Az L-szárny egyik részét a déli félteke növényeinek, a másikat – az M-szárny kijáratánál – a húsevő növényeknek szentelték a berlini botanikus kertben. Ebben a szárnyban soha nem volt még rendezvény. Az eseményre két héttel azután került sor, hogy a Kereszténydemokrata Unió eltakarította a kormánya 15. hivatalba lépésének alkalmából rendezett parádé romjait.
A Hamburger Bahnhof Múzeum kiállítás építő szakemberei az installáció mögé elhúzható fekete árnyékoló vásznakat szereltek a lehető legdrámaibb fényhatást érdekében, az egyébként homogén szórt fényben úszó üvegházba. A megnyitó performansz este 7-kor kezdődött egy állófogadás kötelező kellékeivel és a polgári létszínvonalhoz képest perverz költségkerettel.
Az aneszteziológus, a neurológus és a lélegeztető szakorvos az erre az alkalomra tervezett jelmezben oldalt állva várták színre lépésüket, de ezen az eseményen nem a hippokratészi eskü hatálya alatt cselekedtek.
– Brutálisan néz ki az ágy, a terveket látva nem éreztem a méreteit. Tudod mivel sokkol leginkább? Hogy milyen kicsi – súgta Martin fülébe Gabriel, a mecénás, aki egyben egy évig a mű gazdája is volt.
– Igen – döntötte a fejét Martin Gabriel felé –, elképesztő, hogy az emberi lépték mennyire mellbevágó. Mikor először megláttam, a keret meg a billentő mechanika primitív organikus dizájnja szó szerint bemászott a bőröm alá. Mikor kezdünk, mennyi van még? Most már át kell öltöznöm. – Gabriel, Martin és Hilda egy szintén erre az alkalomra tervezett parván mögött álltak.
Martin, ujjainak képzeletben meghosszabbított lézersugarával a bankszámlakivonat sorait pásztázta a képernyőn. Az íróasztalon már ott volt kiterítve háromrét hajtott A4-es papírokon minden, ami városi létének ellenértéke. Van úgy, hogy az élet szimmetrikusan adagolja az eseményeket, és a koordináta-rendszer minden tartományában megismétli azokat. Ahogy most is, egyenlegét a negatív, költségeit a pozitív tartományban tükrözte tengelyszimmetrikusan. Elábrándozott, hogy a következő iszogatásnál ne felejtse el bedobni a „szaldo mortále” szóviccet, de a gyomorgörcs komolyságra intette.
A közeli térre kihelyezett vetítőn élőben futott a 2024-es futball Európa-bajnokság, a szurkolók extatikus tetszésnyilvánítása mint öldöklő halálhörgés zúgott be a nappaliba. – Szóval ti is a Rezsi szurkolói vagytok, rohadékok? – kérdezte Martin gondolatban. – És semmi új, semmi tiszteletdíj, semmi jogdíj, semmi felkérés, semmi publikáció a horizonton. – Igazából már egy ideje kifutott abból a bizonyos „öt jó évből”, amit öregebb művészkollégái jósoltak neki, meg persze mindenki másnak is. Martin jócskán túlteljesítette a várható keretet, ezért is gondolhatta, hogy ha a karrierje túlélt egy jól tartott házi patkányt, hosszú távon stabil pénzeszközzé válhat.
De mégsem, valahol a tizedik művészetnek szentelt événél egyre többször, egyre hosszabb időre került ki a reflektorfényből, ami idővel egyre kevesebbszer vetült rá, aztán már pillanatokra sem. A százéves belvárosi polgári lakás dimenziója, indokolatlan belmagassága, a kiugró sokszög ablakfülkéje, hajdani sikerének relikviái tökéletes összhangban voltak a valaha sikeres, lecsúszott aszketikus művész karakterével.
Létbiztonságának egyre vékonyodó héja végül szétpattant a monitor előtt. Elméje hidegveríték-adrenalin-kétségbeesés koktélt mixelt a rendelkezésre álló impulzusokból, amitől a “harcolj vagy menekülj” pólófelirat mélységes üzenete kerítette hatalmába. Már a sokadik eset volt, hogy ez a kegyetlen szimmetria sújtja, korábban az öngyilkosság gondolatával is eljátszott, de ahhoz túl kifinomult volt a stílusérzéke, nem tetszett neki a giccses befejezés.
Hosszú percekre katatón állapotba süllyedt. Ahogy irigykedve az ablak előtti enteriőr embernagyságú szobanövényei felé révedt, közben laptopján Little Simztől az S.O.S szólt, aztán tovább a Fever, és jött a Far Away. – Tulajdonképpen Emily járt a legjobban – fennhangon kimondta össze-vissza csapongó gondolatainak egyik töredékét. Majdhogynem tudálékosan hisztérikus intonációval, heves kézmozdulatokkal kísérve kimondta a második töredéket, ami mintha csak egy forgó szerencsekerék véletlenül megállított felirata lett volna. – Mint a koleszterin, annak is van jó, meg rossz változata. – Idegesen felnevetett. Ez a paradox reakció volt az a bizonyos termékeny pillanat, ami minden művészetelméleti szakírónak a szent grálja, egy műben az igazán felfejtésre méltó kihívás.
– De ehhez rengeteg pénz kell… de nem az én pénzem kell hozzá. – Végigpörgette memóriájában az összes műgyűjtőt, mecénást, kurátort. – Intézmény kizárva, nekik ehhez se pénzük se bátorságuk. Egy gazdag sznob seggfej kell, ezzel még híressé, vagy még híresebbé is teszem. – Martin fejben megtalálta a tökéletes házigazda jelöltet, akiről tudta, hogy eszelősen vágyik a háromvesszős klubba.
Gabriel Katz épp dugóban ült obszidiánfekete Maybachjának hátsó ülésén, mikor heves médiaelvonási tünetei jelentkeztek, enyhülést remélve hívta vissza Martint, úgy érezte, egy kis káröröm ellenpontozni tudja a közúti iszapbirkózást, nagy élvezettel hallgatta művész ismerősei agóniáját. Mindenkinek tudnia kell, hol a helye, a művész például akkor hiteles, ha haláltáncot jár, ezért jár neki a pénzt.
– Huh nem is tudod, mennyire örülök, hogy visszahívtál. Figyelj, a következő a projekt, de ne szakíts félbe, kérlek, egyben kell hallanod, a végére megérted, miért az évszázad performansza. Akkor van most tíz perced? Oké, mond neked az a kifejezés valamit, hogy vegetáció? – Martin annyira biztos volt a projekt erejében, hogy udvariassági formulák nélkül, egy levegővel hadarta el a lényeget.
– Hát ez elég durva, lesokkolt, gondolkodom… de tudod, hogy én eddig csak műtárgyakba fektettem, ugye? Performanszt még nem finanszíroztam. – Üzletember ösztöne riadójelzést küldött az egójának, ami működésbe hozta hangszálait, és a megfelelő felszólító mondat kimondatott.
Már látta magát a világ műgyűjtő elitje irigyen gyűlölködő tekintetének kereszttüzében. És határtalanul élvezte. – Hey Siri, hívd Hilda Bellegarde-ot!
A következő hónapokra Martin Buscopan Maaloxan és Ranitidin láncfogyasztóvá lett, heti három pszichológusi konzultáció, ebből egy hipnózis kezelés, végtére is, a saját életéről volt szó. A Die Kunst der Medizin művészcsoportról már évekkel ezelőtt tudomást szerzet, de akkori tevékenységük teljesen érdektelen volt számára. Kisebb testmódosításokat végeztek, implantátumokat operáltak be, amiről ő azt gondolta, inkább óvatos, ideológiai szempontból kockázatmentes Body Art giccsek, amin csak a high fashion világ power száza hüledezik.
Interneten gyorsan rátalált az elérhetőségükre, még léteztek. A művészcsoport altatóorvos tagjával tudta felvenni a kapcsolatot, aki a projekt rövid ismertetése után spirituális megértéstből eszmélve felismerte a valóság igaz természetét. – Biztosíthatlak, hogy a többiek is maximálisan támogatják az ügyet. A nevükben is bátran kijelenthetem, hogy benne vagyunk! – válaszolta a csillapíthatatlan lelkesedéstől hullámzó hangon Dr Seifert.
Martin performanszának legalább olyan fontos eleme volt a posztamens, aminek a háttérben egy kórházi ágy feladatát kellett ellátnia, ráadásul egy intenzív osztályos ágyét. Véletlenszerűen, váltakozva jött rá az ihlet, az inspiráció vagy az intuíció. Ahogy ezek a kozmikus kreatív erők sújtják az alkotó embert, úgy szaporodtak a ceruza skiccek a Termőtest címzésű rajzfüzetben. A tervek esztétikája nagyban hagyatkozott az erdei aljnövényzet mikroszkopikus világára. Ahogyan újra és újra átpörgette a füzetet, érezte, hogy egyrészt a rajzok nem elég hitelesek, és egyre inkább emlékeztetnek Björk egy-két videoklipjének világára, na meg Matthew Barney korai filmjeinek kellékeire. – Nem csoda, hogy ezek egymásra találtak. – Újabb gyors internetes nyomozás, és meg is volt az elkövető. A kapcsolatfelvétel nem volt túl bonyolult. Martin néhány dologban régimódinak, ugyanakkor hatékonynak bizonyult, meggyőzőerejét élőszóban tudta legkönnyebben kifejteni. Legerősebb érve Gabriel személyének említése volt, mint kiderült, a gyűjtőnek már van a birtokában egy kisebb kelléktárgy Matthew Barneytól a Cremaster 5-ből.
Hildának gyakorlatilag két hónapra összeforrt a fülével az okostelefonja, megmozgatta ismeretségi hálójának legtávolabbi csomópontjait, minden érintett intézmény azt hallotta tőle a projekt kapcsán, amit nekik hallaniuk kellett. Megszerezte a botanikus kert jóváhagyását, az Unió Független etikai bizottságának hozzájárulását, és minden további potenciális akadályt elhárított, emellett több művészeti újságírónak is hintett morzsákat a készülő mű radikális formájáról.
Gabriel ragaszkodott hozzá, hogy zártkörű és kis létszámú legyen a megnyitó, viszont a belépődíj, egy 512×512 pixel méretű digitális token volt, fekete alapon vékony zöld vonalak futottak rajta keresztül-kasul. Ez az röhejesnek tűnő részlet egyáltalán nem érdekelte Martint, azt mondta Gabrielnek, azt csinál vele, amit akar, ez úgyis valami efemer kripto-hülyeség. Teljesen biztos volt benne, hogy nagyon sokáig tud még ennek a projektnek az utóéletéből hasznot húzni. Egész gyermekkorában hallgatta gyakorló keresztény anyja tételét a karrierről: Dolgozz, dolgozz szorgalmasan! Még ha az, amit ő munkának gondolt, a hasznosság legtágabb értelmezésétől is távol állt. Martin visszatekintve úgy látta, hogy anyja végzetesen alábecsülte a kapcsolatok építésében rejlő potenciált.
Már előző nap elvégezték az orvosi vizsgálatokat, és az összes csatlakozást bevezették Martin testébe, a megnyitóra csak a végső műveletet exponálták.
Az üvegház erre az alkalomra lezárt szárnyában a kurátor teljes csendet kért, hogy kizárólag a művelet neszezését lehessen hallani. Huszonnyolc vendég volt jelen, mindenki egy orchideára emlékeztető maszkot viselt, a cipőjükre speciális hangtompító tasakot húzattak. Rögtön érezték, hogy viselkedniük kell, egyelőre nem dicsekedhetnek a legújabb akvizíciókkal. Először a három orvost pillantották meg zöld-barna-lila overálban, lefutó harmatcseppeket formázó akril felvarrásokkal. Az egyik milliárdos felesége gyakorlati síkra helyezte a „Hogyan jegyezzünk meg dolgokat egy életre” életvezetési útmutató tanulságát, és eltette magának, hogy muszáj megtudnia a tervező kontaktját. A medikusok az installáció fókuszában helyet foglaló Termőtest nevű állvány mellett álltak. Az alsó része egy japánkert aprócska szeletére emlékeztetett, rövidre nyírt fűvel, két, nagy műgonddal kiválasztott kővel. A fűből több különböző, színes fiktív virágoknak álcázott infúziós állvány és -pumpa nőtt ki, a talapzat hátsó oldalából középen indult felfelé a gerinc, egy emberi gerincoszlop organikus-absztrakt idézete volt, mellmagasságban ajtószárnyszerűen kinyitott bordakosár-parafrázis, korallszínű szilikon bevonattal, legfelül egy orchideára emlékeztető, kipárnázott fejtámasz elektródákkal. Az állvány a legmagasabb szintű mechanikai és medikai tapasztalatokat ötvözte szürreális szoborrá. Egy évig ennek a szerkezetnek kellett mozgatnia és életben tartania a használóját.
Martin lépett ki a paraván mögül, meztelenül, megszabadítva az összes testszőrzetétől, csak az intravénás kanül, a húgycső kanül, és az EEG tappancsok voltak rajta. Termetéhez képest sovány, de esztétikusan vékony izmok tagolták testét, a fény mintha nem is közvetlenül a bőre külső felületéről verődött volna vissza, hanem egy mélyebb rétegből gyűjtené a vizuális többletinformációt.
Senki nem szólt egy szót sem, nem volt ismertető, megnyitóbeszéd, egyszerűen elkezdődött az esemény. Fellépett a Termőtestre, rázárták a bordákat, karját rászíjazták a mozgatható tartókra, rácsatlakoztatták az infúziókat, a vizeletcsövet, a fejtámasz elektródáit összekötötték az EEG géppel. Mindent leellenőriztek, szívritmust, vérnyomást, a bordák lélegeztető mechanikáját, és egy évre orvosilag előidézett kómába helyezték Martint.
Mikor a műszerek, azaz a tudomány álláspontja szerint Martin átlépett egy másik taxonómiai kategóriába, aminek következtében Gabriel szobanövényeként fog létezni a következő egy évben, a milliomosok felélénkültek és épp szakmai hálózatépítésbe kezdtek volna, mikor Gabriel még egy kis figyelmet kért.
– Mivel itt vagytok, és gusztustalanul sok pénzt fizettek a belépőért – méregette az ingerküszöbüket Gabriel –, feltételezem, mindannyian tisztában vagytok az NFT funkciójával. Ez egy digitális érme, ami tulajdonképpen a belépőjegyetek egy elit klubba. Nos, a művészeti performansz egy éve alatt ki fogunk bocsájtani 52 darab, Martin agyhullám grafikonjából generált NFT-t, minden hétfő nulla óra nulladik percében. Egy ilyen digitális bónt licitálás alapján lehet megvásárolni. Az első darab egy hét múlva lesz elérhető, induló ára százezer dollár Chrysogenumban, az online árverés linkjét előtte 5 perccel megkapjátok.
A hotel bárjának kristálycsillárán szikrázott a délelőtti napfény, a flat white-on eredetileg tökéletesen kivitelezett rosetta már el volt torzulva, mikor Gabriel húszas évei szalon-punk korszakának himnusza zengett fel a privát mobilján. A képernyőn Hilda meredt a végtelenbe, fehér acetátkeretes szemüvegben.
– Figyeled a szakmát? Teljesen bezsongtak – alapozta meg a kurátor a beszélgetés hangulatát. – Olvasom a legjobbakat. Artforum International: a művész genderideológiai alapon tovább gondolva a metagender definíciójáig jutott bla bla bla, Frieze Magazine: a tökéletes protesztmű, mint a művész kiszolgáltatottságának legdrámaibb inkarnációja. The European Conservative: beteg dekadencia, mind a testtől, mind a tudattól való elidegenítés végső gesztusa, tovább, Beautiful Bizarre: body art kontextusban a legbátrabb, legfinomabb és egyben leghitelesebb akció, a műfaj beteljesülése. Art Review: a mű előrevetíti a jövő egyik lehetséges életmódját, a több mint tízezer éve regnáló munka-pihenés modell forradalmi megközelítése ez. Mélyaltatásban pénzt keresni, ébren, aktívan elkölteni. Na, tudsz levegőt venni? Szerintem megcsináltuk! Martint tényleg nem érdekelte a digitális token? – most hagyta először szóhoz jutni Gabrielt, aki a válasz előtt még alsó ajkával lehúzta a felsőről a tejhabot.
– Tényleg nem, de szerintem fogalma sincs róla, még ott tart, amikor az első hullám a húszas évek elején felfutott, és nagyon gyorsan le is csengett. Szegény idealista, a mű végtelen átható erejében hisz, vagy valami ilyesmit magyarázott nekem. Csak a publikációk jogdíjára tart igényt. Szerencsétlen most is nekem dolgozik. – Ó, baszd meg, ezt hangosan kimondtam, szorította össze az arcát.
A regisztrációs listára csak azok iratkoztak fel, akik részt vettek a megnyitón. Gabriel úgy döntött, először Dutch aukciót hirdet, ahol percenként csökken az ár, és az első licitáló nyeri a művet. A második percben kattintottak. Az első heti EEG görbék pixelmontázsa nyolcvanezerért szállt át egy indiai techguru digitális pénztárcájába, éppen mielőtt a nemzetközi kortársművészeti sajtót elárasztották volna a kóma-performansz recenziói. Ideológiai elhajlástól függetlenül minden, de tényleg minden online és nyomtatott szakmai kiadvány beszámolt róla.
A kóma-mű nem csak művészeti lapoknak keltette fel a figyelmét. Az egyik zsurnaliszta az etikai hátterét vizsgálva az engedélyezési folyamatot szellőztette meg a Reuters Breakingviews szekciójában.
A cikkárdat első hulláma után a második héten százharminc regisztráló várta a pillanatot, de ezúttal már hagyományos nyílt árverés volt. Heves licitharcok alakultak ki orosz trágyából, arab nyersolajból, indiai telekommunikációból, német autógyártásból, amerikai szoftverfejlesztésből, kínai microchip gyártásból és mindenféle államkasszából kivezetett pénzből szerzett milliárdok birtokosai között.
„Hej, srácok, hát nem durva ez a cucc itt mögöttem? Egy élő (élő?) ember szobanövényt játszik.” – Ez csak egy a több száz videóból – mutatta a mobilját a senior dizájner a marketingosztály vezetőjének. Egy héten belül a botanikus kert Martin projektjével re-brandingelte magát, olyan óriásplakátokkal jelent meg városszerte és az online térben, hogy egy harmadik típusú életforma költözött be a kristálypalotába.
Növekedő hajának és szakállának stylingja is része volt a koncepciónak. Három terv készült különböző hosszú állapothoz. Mind növényi fonalhálót idézett.
Mikor Martin szakálla erdei mohához vált hasonlóvá, egymillió dolláron indult a licit, arcszőrének katagén fázisában az NFT árfolyama beállt 15 millió dollár környékére.
A harmincötödik token kibocsátása utáni héten egy kapucnis alakra lett figyelmes az éppen ügyelő lélegeztető specialista. Már az üvegfalon át feltűnt neki lomha, monoton mozgásáról.
Martin egy fotelben révült az ellenfényben vibráló vízipálmákra a nappalijában, és megpróbált felállni a derékig érő vízben. Könnyen ment, de félúton feladta. A növényeken kívül üres volt a szoba, a vízszint lassan emelkedett. Elnyomott hangzavart hallott, mintha valaki a víz alatt próbálna üvölteni. Hirtelen besötétedett, csak egy reflektor világított be az ablakon, ami az egyre erősödő kopogó hanggal szinkronban villogott. A nyakig érő víztömeg hatalmas erővel hátrafelé zúdult, kiszakítva őt a fotelből. Pár pillanatig egy csatornán száguldott át az áradattal együtt, aztán egy végtelen fekete óceán közepén lebegve ért véget a sodródás. Lélegzett a felszín alatt, amíg meg nem szűnt a víz, a tér és a lebegés is.
A hírportálok főoldalán kikerülhetetlenül kiabált a vezető hír, hol a hasadt tudatú elkövető műrombolásáról, hol valami pillanatragasztó-akció színvonalú, megfejthetetlen célú tiltakozásról. Mikor Gabriel értesült a szabotázsról, majdnem olyan lelkiállapotba került, mint Martin hónapokkal azelőtt, azon a bizonyos napon, amikor megfogant benne a mű gondolata. Az ügyelő orvos azonnali intervenciójának hála, Martin túlélte az életfenntartó rendszer és az altató komponens kihagyását, és újra stabilizálta a növényi létminőségét.
A harminchatodik NFT-n azonnal látszott, hogy ez más, mint az eddigiek, a kusza zöld vonalak helyett csak egyetlen, alig rezzenő vízszintes szál futott a kép közepén. Ötvenmillió dollárért talált új tulajdonosra.
A rohammentő személyzete rutinos műgonddal helyezte át Martint a Termőtestből az autóba. Gabriel egy belsőépítész csapattal már korábban kialakított házának barokkosan gigantikus nappalijában egy növényházhoz hasonló környezetet a hátralévő három hónapra. Közben digitális pénztárcájában a Chrysogenum dollárban kifejezett értéke belépett a három vesszővel elválasztott nullák elitklubjába.
Ezalatt Martin egyetlen mérhető teljesítményeként a haját a válláig növesztette. Gabrielnek az az érzése támadt, hogy olyan ez az installáció a hatalmas társalgóban, mint egy Titan Arum – vagyis Dögvirág –, még tudat alatt érezte is a rothadó húsra emlékeztető szagát.
– Oké, kinyitotta a szemét, pupillareflex rendben, levehetünk még egy egységet. Óránként fokozatosan csökkentheted a légzéstámogatást is. Ez a beállítás menjen holnap reggelig – mutatott az infúzió tasakra Dr Seifert.
– A neurológiai funkciók egyelőre nem mutatnak figyelemre méltó elváltozást, talán kicsit a szokatlannál is enyhébbek a kilengések – mondta Dr Seelig.
Az orvosi művészcsoport két nap alatt vezette vissza Martint a vegetatívból az animális életformába.
– Ez egy Permobil F5 Corpus VS, Tobii Dynavox szemkövetővel, a műfaj Bugatti Chironja. Viccet félretéve, most pár hónapig ez a szék lesz a tested kiegészítése – taglalta Gabriel Martinnak, aki egyelőre szemmozgással és pislogással tudott helytállni. – Mindent részletesen elmesélek, minden nap szánunk rá időt, ez természetes, ennyi idő után hosszabb a rehabilitációs fázis. Szóval bőven van időnk – kedélyeskedett Gabriel, egyúttal üzent a szakácsnak, hogy vegye át a lehetséges ételek listáját Dr Seiferttől. – Nagyon nem kell vele kreatívkodni, egyelőre csak szívószállal tud enni. Itt van már az edzőpertnerem? – Fejben már a faltenisz edzésére készült, mikor Hilda jelent meg a mobiljának képernyőjén. – Most olvasom, hogy a nyomozás összefüggésbe hozta a szabotőrt egy meg nem nevezett milliárdossal. Szerinted ez mit akar jelenteni? – Kérdezte Hilda. – Nem tudom, kinek állt volna ez érdekében, kedvesem? – kérdezett vissza Gabriel. Hilda kényelmetlenül hosszú hallgatás után válaszolt. – Neked?
Egy társadalomból kiábrándult kisebbség manifesztumként gyakorlati síkra helyezte az Art Review cikkét, és kockázati befektetőkkel üzleti alapokra helyezték a növényi létformát, amivel Martinék modelljét alapul véve digitális javakat tudtak termelni. Hozzájuk csatlakoztak azok a menekülni vágyók, akik először a természet felé fordultak, de kiderült, hogy kikopott az összes rutin és ösztön az elemekhez való alkalmazkodáshoz, viszont ebben a vegetatív munkakörben kölcsönös előnyökhöz juttathatták egymást. Igaz, hogy a hatóságok ezt a növényi szolgálatot egy hétben maximálták, és semmilyen biztosító nem vállalt értük felelősséget. A Die Kunst der Medizin produkciós iroda szervezte és bonyolította a kóma-projekteket.
Martin komoly akrobatikus rutinra tett szert kétmankós mozgáskultúrából a következő két évben. Épp bakugrásszerű mutatvánnyal jött vissza a télikertjéből, hogy feltöltse a legfrissebb fotókat a hibrid gyümölcsfákról, és naplózza a nemesítési és öntözési adatokat. Egyik lábával lehámozta a másikról a kertészcipőt, majd kicserélte a kerti mankóját a házon belül használatosra, ami jóval vékonyabb és egyszerűbb volt. Még megvolt az asszisztív kerekesszéke, minden alkalommal, amikor használta, a nosztalgia fuvallata legyezte meg. Bár már nem volt rákényszerülve, határtalan nyugalom öntötte el, és kényelmesebb is volt azon az interfészen keresztül kezelni a számítógépeit. Egyszerűbben tudott válaszolni a napi több száz kommentre.
(Fotó: clevengrafik, kép forrása:Pixabay)