Hát kérlek, nekem az úgy volt, hogy felébredtem reggel, és éreztem, hogy a lábamról még a szőr is behúzódott a bőr alá. Megint elromlott az a nyomorult konvektor. Túl is tettem magam ezen a sokkon, és feltápászkodtam a matracról. Kerestem a papucsomat, hogy ne kövüljek meg egyből, aztán eszembe jutott, hogy ki kellett dobnom, mert már dinnyehálóra szakadt. Huhukkoltam kicsit a kezemet, mielőtt elhúztam a függönyt. A szemközti házat alig láttam, a szürke köd egészen rátelepedett a környékre, mint a lepedék a nyelvemre. Mondtam is magamnak, hogy ebbe’ a takony időbe’ a rossebnek van kedve kidugnia a fejét. Aztán arra gondoltam, milyen hideg lehet a wc ülőkéje, és egyből motiváltabbnak éreztem magam. Magamra is dobáltam két pulóvert, amit találtam, nyakamba kanyarítottam a kopott sálamat, és már ki is léptem, hogy mielőbb megoldást találjak erre az égető, akarom mondani, fagyasztó kérdésre. Ahogy kiléptem az utcára, megcsúsztam a jeges aszfalton, és úgy seggre ültem, hogy a kettes pad lakója jött felsegíteni. Mondtam is neki, milyen rendes fószer, az meg kinyújtotta ugyanazt a kezét megint, csak már nyitott tenyérrel. Hát mondom, öregem, sajnálom, elég prosztó dolog ez tőlem, de annyira le vagyok gatyásodva, hogy biz isten, minden fillér számít most nekem is. Ahogy menet közben porolgattam magam, és próbáltam nem egy őrült figura fizimiskáját hozni, azért elszégyelltem magam. Vissza-visszapillantgattam a vállam fölött, hogy vajon néz-e még utánam az ember, aztán inkább befordultam gyorsan egy blokk sarkán, hogy maradék méltóságomat összeszedve úgy tegyek, mintha mi sem történt volna.
Fel akartam szállni a villamosra, de megláttam két ugrásra kész tagot. Na mondom, ezek tuti kallerek. Nekem meg ugye nincs egy ruppóm se. Nem, a becsületes tömegközlekedésre nem futja most. Azt a jelenetet, mint a legutóbb, mikor ilyen cipőben jártam, meg ki tudtam hagyni. Akkor is a Réka segített ki. Volt is belőle paláver rendesen. Nem vagy normális, hogy ezt csinálod. Nőjél már fel! Reménytelen vagy. Így aztán nyakamba vettem a várost. Elhatároztam, hogy addig járom sorra az üzleteket, míg nem találok egy akciós radiátort. Ha nem, akkor gyújtóst veszek, és a szoba közepén sütök szalonnát. Bánom is én, csak ne legyen már olyan rohadt hideg. Bútor már úgy sincs, ami tüzet fogna.
Ahogy sétáltam, a fejembe húztam a kapucnimat. Az ónos eső csiganyálként csillogott az aszfalton. Óvatos léptekkel átverekedtem magam egy megkergült forgóajtón, és beléptem a gigantikus méretű pénzszipolyozóba. Mont Blanc-ként tornyosult előttem a művi gondossággal feldíszített, háromméteres karácsonyfa. A hangszórókból zengett a Jingle Bells, a tömeg úgy hömpölygött, mint a koszos víz a lefolyóba. Szatyrok, dobozok, némelyik el se bírta jóléte terheit. Én sose szerettem ezt a nagy vásárolgatást. Rékának is mindig mondtam, hogy mire föl ez a nagy pénzszórás. A karácsony is csak az üzletről szól már. Emlékszem egy esetre. Még csak november volt, mikor egyik nap hazaértem, és már az ajtón fityegő csengettyű furcsa bizsergést váltott ki belőlem, de nem a jó fajtát. Beléptem az ajtón, és megcsapott a fahéj- és narancsillat. A lábtörlőn egy piros sapkás kutya vigyorgott, a függönyön meg fényfüzér lógott. Alig akartam hinni a szememnek, mikor megláttam a feldíszített fenyőfát a nappali közepén. Réka várakozó tekintettel ácsorgott a rénszarvasos mamuszában, és engem nézett. Hát, mit is mondhatnék?! Akkor kezdődött minden. A karácsonyi törpe ajtótámasz a megmondhatója.
Na, de kanyarodjunk vissza a lehetetlen küldetésemhez! A legjobbkorra időzítettem nemesi csatámat, hogy ár-érték arányban találjak valami fűtésre alkalmas eszközt. Annyi ember vonult a folyosókon, hogy egészen beleszédültem. Éreztem is, hogy közelít az örvény, ami aljas módon szokott magába szippantani, de gyorsan leültem egy padra, hogy elkerüljem az újabb esést, aznap már másodjára. Hamar kaptam is társaságot. Egy négyéves forma kiskölyök vizslatott nagy szemekkel, és bökdösni kezdte a cipőm orrát. Te most hányni fogsz? Ha sokat piszkálsz, lehet. Mindig is bírtam a gyerekek szókimondását. Semmi cicoma, semmi sallang. Durr bele a közepébe. Réka is mindig mosolygott, ha meglátott egyet. Aztán egyre kevésbé. Inkább csak szomorú lett. Egyre szomorúbb.
Miután kihevertem szánalmas kis rosszullétemet, bemerészkedtem az egyik műszaki üzletbe. Hajj, de kackiás a bajuszom Béla egyből lekáderezett, és azon vettem észre magam, hogy a szobaméretű tévéket mutogatja nekem, mikor hirtelen, mintha egy medence mélyéről felrugaszkodva levegőért tátanám a számat: konvektor!, rákiáltottam szegényre. Mondanom se kell, hogy a lelkesedése alábbhagyott, és csak félvállról közölte velem a lelőhely sorát. Megszakértettem a fűtőtesteket, elolvastam, melyiknek milyen a teljesítménye, hümmögtem kicsit, de valljuk be, tök hülye vagyok hozzá, így hát kiválasztottam a legpénztárcabarátabbat. Úgy fogtam a dobozt a boltból kifelé, mint az apacs harcos a skalpot egy véres portyázás után.
Mire elindultam haza, a korán érkező sötétséget lépten-nyomon eloszlatta a díszkivilágítás. Egy fát se kíméltek meg a színes füzérektől. Inkább a földre szegeztem a tekintetem, nehogy megfertőzzenek ezzel a magasztos hangulattal. Ahogy a kapuhoz értem, nyekergett a kulcs a zárban, de némi unszolásra engedett, és végre kizárhattam az ünnepet az ajtón túlra. Beizzítottam új szerzeményemet, és izgatottan vártam a hőmérő mozdulását. Annyira szuggeráltam, hogy bebandzsítottam, de csak nem akart moccanni. Nehezemre esett beismerni, hogy ítélőkészségem megint zsákutcába vitt. Az órámra néztem, és csalódottan húztam ki a konnektorból. Meleg itt már nem lesz pár napig.
Az este lassan araszolt, mint a szemközti ház ablakából felsejlő kisvasút a fa síneken. Korgott a gyomrom, nem is ettem még aznap. A lépcsőház felől alattomos módon kúszott be a töltött káposzta illata a küszöb alatt. A „Kiskarácsonyt” befújta a szél az ablak szélein, a gyertyafénytől furcsa árnyékok vetültek a függönyökre. Sírni kezdtem. De nem ám csak úgy, férfiasan pár könnycseppet elmorzsolva. Artikulálatlanul zokogtam. Most először, mióta csak a karácsonyi törpét hagyta itt nekem.
Így történt, hogy hónom alá csaptam a kis szakállast, kiálltam az erkélyre, és a dermesztő hidegben énekelni kezdtem az Ó Tannenbaumot. Kánonban énekeltem egy baritonnal, akinek hangja lentről úszott fel hozzám. Mintha két magányos lélek kereste volna az utat, hogy felmelegedhessen legalább egy estére. Szentestére.
(Fotó: Memory Lane, kép forrása: Pexels)