„Merre? Cigi?” – villant a szokásos üzenet. Tíz perc múlva Viki már a gyermekotthon kerítésénél halászta elő gyújtóját. Körülnézett, ilyentájt szokott hazaérni az anyja munkából, nem akart lebukni. Ezeken a rapid találkozókon általában Bettinek volt több mesélnivalója, Viki jó esetben is maximum a nagyszünet eseményeiről tudott beszámolni.
Betti ezúttal is elregélte, hogyan késte le majdnem a zsebpénzosztást, és hogyan kellett előző este lekoptatnia Zolikát, aki már megint túltolta a sörözést. Vikinek feltűnt, hogy barátnője szokatlanul sokat lesi a telefonját, de nem törődött vele különösebben, lefoglalta, hogy meggyőzze arról Bettit, hogy akármennyire is menő a plázában lógni, tanulnia is kéne. Nem fért a fejébe, miért nem teszi, pedig már vagy tízszer fenyegették meg eltanácsolással. Közben persze hihetetlenül vágyta Betti életét, a kalandokat, a szertelenséget, a véget nem érő történeteket.
Gondolataiból a telefonja rezgése rázta fel, itt volt az idő visszatérni saját valóságába, másnap matekból és töriből is írnak, és ennek a félévnek a jegye már beleszámít a felvételi pontokba. Búcsúzóul még Betti is tett egy komolytalan ígéretet a tanulásra, majd bement a gyermekotthon panelek között megbúvó épületébe.
***
„Vagy most?” – villant este is Betti neve a képernyőn. „Persze, mizu?” – ment egyből a válasz. „Lejössz?” Viki egy pillanatig csak kábán bámult a kijelzőre. Betti jól tudja, hogy hétköznap ő ilyenkor már minimum ágyban fekszik, valami nem oké, ha sürgősen találkozni akar.
Betti teli vigyorral várta barátnőjét a ház előtti panelparkban, telefonjából Children of Distance zúgott bele a késő esti csöndbe. Ahogy közeledett, Viki fejében az járt, hogy vége, ennyi, barátnője végérvényesen megőrült, akármi is történt, az ép ésszel nem lesz felfogható. Betti nem hagyott időt Viki aggodalmának kibontakozására, azonnal rázendített. – Szóval hogy az van, hogy a múltkor, amikor volt az a házi Ki mit tud izé, tudod, az otthonban, ahol ugye így mindenki ott volt, a nevelők is, meg volt kvíz is, és mindenki készült valamivel, és akkor én a Lolával lenyomtam azt a táncot, ki is raktam róla azt a videót, az megvan? Na, és akkor ott a végén már kurvajó volt a hangulat, és akkor amikor kint cigiztem, akkor odajött hozzám a Roli bá’, tudod, az az új nevelő, aki Kispestről jött át, és akkor így mondta, hogy milyen ügyesek voltunk a Lolával, és hogy szerinte ezt el kéne vinni rendes tehetségkutatóba is. És hallod, mondta, hogy ha akarom, akkor összehoz egy olyan ismerősével, aki ismer ilyen mindenféle fontos embereket, és akkor bemutathatjuk nekik is, meg minden. Ja, meg mondta, hogy majd küldjek még táncos videókat, és hogy szerinte ebből meg is lehetne élni” – ezen a ponton Vikinek muszáj volt félbeszakítania a monológot, egyrészt, mert alig bírta követni, másrészt, mert kirázta a hideg.
– Figyi már, nem ő az, akiről mondtad, hogy mindenki odavan érte a lányok közül? – kérdezte.
– Fú, de, igen, rohadt jól néz ki, várjál, mutatok képet, itt kell legyen valahol egy közös, csak a múltkori óta tök sokat szoktunk dumálni, de mindjárt meglesz, várjál! – görgette Betti felfelé az üzeneteket.
– Betti, ne kapd fel a vizet, tényleg, csak érdekel, de… biztos, hogy csak beszélgettek? – kérdezte Viki. Betti somolyogva nézett kvázi-szomszédjára.
– Mi van köztetek? – szegezte most már kertelés nélkül Bettinek a kérdést.
– Hát, nemtom, asszem kezdek belezúgni a Rolandba.
Viki lelki szemei előtt lepergett Betti további élete, és legszívesebben megrázta volna barátnőjét, hogy ne legyen már hülye, ne hagyja, hogy igaza legyen az anyjának, aki szerint ezeket az otthonban élő lányokat még egy vak is meg tudja vezetni, olyan naivak.
Maradék lélekjelenlétét összeszedve végül vett egy nagy levegőt.
– Betti, értsd meg, ez az ember ki fog használni, sőt, már ki is használ, ha ez kiderül, mindkettőtöket kicsapnak az otthonból! Nem lesz hova menned, el fogsz kallódni, ő meg csak éli majd tovább az életét, valószínűleg már Kispestről is hasonló miatt kellett eljönnie, ne tedd ezt magaddal, használd a fejed, fejezd be ezt a kapcsolatot, hallgass rám! – kérlelte egyre hevesebben Bettit.
– Nem lesz semmi gond, hidd el, ismerem, nem olyan ember, sosem bántana! Tényleg! Na, ne aggódj értem ennyit, csak örülj a boldogságomnak! Na, mennem kell, nem késhetek többet már a héten! Puszi – zárta rövidre Betti, és már el is tűnt a parkoló autók között.
***
– Felfogod, hogy mit tettél? Nem, ugye, nem? Miért kellett ezt csinálnod? Miért? Azt hiszed olyan okos vagy a paneltoronyból meg a rangsorolt gimnáziumodból? Azt hiszed, tudod milyen az élet? Azt hiszed, tudod milyen az én életemet élni? Fogalmad sincs! Úgy csinálsz, mintha megértenél, de soha nem fogod felfogni, hogy nekem akkor sincs jövőm, ha belegebedek a tanulásba! Nem vagyunk egyformák, érted? Jöhetsz itt az erkölccsel meg a hegyi beszéddel, meg az elit baromságaiddal, de az én életemet élve egy kurva napot nem bírnál ki! Miért kellett tönkrebasznod az egyetlen rohadt esélyemet arra, hogy kitörjek innen, ha? Miért? Szerinted mindenkinek úgy kell élnie, mint neked, mi? Sótlanul, savanyúan, a röhejes áltökéletességben? Soha nem fogom ezt megbocsátani neked! Soha, soha nem akarlak többet látni! – üvöltötte Betti.
Viki zokogva, megdermedve állt az otthon előtt. Betti percek óta már csak némán nézett rá, mozdulni egyikük sem bírt.
(Fotó: lil artsy, kép forrása: Pexels)