk jött, veszekedett, hogy koszos lett a szép ruhám és mit fognak róla gondolni, és különben is, felfázok. Kiszedte a hajamból a forgácsot, és visszavitt a lakásba. Szomorú voltam, már csak egy kicsi hiányzott, hogy a férfi kimondja a nevemet.
Arra gondoltam, hogy megtanulom a nevét, és akkor talán ő is kimondja az enyémet. Szerencsére csak két hangot kellett gyakorolnom, nem is tudom, mit csináltam volna, ha Jeromosnak hívják.
Mikor belépett a konyhába, én szaladtam felé boldogan. „Aaappaa!”. Ő nagyon meghatódott, leguggolt, átölelt és kislányomnak szólított. Hát jobb, mint a „gyerekem”. Arra nem számítottam, hogy a nő ettől nagyon csalódott lesz. „Egész nap én vagyok vele, de mégis téged szólított meg először!” – sírva rohant be a fürdőszobába. Nagyon megijedtem, hogy már megint valami rosszat csináltam, így én is bőgni kezdtem. A férfi tehetetlenül toporgott, aztán a nő után ment. Én egyedül maradtam azzal a bizonytalansággal, hogy akkor most innen is mennem kell. Nem akartam csalódást okozni senkinek, mert szerintem a másik anyám is azért hagyott a kórházban. Hónapokig meg sem mertem szólalni, pedig azt is akartam mondani, hogy „Anyaaa”, hiszen azt már régen tudtam.
Már elmúltam kétéves, amikor egy család lettünk, ezt ők úgy mondták, hogy örökbe fogadtak. Ez azt jelentette, hogy megfeleltem nekik, ami meg hibádzott, azt majd kinevelik belőlem. Azért ez a házasságnál sem szokott bejönni, de én még gyerek voltam.
Az örökbefogadással együtt megváltoztatták a vezetéknevem. Úgy tudom, hogy ezt még a felnőttek sem mindig szokták, mikor új családjuk lesz. Állítólag az identitásnak sem tesz jót.
Már majdnem hároméves voltam, mire elkészültek a papírjaim, és ahhoz, hogy véglegesítsük a kapcsolatunkat, a templomba is el kellett mennünk. Hiába tiltakoztam, hogy „engem már nyolc hónaposan egyszer leborított egy pap bácsi vízzel, és már akkor sem tetszett a dolog, meg hát annak sem lett jó vége, hiszen ezért vagyok most itt. És különben sem szokás ezt kétszer, és majd ha felnövök, hadd döntsem el én”; nekem itt nem volt szavam.
Egy vasárnap délelőtt hófehér ünneplőbe öltöztettek, jobbról-balról kézen fogtak, és bekísértek a templomba. A ceremónia alatt apu öléből ugrásra készen figyeltem a papot, és tudtam, hogy ha közelít a kancsóval, én elfutok, az biztos. Elkaptak, hősiesen harcoltam, még rúgtam is az új kopogós cipőmmel, de lefogtak. Előbb olajos kézzel rajzolt keresztet a homlokomra, utána leöntötte a hajamat, teljesen tönkretette a frizurám. „Na tessék, már megint moshatok hajat, pedig azt nagyon utálok.” Annyira dühös voltam, hogy egy teljes mondat csúszott ki a számon. „Nem szeretlek, Tiszten Bácsi, mert a fejemre öntötted a vizet!” – toppantottam, és elindultam kifelé a templomból. Anyám boldog volt, hogy mégis tudok „rendesen” beszélni. A három nagynéném egyszerre felvihogott, de nagyanyám szigorú pillantásától megpróbálták visszafolytani a nevetést, ettől vörösek lettek, furcsán rázkódtak, és potyogtak a könnyeik.
Apai nagyanyám keresztet vetett, és sűrűn esedezett a pap bocsánatáért: „Bocsáss meg neki! Tudod, Tisztelendő Úr, nem a mi vérünk, csak örökbe fogadta a menyem. Sok baj lesz ezzel a gyerekkel! Ha rajtam múlna, soha nem engedtem volna, hogy a nevünket viselje, de hát én ebbe nem szólhatok bele.” „Ugyan, hagyja csak, Keresztanyám! Ezek a lelencek mind ilyenek, aranyos, életrevaló gyerekek. Egy bűnös anya eltévedt báránya, aki hálával tartozik maguknak, amiért befogadták. Csak hozza el minél gyakrabban a misére, az ilyennek szüksége van Istenre.”
Közben én kisétáltam a templomból. A főtéren álldogált és cigarettázott a családom azon része, akik „meggyőződésből, vagy csak azért, mert féltik a pártkönyvüket és az állásukat, nem jönnek be a templomba”. Ezt az apu mondta indulás előtt, de nem mondtam el nekik, így is elég nagy volt már a zavar a fejekben.
A keresztelő után anyám nagyon figyelt, hogy alakul az a kötődés nevű dolog az apuval. Sokat veszekedett, amiért apám nem szólított a nevemen. „Te nem is szereted ezt a gyereket!” – kiabálta sírva. Nekem ez annyira nem hiányzott, a „kislányom” nagyon megfelelt, a sírástól és veszekedéstől viszont nagyon féltem.
Az anyu azt is akarta, hogy az apu neveljen engem, ami nála annyit jelentett, hogy vagy tanítson valamit, vagy szóljon rám. Ahhoz, amit ő tudott, én még nagyon kicsi voltam. Rám szólni meg nem akart, szerinte minden és mindenki úgy jó, ahogy van.
„Szólj már rá! Az isten áldjon meg, a te lányod is!” – kiabálta anyu.
„De te akartad!” – dörmögött apu, és eltűnt az udvaron.
Anyámnak eszébe jutott, hogy apám fiút akart, Ferikét. Talán ha megváltoztatjuk a keresztnevem, ami szerinte a legjobban hasonlít a Ferencre, akkor jobban elfogad. Így lettem Erika. Mondjuk szerintem a Franciska jobban hasonlít, de mindegy. Az óvodában már mindenki Erikának szólított, csak az apám nem szólított sehogy.
De összeszorítom a szám, nem zúdítom rá a történetem, csak visszanyelem a könnyeim, lassan felemelkedek az asztaltól, és kisétálok az ajtón.
“Furcsa lány? Miért, milyen legyek?” – dohogom magamban.
(Fotó: malubeng, kép forrása:Pixabay)