Mikor apám meghalt, már szinte minden kertvárosi háznál világítottak a karácsonyi fények.
Régóta beteg volt, édesanyánk már évekkel korábban elment. Az utolsó hónapokban két bátyámmal közösen ápoltuk, délelőtt járt hozzá egy gondozó, de délután meg éjjel valamelyikünk mindig ott volt mellette.
Korábban soha nem beszélgettünk annyit, mint ebben az időszakban. Fragmentáltak a gyerekkori élményeim, néhány villanást leszámítva nem igazán maradt meg semmi. Apámmal kapcsolatban főleg arra emlékszem, hogy “ott volt”. Sosem volt szó köztünk érzelmekről. Az utolsó hetekben felszakadó gejzírbuborékokként törtek felszínre belőle az időrendbe szedett történetek, fáradhatatlanul vette elő a diákat, amelyeket a kis dianézőn, mint múltba tekintő színházi látcsőn keresztül próbáltunk kisilabizálni.
Aranyvasárnap felugrottam “hozzá” egy kicsit kutakodni, szellőztetni. Főztem magamnak egy kávét a 30 éves kotyogósán. Ihatatlan lett, mint mindig. Ha vendégségben voltunk nála, igyekeztük valamilyen szánalmas és nyilvánvalóan átlátszó indokkal kimenteni magunkat, hogy ne kelljen inni belőle. Most viszont nagyon jólesett az ismerős íz.
Nem volt gyűjtögetős típus, pár dobozban elfért az élete. Az életünk. Az ismerős fotók mellett találtam egy-egy kisebb kazettát, minden fiú nevével. Izgalommal nyitottam ki az enyémet, kíváncsi voltam, hogy ő miket tartott fontosnak. Tejfogak, első óvodai rajzok, lényegtelen iskolai emléklapok, pár újságkivágás, a névkártyáim az újabb és újabb munkahelyeimről és a rég elveszettnek hitt diplomaosztós talársapkám mellett volt egy kis tömött boríték. Ahogy kinyitottam, régi Népsport újságok levágott sarkai potyogtak ki belőle, rajtuk a gyönyörű betűivel. Minden kosármeccsemen ott volt, bárhol is játszottunk. Kis vonalkákkal jegyzetelt, kosár, lepattanó, labdaszerzés, majd két-háromszavas összefoglalás: “nem az ő napja volt”, “parádés játék”, “fegyelmezett védekezés”. Most, hogy ezeket olvasgattam, bevillant az emlék, ahogy az újsággal a kezében rövid értékelést tartott minden meccs után, mint egy edző.
Sok évig jártam pszichológushoz, az apámhoz fűződő viszonyom, az őt körülvevő érzelmi páncél visszatérő téma volt. Egyetlen alkalmat – pontosabban több alkalmat, de egy motívumot – tudtam csak felidézni, amikor repedések mutatkoztak, mikor is a lellei SZOT üdülőben lovagoltatott a térdén a sekély vízben, miközben valami versikét kántálunk közösen és boldogan. Még most is a bőrömön érzem az érintését, ahogyan kapaszkodunk egymásba. Már egyetemista voltam, és bár nevettünk rajta, de még mindig összekapaszkodva mondókáztunk a vízben, ha éppen meglátogattam a kis balatoni nyaralóban. Ahogy az emléket felidéztem a pszichológus előtt, percekig nem tudtam megszólalni a zokogástól.
Kedves szófordulata volt, hogy “te tudod, kisfiam”. Ezzel valójában a rosszallását, az egyet nem értését fejezte ki, de valahogy úgy csomagolva, hogy ne kelljen mélyebben belemenni és őszintén beszélni az adott helyzetről. Aztán persze az is lehet, hogy a döntéseket ránk bízva hagyott minket, akár a saját kárunkon is, tanulni.
Nagyon szerette a karácsonyt. Bátyáim szerint alapos műgonddal választotta ki a fenyőt, megvette a halászlevelet, elkészítette a kocsonyát – ezekből mi, fiúk, sosem ettünk –, megírta a képeslapokat és anyával forintra pontosan kiszámolva egyforma értékű ajándékot tettek nekünk a fa alá. Én egyedül a karácsonyfa díszítés közös élményére emlékszem, ahogy cérnával kötöztük sorba a szaloncukrokat és tettük fel a fára, mint egy láncot.
Szenteste reggelén elmentem a halászléért. Ugyanonnan rendeljük azóta is, ahonnan apám, most majd csak mi esszük a feleségemmel, a gyerekek sosem szerették. A fát már két hete megvettem, több helyet is végignéztem, hosszan válogattam, mire megtaláltam a legjobbat.
Két ünnep között a fiamnak focimeccse volt. Persze ott voltam, mint mindig. A végén szokás szerint küldtem az SMS-t a feleségemnek: “a vége 2:1 ide, csodálatosan védett!”. Esett az eső, bőrig ázott a hidegben.
– Nem kellett volna a sapkát felvenned? – kérdeztem az autóban.
– Apa, hagyjál, kérlek, elég nagy vagyok már, hogy eldöntsem! – jött a rövid válasz, miközben a fejére tette a fülhallgatót, lezárva ezzel a beszélgetést.
– Te tudod, kisfiam… – válaszoltam inkább magamnak, és felhangosítottam a Spotifyon a karácsonyi válogatást.
(Fotó: Johannes Plenio, kép forrása: Pexels)