Nórát melegséggel öntötte el a naftalin szaga, ami a dédi ruhásszekrényéből áradt. Nem emlékezett erre az illatra – számára ez illat volt inkább, nem szag –, pedig kisgyerekkorában sokszor jártak ebben a bel-budai, nagypolgáriból leválasztott kis lakásban. A Krisztina téri templom békéjét juttatta eszébe, ahova eleinte apával többször is lementek a nagy ünnepek alkalmával, majd néha egyedül is betért, ha békére vágyott.
A szülők, nagyszülők katolikus voltak, apát még megkeresztelték, Nórát már nem. A katolicizmus a családon belül inkább számított hagyománynak, mint hitbéli meggyőződésnek. ‘56 után már az ellenállás kifejezésének tarották, apát emiatt nem is nevezték ki a kutatóintézet igazgatójának, de ő látszólag csak röhögött rajta. “Rohadjatok meg, rohadt komcsik!” – kiabálta hangosan a konyhában két sör után, anya csitítgatta. A rendszerváltást követően már mindez nem volt fontos, sőt, apa megőszült harcossággal csak azért sem keresztelte meg Nórát, a hideg rázta az elburjánzó ájtatosságtól.
Mindennek ellenére néha elvitte egy szem lányát a templomba, megadva a lehetőséget, hogy Nóra önállóan dönthessen. Talán ezek a gyerekkori közös emlékek vezették vissza Nórát is már gimnazistaként egy-egy mise alkalmával, de erősebb kötődés nem alakult ki.
Nóra szépen, gondosan szedegette ki a dédi ruháit a szekrényből. Volt, amire még homályosan emlékezett, olyan is, ami csak régi fotókról köszönt vissza. A dédi már vagy 20 éve meghalt, a lakását Nórára hagyta, de amíg ő otthon lakott, albérlőknek adták ki. Apáék nem nagyon akartak foglalkozni a lakásban lévő ingóságokkal, így mindent bepakoltak a kis cselédszobába és elzártak az albérlők elől.
Apa három éve meghalt rákban, anya már nem szeretett a harmadikra gyalog felmenni, úgy döntöttek hát, hogy az egyetem elvégzése után Nóra beköltözik a dédi lakásába, anyának pedig vesznek egy kisebb földszinti garzont a közelben.
A szekrényből utolsóként előkerülő ruhadarab a dédi ezeréves perzsája volt. Nórát mindig a hideg rázta ettől a bundától. Egy iskolai prezentáció készítése során szembesült azzal, hogy amikor a perzsa bundát készítik, a karakül juhanyától elveszik 3-10 napos báránykáit, és lassan, kábítás nélkül megölik őket. 35 kis állatból készítenek egy bundát. Micsoda embertelenség, azért jó, hogy a bunda a cigarettához hasonlóan kiment a divatból! – gondolta Nóra, miközben óvatosan megsimogatta a dédi perzsáját, aminek fekete, selyemsimaságú felülete a franciaerkélyen keresztül betűző nap fényében még mindig gyönyörűen csillogott.
A dédipapát 1950-ben, egy koncepciós pert követően kivégezték a kommunisták. Hogy mi is történt pontosan, arról soha nem beszélt senki, mígnem végül egy akkora titokkupac gyűlt össze a sok évtized során a szőnyeg alatt, amit végül már senki nem akart – és ahogy az idő múlt, nem is nagyon tudott – onnan kitakarítani.
Dédipapa első generációs értelmiségi volt, békési paraszt szülők gyereke, aki Szegeden jogászként doktorált, és még a háború előtt a Magyar Királyi Államvasutaknál töltött be felsővezetői tisztségeket. A család budai polgári alapjait ő teremtette meg. Dédimama zsidó úrilány volt, nagy volt a szerelem, a szülei sokáig nem akarták hozzáadni a vidéki jöttmenthez, de dédipapa karrierje olyan szépen haladt felfelé, hogy végül engedtek. A második zsidótörvényt követően a szülők végül az USA-ba emigráltak, miután lányukat – aki férje révén kikeresztelkedett – biztonságban tudták.
A bunda alatt a szekrényben Nóra egy bőrkötéses könyvet talált, melynek gerincére a dédipapa nevét nyomtatták arany betűkkel. Ismerős volt ez a felirat. A könyv lapjait valaki tőből kitépte.
Aznap délután Nóra szokás szerint felment anyához egy rövid kávéra. Ahogy a nappaliban ült és pásztázta apa hatalmas könyvespolcát, szeme megakadt az ismerős gerincen. Szíve a torkában dobogott, amikor a könyvet leemelte.
– Hát megtaláltad?! – sóhajtott fel anya, ahogy a kávét és a süteményt letette az asztalra.
– Apád készíttette a dédinek a 80. szülinapjára, a családban mindenkinek adott egy-egy példányt. Nagyon sokat dolgozott vele, az irattárakat bújta több hónapon keresztül. Vidd el nyugodtan, apád úgyis neked szánta.
– És a dédi örült az ajándéknak? – kérdezte Nóra.
– A szülinapot követően többet nem beszéltek egymással – válaszolta anya csendesen.
A könyv a dédipapa perének teljes anyagát tartalmazta a tanúkihallgatási jegyzőkönyvektől egészen az ítéletig. Apa a rá jellemző precizitással másolta le és rendezte időrendbe a dokumentumokat, nem fűzött hozzájuk semmi megjegyzést.
Nóra most értette meg, hogy dédipapát valójában azért végezték ki, mert a II. világháború utolsó hónapjaiban a lembergi vasút vezetőjeként nemcsak egyszerűen kollaborált a németekkel, hanem pénzért, ékszerért és finomabb ruhadarabokért szökést ígért a menekülő zsidóknak, majd másnap a németek kezére adta őket.
A gépelt szöveget, melynek a többszöri indigós másolata maradt csak fent, nagyon nehezen tudta kiolvasni. Nóra nagyítóval betűzte a szavakat, és kétségbeesetten kereste a jeleket, melyek a dédapja ártatlanságára utaltak volna. Aztán a 15. oldal közepén odaért ahhoz a bizonyos szóhoz. A perzsa bunda naftalin szaga hatalmas gombóccá állt össze a torkában.
(Fotó: Roman Stavila, kép forrása: Pexels)