regényrészlet
Erőt vesz magán, és vánszorogni kezd az épület felé. A föld nehezen ereszti a lábát, mintha homokban lépdelne, de amikor lenéz, csak a vértől és sártól mocskos bakancsát látja a fagyott földön. A varjak felreppennek közeledtére, és felette köröznek a palaszürke ég alatt, vijjogásuk belehasít a csendbe. Egyik lábát a másik után teszi, kerülgeti az emberi és gépi roncsokat.
Arra lesz figyelmes, hogy megváltozott a táj. Közelebb lép egy kopasz bokor alól kilógó holttesthez. Döbbenten veszi észre, hogy a hús már régen lerohadt róla, csak a pergamenszerű bőr és a kötélszerű inak maradtak. Mellette egy kidőlt kerekű ágyút már vastagon belepett a rozsda. A tüzér csontváza egészen ráaszalódott, de még mindig célra tartja a nagy löveget. A házra néz gyorsan, az viszont még mindig ott áll ugyanúgy, ablakában halvány fény dereng, kéményéből fekete füst száll fel.
Továbbindul, a táj már csak távolról emlékeztet a csata helyszínére, ahonnan elindult. A föld éhes szájként nyeli el körülötte a szétmálló gépeket, csak a fehérlő csontok maradnak szanaszét. A szürkeség ködként gomolyog körülötte, nehezebben veszi a levegőt is. Meg kell állnia, hirtelen újra rátör a halálos fáradtság. A válla újult erővel kezd lüktetni. Vörös cseppek jelennek meg az ujjai hegyén, a vér a földre hullik és eggyé válik a terra rossa vöröses homokjával. Fájdalom borítja el az egész testét, ordítani tudna.
Egy apró dombon áll, ki kell fújnia magát, körben kiégett nyárfák strázsálnak, a kis ház már egészen közelinek tűnik. A semmiből ismét feltűnik előtte a foltos fejű varjú, rajta nem fogott az idő. Figyeli a röptét, ahogy szélesre tárt szárnyakkal leszáll előtte pár lépéssel. A varjú olyan fekete, mint az éjszaka, csak a homlokán izzik a szürkésfehér folt.
A férfi meredten bámulja a madarat, tagjait lassan bénítja meg a félelem. Az ég egészen sötétszürkére, szinte már feketére változik a háttérben. Nagy károgással a dombon túlról megérkezik a többi varjú is, leereszkednek, majd csendben szabályos félkört alkotnak, és némán lesik a középső madarat. Ahogy elfoglalják a helyüket, hideg szél támad, port fúj a férfi arcába, szemcséi szúrják az arcát, a szemét. Hunyorít.
A középen álló varjú, mintha csak erre várt volna, közelebb lép néhányat, majd megáll. A fejét magasra emeli. Jajgató károgás hagyja el csőrét, a szél felkapja a szaggatott hangot, majd aléltan dől el a bal oldalára.
Ahogy fekszik a jeges földön, a többi varjú tekintetétől kísérve, a fekete tollai fehér, puha bőrré változnak, a szárnyak, karmos lábak kecses végtagokká nyúlnak, horgas csőrű feje lassan női arccá alakul, a tömzsi madártetem pedig vékony, hajlékony testté. A férfi döbbenten nézi az előtte fekvő meztelen, élettelen nőt. Testét zúzódások, sebek, belső combját alvadt vér borítja. Fájdalmasan szép, még így holtában is. A nő szeme felpattan, hatalmasra, természetellenesen nagyra nyílik a szája. Iszonyú halálhörgése a varjak seregén keresztül zeng az égig.
Kocsis Gergely: A varjúszellem, Prae Kiadó, 2024