“feketén bólintgat az eperfa lombja”
Nem tud ez már bólintgatni, Jolánka, a vers, az csak vers, ez meg itt a valóság. Nézzél rá. Olyan öreg ez a fa, mint az a föld, amiből kinőtt, olyan vén, mint az öregapám botja, amivel Napóleont kergette ki a szőlőjéből. Szerintem ki kéne vágni, már csak a hernyók eszik, a végén még a bodzára is rámennek, azt meg csak nem kéne hagyni. Nincs igazam?
Nincsen neked szíved, Mihályka, sose volt, ha rád hallgatok a tavasszal, most borsónk se lenne. Pedig hogy szereted belőle a levest, ahogy én csinálom, héjával főzve. Ugye, ugye? Segíts inkább a pucolásban, nem való már neked a favágás.
Az eperfa, mintha csak hallaná, hogy róla beszélnek, vesz egy nagy levegőt és szétfeszíti maradék erejével az ágait, hogy átengedje lombjai közt a napot. Kicsit homályos már a látása, de azért ki tudja venni az egymás mellett ülő két görnyedt alakot a konyhában.
Senki se hitte, hogy egyszer majd kihajt az a gyenge dugvány, amit az apám gyökereztetett a háború utolsó napjaiban. Minek ültetsz fát az oroszoknak, szidta érte az anyám, de az öreg hajthatatlan volt. Mire Misike felnő, szedheti róla a szedret, vágott vissza az apám, és neki lett igaza. Mekkora fa lett abból a kis vesszőcskéből! Kár, hogy már semmire nem jó, csak piszkít.
Nem is voltak már itt az oroszok és nem is dugványozta, hanem oltotta. Anyád mesélte, én csak tudom. Hanem nézd csak azt a két cinegét, ahogy takargatják egyenként a tojásokat. Csak nem fogjuk kivágni alóluk a fát?
Nem bánom, Jolánka, te akartad, de aztán söpörheted majd héjastól a szedret, hajolgathatsz a lapáttal, amíg a nap lemegy. Én megmondtam…
Az eperfa halk reccsenéssel nyújtogatja bütykös ágait a nap felé, jólesik fájó csontjainak a meleg. Mostanában nehezebben ébred, és mélyebbek az álmai, mint régen, amikor még feszes törzsű, fiatal fa volt, régen még elbírta magán azt a rengeteg gyümölcsöt, ami hónapokig húzta lefelé az ágait. Ma már a keveset is nehezen bírja, de eldöntötte, hogy kitart. Addig fog szolgálni, amíg ez a két öreg él, aztán megy velük együtt a föld alá.
Te, Mihályka. Látod, amit én látok? Ott, fönn. Ott, a cinegéket nézzed. Itt vesszek meg, ha ezek nem szerelmesek.
Ugyan már, Jolánka, ezek madarak. Közönséges madarak. Mit értenek ezek a szerelemhez?
Az eperfa is a cinegéket nézi. Pont olyanok, állapítja meg, mint az a két ember ott benn: kintről nézve egyformák, mint egy nyitott könyv szomszédos oldalai, csak belülről különböznek, de ha összeolvassuk a kettőt, kijön belőlük egy teljes egész. Az eperfa igencsak szépnek találja a két öreget, hátát támasztja a kerítésnek, és jólesően lebegteti leveleit a langyos szélben.
Odabenn egyenletes, lassú tempóban morzsolódik az idő. Halk kopogással érkeznek a másodpercek a borsószemekkel a zománcos tál hófehér falára, egyesek borsóhéj csónakon jönnek, mások fejest ugorva vagy hason csúszva, de végül mind ott landol az élet üde, zöld tavában.
Jolánkában csak nem nyugodott a szerelem gondolata, de azért sem szólt az urához, tüntetőleg nem, mert megbántódott. Mihály is mélyen hallgatott. Csak pucolta csendben a borsót, néha-néha kinézett a fára, azért még mindig szép, gondolta, és apránként közelebb húzta magát Jolánkához.
Másodközlés, a novella eredeti megjelenési helye a Szóbanforgó irodalmi portál.
Fotó: Rafael Rodrigues, kép forrása: Pexels