Az 56-os villamoson ültünk egymással szemben egy novemberi estén, én nyolc év körüli voltam, anyám harmincnégy. Nyitott tenyerét felém tartotta, másik kezének mutatóujjával rajzolt bele, magyarázta nekem az egybevágó háromszögeket. Kettesben voltunk csak, testvéreim nem jöttek velünk. Anyám egyik barátnőjénél voltunk látogatóban, akiknek két kislányuk volt, az egyik velem egyidős, a másik két évvel fiatalabb. Szerettem ott lenni, náluk fény volt, biztonság, rend, tisztaság, étel.
Nagyon figyeltem anyámra és a háromszögekre, hogy megértsem, mit szeretne, tudtam, ha jó válaszokat adok, akkor elégedett lesz, és boldog. Addigra már túl voltam néhány nagy verésen, így minden erőmmel azon voltam, hogy ne váltsak ki indulatot belőle. Anyámon bunda volt, az anyjától kapta Kanadából, magas volt, kövér, erős, kék szeme már véreresen csillogott az alkoholtól. Hűvös este volt, rajtam nadrág, kabát, vékony voltam, hajam rövidre vágva, hogy ne legyen vele gond. Sapkát is viseltem, és a sötétben nem láthatta az arcomon a félelmet.
Átvágtunk a Moszkva téren a 4-6-os villamoshoz, szorosan fogta a kezem, nehogy lemaradjak.
– Te tehetséges vagy, téged művelni kell – fordult felém, gőzölgött a lehelete. – Kiválóan megértetted az egybevágó háromszögeket is.
Nem mertem válaszolni se, lehajtottam a fejem, rettegtem. Műveltem már földet nagypapámmal az egyutcás, békés faluban, kapáltam, ástam, gereblyéztem, amikor náluk nyaraltam a Rába partján. Műveljük a földet, hogy legyen étel – mondogatta mindig nagyapám.
Akkor ezek szerint anyám most már nemcsak fakanállal, ököllel fog verni, hanem nekem esik majd ásóval, kapával, gereblyével… – sikoltoztam magamban. Ismertem a kapa és az ásó élét, tudnak sebeket okozni.
Lépteim lelassultak, anyám már rángatott, nem akartam hazamenni. Mindig állnom kellett, amikor ütött, s állni fogok akkor is, amikor előveszi az ásót, kapát, gereblyét, és művelni kezd engem, csorogni fog a vérem.
Nem mertem megkérdezni, hogy hogyan is lesz ez a művelésem, csak rettegtem némán, lehajtott fejjel. Sokáig voltak rémálmaim. Évekkel később tudtam meg, mit is jelent az, hogy művelődünk, de már hiába, a rettegés a dicsérettől belém ivódott.
Dicséret máshogy
– Iskolás lett a nagylányom – anyám mosolya sugárzott. – Büszke vagyok rád nagyon.
– Nagyon szép a táskám, tolltartóm, minden füzetem és könyvem szépen be van kötve. Van fehér zoknim, tornaruhám, tornacipőm, uzsonnás dobozom… iskolás lettem – mosolyogtam boldogan.
– Biztos jól megy majd a tanulás, nagyon gyorsan megértesz mindent – ölelt át apám. –Lesznek új barátaid, mentek táborokba.
Elkezdődött számomra a nagy csoda, az első osztály, gyalog jártam iskolába a bátyámmal együtt, ő már másodikos nagyfiú volt. Minden reggel közösen reggeliztünk, a szüleink és a három gyerek, húgomnak nehezebben ment minden kicsit, őt így szerettük, jókat nevettünk együtt.
– Drága nagylányom, jártam a tanítónődnél, nagyon elégedett veled. Annyit mondott csak, hogy az írásod nem olyan szép, de ügyesen rajzolsz, viszik kiállításra az egyik festményedet – anyám büszkén nézett rám. – Remekül olvasol, és kiváló a logikai képességed.
– Anyu, mit jelent az, hogy logikai képesség? – néztem rá, tudni akartam, ha már ez olyan jó nekem.
– A logikus gondolkodás képessége azt jelenti, hogy jól látod az összefüggéseket a dolgok között – simogatta meg az arcom, és én boldogan simultam tenyerébe. Olyan jó volt az érintése.
Táncolni támadt kedvem, pörgetem a szobában, szoknyám repült körülöttem.
– Jó a logikus képességem – daloltam közben hangosan.
– Mi ez a nagy öröm, kis csillagom? – apám lépett be a szobába.
– Megdicsérte nagyon a tanítónénije – mosolygott anyám büszkén.
– Jó a logikus képességed, ahogy hallom – apám is átölelt, éreztem a semmihez nem hasonlító apaillatot, papír és könyv, borotvaszesz.
Béke volt, öröm és fény.
– Kész a vacsora – anyám szólt a konyhából, indultunk teríteni a testvéreimmel, hiszen kellenek tányérok, evőeszközök, ez is logikus.
Szép este volt, mint sok másik is.
Tudom, hogy ilyen estém soha nem volt gyerekkoromban, de olyan jó elképzelni. Próbáltam megteremteni saját gyermekeimnek, nem teljesen sikerült, de az enyémnél nekik jobb gyerekkoruk volt, és én hálás vagyok érte.
(Fotó: Caleb Woods, kép forrása: Unsplash)