Mióta az eszemet tudom féltem anyámtól. Féltem, hogy nem teszek jót, és valahogy sosem tettem jót. Mindig volt ok a verésre, az átkozásra. A félelem kisgyermekkoromban lassan átalakult rettegéssé.
Több kilométerre laktunk az óvodától, így volt időm gondolkodni minden nap, míg hazaértem.
– Vajon ma mit vétek? Mit nem teszek jól? Hogy kellene láthatatlanná válnom?
Sokszor gondoltam arra, bárcsak este lenne már, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, milyen kár, amiért anyám erre a világra szart. Még a gondolattól is megijedtem, vajon ma fog agyonverni, hiszen minden nap megígérte? Az ütések között mindig azt ordította, hogy joga van hozzá, mert ő szült, ő rendelkezik az életemmel, és ha addig él is, egyszer agyonver.
Mire iskolás lettem, már tudtam, neki van igaza. Mérhetetlenül nagy lelkiismeret-furdalásom volt, amit minden nap táplált a napi verések közben. Mekkora csalódás vagyok neki, nem vagyok elég jó, elég okos, nem vagyok elég szép és elég aranyos.
– A te szégyened, hogy minden nap meg kell verjelek, erről is te tehetsz, mert nem tudsz jobb lenni. De majd én kiverem belőled. És miért nem vagy jobb tanuló? Legalább abban jeleskedhetnél. Miért virít az a két négyes a bizonyítványban? Hát még erre sem vagy jó? Mindig mindenhol csak szégyenkeznem kell miattad, te kis pondró. Bárcsak meg sem születtél volna!
Sokszor használta a pondró kifejezést, én pedig lassan azonosultam a pondrókkal. Egyszer a kertben kapáltam, és találtam egyet a földben, lassan, óvatosan visszatakartam. Mamikám megkérdezte:
– Hát te miért simogatod azt a földet?
– Csak találtam egy kis pondrót, alszik. Betakartam.
Mamikám rám mosolyogott, megsimogatta a fejem:
– Abból a pondróból egyszer egy gyönyörű pillangó lesz, sose bántsd őket!
Ekkor jöttem rá, hogy én még pondrónak sem vagyok jó, hiszen sosem lehetek sem jó, sem szép, és esélyem sincs elröpülni. Nagyon féltem. Hát ki vagyok én egyáltalán? Hogy születhettem meg? A következő verés közben bocsánatot kértem a pondróktól, hogy hozzájuk hasonlít anyám. A tudatomba verte a pondróságot, én meg a lelkembe, hogy még az sem lehetek.
12 évesen, amikor lebénultam mindkét lábamra egy vírusfertőzés után, egyértelművé tette anyám, hogy csak bajnak vagyok. Most mindenki engem sajnál, meg részvéttel gondol rám, bezzeg vele senki nem foglalkozik, hogy nyomorék gyereke lett. Eddig sem értem semmit, de ezután meg…
– No, majd elintézlek én az emberek előtt.
Meg is tette. Pár hónap múlva az egész falu félt tőlem, az osztálytársaim, a felnőttek. Azt beszélte mindenhol, hogy nem tudják, mitől lettem beteg, azt sem tudják az orvosok, hogy fertőző-e? Pedig nagyon is tudták, hogy nem fertőzhetek meg senkit, tudták mi történt velem, csak azt nem, hogy én mivel kerültem kapcsolatba, ami a bénulásomhoz vezetett. Magányosabb lettem, mint valaha. 12 évesen úgy éreztem, csak árnyék vagyok, de abból is a legrosszabb, mert rosszat okozok mindenkinek. Elkezdtem félteni az embereket magamtól, nehogy bajt hozzak rájuk, ha rám néznek, ha beszélnek hozzám. Bezártam magam egy láthatatlan börtönbe, már nem néztem az emberek szemébe. Arra sem tartottam magam méltónak. Féltem. Mi jöhet még? Kire milyen bajt hozok? De így milyen élet várhat rám?
Valahol olvastam az apácákról. Az akkori Csehszlovákiában volt egy rend, ahol abban az időben apácák éltek. Hosszú hónapok alatt kinyomoztam, merre van a kolostor, hogy lehet a rendbe belépni. A félelem mellett ez adott erőt. Elmegyek. Ott talán nem okozhatok senkinek semmi bajt, keserűséget. Sokat sírtam, amiért el kell hagynom Édesapát, Mamikámat, Tatát, de meggyőztem magamat, hogy nélkülem jobb lesz nekik. Anyámtól még mindig féltem, bár a bénulásom után csak néha emelt rám kezet, de akkor mindent bepótolt. Megértettem, hogy én vagyok a hibás minden rosszért, ő csak jót akar nekem. Sajnáltam, amiért ilyen gyereke született, mint én, aki semmire nem jó. És már soha nem is lesz jó, hiszen járni is alig tudok. Mindenkinek csak teher vagyok. Hogy lehet, hogy még élek?
14 éves múltam, amikor számomra is érthetetlen módon valaki kilépett az ismeretlenségből az általános iskola utolsó félévében, a szemembe mert nézni a csodálatos kék szemével. Milyen jó vele. Mosolyog, megfogja a kezem. Ha megcsókol, a világot adnám oda neki, úgy érzem, számitok neki valamit. De rá is csak bajt fogok hozni. Mikor találkoztam a szüleivel, nekik is az volt az első kérdésük, hogy fertőző vagyok-e, és veszélyben van-e családjuk? Szomorúan lehajtottam a fejem. Itt tartunk még mindig. Csak bajt hozok rájuk, félni fognak tőlem. A fenébe, elfelejtettem az apácákat, mégis el kellene menni hozzájuk. De a fiú kitartóan járt hozzám minden este, kitartóan fogta a kezem, és kitartóan csókolt.
Újfajta félelem költözött a szívembe. El fogom veszíteni őt. Anyám gúnyosan nevetve mondta, amikor lehetősége volt rá:
– Egyetlen pillanatig ne gondold, hogy te vagy fontos neki. Csak a pénzünk kell neki. Nézz már a tükörbe! Kinek kellenél te? Rusnya béka vagy.
Itt kértem bocsánatot a békáktól. Szintet léptünk. Ha találkoztam békákkal az úton, kikerültem őket. Mondtam nekik vigyázzanak magukra, mert ők fontosak. Én nem.
Hamarosan a fiú észrevette, hogy mi folyik nálunk, amikor csak tudott, megmentett. Ez magával hozta, hogy a rettegés magasabb fokozatba kapcsoljon az agyamban, már a világot jelentette nekem, úgy éreztem, ha elveszíteném, akkor vége lenne az életemnek.
Elment. Elvitték katonának. Előtte a rusnya békának, a pondrónak gyűrűt húzott az ujjára. Menyasszony lettem. Nem volt nap, hogy anyám nem mondta volna el, mennyire nem számít a személyem, csak a pénzükre pályázik. Nem fogok kelleni, még kapálni sem tudok a határban. Gyereket sem tudok majd szülni. Élősködőre senkinek nincs szüksége.
Túléltem az egy évet. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elfogyjak a végére. Lassan feladtam mindent, a sarokban sírdogáltam. Anyám mindent elkövetett, hogy ki se akarjak onnan jönni. De túléltem, mert beteg lett az én drágám, és hazaengedték a katonaságtól több alkalommal is. Általa időt kaptam az életre, a meneküléshez.
Készültem, nagyon készültem az esküvőmre. Biztos voltam benne, hogy nekem ez lesz az egyetlen az életemben. Mert ha ennek a fiúnak már nem kellek, majd akkor úgy is minden mindegy lesz. Teltek a hetek, a félelem egyre nagyobb lett bennem. Valami úgy is lesz, ami biztos miattam történik. Két héttel az esküvő előtt baleset. Nem miattam. Vagy de, mert ott ültem a kocsiban? Meggyőztem magam, hogy én okozhattam a balesetet a jelenlétemmel. Na, fuccs az esküvőnek.
Pár nappal az esküvő előtt, egy este a vőlegényem nagymamája a fülembe súgta:
– Ha belegebedsz, sem leszel ennek a családnak a része soha. Olyan vagy, mint az anyád.
Nem kaptam levegőt, ez már így sok.
– Nem ő vesz el, hanem én – törölgette könnyeimet az én drágám.
Asszony lettem. Te jó ég, milyen szörnyűséget vonzok be? Mindenki úgy gondolta, hogy csak elköltöztünk Gödöllőre, az egyetemvárosba, ahol a férjem tanult, én dolgoztam. Csak páran tudták, hogy előle menekültem. Azt kezdte el beszélni otthon a faluban, hogy jön a baba, azért kellett gyorsan az esküvő. Úgy gondolta, valamit ki kell találnia, amikor kiderült, hogy nem lesz kisbabám, így nagy titkot osztott meg újra. Bizony nem jó vásárt csinált velem a férjem családja, mert nekem valószínűleg sosem lehet gyerekem a bénulás miatt. Féltem a faluban. Úgy éreztem, mindenki engem bámul, az emberek összesúgnak mögöttem. Féltem a férjem családjának a szemébe nézni. Újra bizonyosságot nyert, hogy anyámnak volt mindig is igaza, semmire nem vagyok jó. Vajon mikor hagy el a férjem?
Eltelt két év, csoda történt. Kisbabám lesz. Mégis lesz kisbabám. De mi lesz, ha nem bírom kihordani? Ha nem tudom megszülni? Ha segítésre lesz szükségem? Ha mégsem vagyok elég erős, és másokra leszek rászorulva? Mert kevés vagyok, mert semmirekellő vagyok, ahogy anyám abban az időben elkezdett hívni. Mardosta a lelkemet a félelem.
Katinkám megszületett, felfedeztem magamban az erőt, hogy ha magamért nem is, de a gyermekemért a végsőkig képes leszek elmenni. Nagyon fiatal voltam, tapasztalatlan, mégis éreztem, valami baj van a kislányommal. Hónapról hónapra hatalmasodott el valami másfajta, aggódással teli félelem a lelkemben. Hároméves volt, mire kaptunk egy diagnózist. Cisztás fibrózis. Mi a fene az? Anyám szerint ennek is én vagyok az oka, nem lett volna szabad babát vállalnom, most már ez az én felelősségem egész életemre. Erősödött bennem a lelkiismeret-furdalás, hát milyen ember vagyok én? Mégis apácának kellett volna mennem. Hamarosan kiderült, hogy nem miattam született ezzel a betegséggel a kislányom, genetikai eredetű, és mindkét szülőnek hordoznia kell a beteg gént.
Egy kicsit megnyugodtam, mire egy szép tavaszi napon egy sorstárs a szemembe mondta:
– Azt tudod, hogy hatéves kora előtt meg fog halni?
Hát mégis én vagyok minden szenvedésnek az okozója, kellett nekem gyerek. Félelem, keserűség, önvád keveréke mardosta a szívemet. Mi lesz most?
Anyám szerint most fog elhagyni a férjem az időközben megszületett második kislányunkkal, Esztikével együtt. A pasik lelépnek, ez törvényszerű, mikor kiderül, hogy beteg a gyerek. Ne is áltassam magam, ő totál megérti. Én semmit nem érek, a gyerek beteg, ki tudja, mi lesz, egyértelmű, hogy én vagyok a hibás mindenért. De a férjem nem ment el.
Lelkembe égett a hatos szám. Hatévesen valóban majdnem elveszítettem Katinkámat. De a jó Isten másként gondolta, újra és újra győztesen kerültünk ki a csatából. Tanultam a kislányomtól reményt, jóságot, szeretetet, ragaszkodást, erőt, kitartást.
Sok-sok évvel később, mikor Dávid fiam megszületett, néha elfelejtettem félni. Időnként eszembe jutott, de a gyerekek jelenléte elhessegette. Inkább foglalkoztam velük, mint a félelmeimmel. Közben anyám kitartóan rombolta életünket, naponta járt hozzánk, és minden nap felsorolta, mit nem csinálunk jól az életünkben, és ezeknek én vagyok az okozója, mert három gyerek mellett nem igaz, hogy nem tudom a kertet megművelni, a füvet levágni, a patakpartról minden szál füvet kiszedegetni.
A gyerekek egyre többet értettek meg abból, hogy mi zajlik nálunk, ha anyám megjelenik. Egy nap azt mondtam nekik, hogy az a fontos, mi történik a ház falain belül. Amikor hazajövünk, lassan becsukjuk az ajtót magunk után, és csak mi maradunk. A mi életünk. De anyám sokszor kíméletlenül ránk törte az ajtót. Észrevétlenül beszállingózott a szívünkbe, a lelkünkbe, mérgezve azt. Nem engedte, hogy a legkisebb jónak is örüljek.
A férjem kedvenc városkánkban, Gödöllőn kapott állást. Ott kezdtük a közös életünket jó pár éve az egyetemen, mindig vágytunk oda vissza. De hazamentünk, mert úgy gondoltuk, hogy a család támogatása, segítése mellett jobb lesz nekünk. Hiába gondoltuk, nem lett könnyebb az életünk. Anyám gondoskodott róla minden nap, hogy rettegve hallgassam, mikor nyílik a kertkapu, hiszen tudta, egyedül vagyok a gyerekekkel, mert reggel elment a férjem dolgozni, és csak este jött haza.
– Nem kellesz neki, azért ment el dolgozni messzire. Azt hiszed, azért jön későn haza, mert dolgozik? Nézz már magadra! Egy senki vagy, egy semmi. Menekül a beteg gyerektől, tőled. Nem érsz te semmit, majd itt maradsz a nyakunkon a három gyerekkel. De tudtam én ezt mindig.
Egy ideig nem mertem szólni a férjemnek, mert mi van, ha anyámnak igaza van? De ő jól ismert, megérezte, baj van, így egy nap elmondtam neki mindent. A szomszédok a faluban már csak szánakozva néztek rám, amikor a gyerekekkel sétáltam. Anyám mindenkivel elhitette, hogy megcsal a férjem, és el fog hagyni hamarosan. Azt hittem, megfulladok a szégyentől, mások szánalmától. A félelem beköltözött végérvényesen a lelkembe, és már sosem enged el?
A férjem hamar talált lakást, visszaköltöztünk Gödöllőre. Mégis kellek neki?
Pár nyugodt év után megszületett Barnabás. Tökéletes minden. Öröm, boldogság. Három hónap után sosem érzett kétségbeesés. Elutasít a baba minden ételt, kórházba kell mennünk. Kivizsgálás.
– Ez a gyerek nem alkalmas az életre – hallottam az orvos hangját a nyitott ajtón keresztül, miközben tájékoztatta az orvostanhallgatókat a folyosón a kisfiam állapotáról.
Félelem járta át a szívemet. A nővérke kopogtat az ajtón, hívat az osztályos orvos.
– Anyuka, minden lelet rendben van, nem találtunk semmi eltérést. Már csak egy dolgot tehetünk, mivel előfordul genetikai mutáció a családban, kérem, engedje meg, hogy elküldjük a kicsit vérét genetikai vizsgálatra.
– Természetesen hozzájárulok, de Katinkánál olyan mutációt mutattak ki, ami után azt mondták, vállalhatunk gyermeket, nem lesz baj. A két kicsinek elkészült a teszt, Esztike és Dávidka nem hordozza a beteg gént, papírunk van róla.
– Biztos a te hibád, minek kellett neked négy gyerek? – hallottam anyám hangját.
Pár hét múlva levelet hozott a postás, könnyeimtől összefolytak a betűk szemem előtt. Később fogom fel a szavak értelmét, Katinka a leghalálosabb mutációt hordozza, ahogy a kisfiunk, Barnabás is.
Néztem remegő kezemben a levelet, ezzel most mit kezdjek?
– Menj! – mondtam a férjemnek.
– Nem megyek. Menjünk együtt!
Amikor jött a lehetőség, hogy Belgiumba költözhetünk, féltem, olyan magányos leszek egy idegen országban, mint még soha. De ha ki sem próbáljuk, akkor egész életemben bánni fogom.
– A gyerekek olyan lehetőséget kapnának, amit itt sosem tudunk megadni nekik.
– Igen, tudom, kinyílna a világ. De nem ez a legfontosabb, hanem hogy Katinka és Barnabás sokkal jobb ellátásban részesülhetne, mint itt.
– Akkor megyünk?
– Megyünk, együtt megyünk.
Izgalommal vegyes félelem, remény a jövőben. Hat ember hat bőrönddel, hat hátizsákkal felszállt egy hajnali repülőre, ami pár órával később leszállt egy ködös, hideg, ismeretlen városban, az új élet reménységével. Ahogy zötyögtünk az autópályán a menetrend szerint közlekedő buszon a bóbiskoló gyerekekkel, belenéztem a felkelő nap sugaraiba.
– Na, mit mondotok? Jó lesz?
Jó lett. Voltak gondok, megoldottuk. De ott voltunk egymásnak hatan. A külföldi lét csak távolról látszik csillogónak. Külföldre megy mindenféle ember, akik mindenféle dolog elől menekülnek. Ki jó, ki jobb, ki meg kevésbé jó emberré válik ezáltal. Néha ki-kikacsintgattunk azért az ajtón kívülre, de közel soha nem engedtem senkit a családhoz. Hiába próbálták mondani, hogy itt vagyunk, keress, szeress. Már nem akartam. Nem értettem, így nem is akartam részt venni a játszmákban.
A gyerekek neves iskolába jártak, Katinka és Barnabás jól voltak, megkapták azt a kezelést, amire vágytam, megnyugodtam, hogy vigyáznak rájuk.
Terrortámadásnak minősítették a pár órával ezelőtti támadásokat Brüsszelben. Szinte gondolkodni sem tudtam a félelemtől, hiszen a lányaim a városban dolgoztak. Mi a fene történik? Tavasz van, süt a nap, nemsokára itt a húsvét. Milyen terrortámadás? Nem bírtam egyetlen másodpercre sem megállni. Katinkát nem találtuk, nem válaszolt a hívásokra, üzenetekre. Végül Esztike megtalálta. Ők rohantak haza gyalog, mi rohantunk értük gyalog. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor magamhoz ölelhettem őket.
Másnap beszéltem anyámmal, ő röviden és tömören összefoglalta a gondolatait:
– Minek kellett odamenni?
Én letettem a telefont, és soha többé nem beszéltem vele. Pár év múlva meghalt. Nem is emlékszem, mikor. Magamnak okozok a mai napig lelkiismeret-furdalást, amiért nem tudtam őt elsiratni. Én, aki egy méhecskét megment, ha kidobott virágot találok, felveszem, és otthon életre keltem. Ha valaki felhív, hogy meg kellene menteni egy kutyát, egy cicát vagy éppen két papagájt, akkor szélesre tárom az ajtót, hozzad, elleszünk itt mind, szeretetben. De úgy érezem, hogy anyám minden érzést kiégetett a lelkemben. Nyomában csak a félelem, a rettegés maradt emlékként.
Rosszra fordultak a dolgok, Barnabás nem volt jól. Jött az önvád, valamit nem jól csinálok. Valamit nem veszek észre. Az orvos iskolakerülőnek titulálta. Egy hosszú, máig megbocsáthatatlan pillanatig hittem neki, de a következő másodpercben már elszégyelltem magam. Ha ez a gyerek engem becsap, akkor annak is nekem kell vállalni a következményeit. Ha én nem állok mellé, akkor ki fog? Miféle példát mutatok a gyerekeknek szeretetből, hűségből, gondoskodásból? Szembeszálltam az orvosokkal a gyerek érdekében. Hosszú harc következett, volt, amikor az asztalra kellett csapnom, de végül meglett az eredmény. Cöliákia. Olyan mértékű súlyosság, hogy évek múlva fog eltűnni a szervezetéből a glutén. Ilyen esetekben tuti kell még lennie valakinek a családban, aki cöliákiás. Pár hónap múlva kiderült, hogy Esztikém és én is gluténérzékenyek vagyunk. Genetikai alapon, tőlem örökölték a gyerekek. Mit tettem, mit tettem, mit adtam nekik? Összeroskadtam. Barnabás örült a diagnózisnak, azóta fájdalommentes az élete. De Esztikém egy évig harcolt a megváltozhatatlan ellen. Minden alkalommal bocsánatot kértem tőle, amiért ezt örökölte tőlem.
Ezzel egyidőben jöttek a hírek egy új gyógyszerről. Meg nem gyógyította a CF-es betegeket, de sokat javított az állapotukon, hosszabb életet biztosítva. Évekig visszhangzott a fülemben, amit még Miskolcon mondott a főorvosnő:
– Csilla, meglesz az a gyógyszer, de addig élni kell!
Hát itt vagyunk, élünk.
Katinka már önálló életet élt, dolgozott, a belga biztosítási rendszer részese volt, így addig nem kaphatta meg a gyógyszert, míg a belga állam egészségbiztosítója nem köt megállapodást a gyártóval. Barnus még édesapja biztosítója révén megkapta. Győzelemként éltük meg, mind sírtunk, mikor elkezdte szedni a kis pirulákat. És hatott. Már nem köhögött egész nap, elcsendesültek a nappalok, az éjszakák. Kis nyugalom költözött az életünkbe. Mosolyogva gondoltam:
– Na ugye, hogy ide kellett jönni? Egyetlen percet nem sajnáltam az eltelt évekből.
Katinkának felajánlották, hogy vegyen részt egy kutatási programban, azt a gyógyszert fejlesztették tovább, amit Barnus már használt. Én féltettem.
– Kicsikém, sosem engedtem, hogy kísérleti nyúlnak használjanak benneteket.
– Tudom, anyuci. De én úgy érzem, hogy bátornak kell lenni, mindig voltak elsők, akik bátran megtettek valamit, amivel másokon is segítettek.
Tudom, kicsim, tudom. Neked kell dönteni, csak szerettem volna, ha tudod, hogy féltelek, aggódom.
Másnap kaptam egy üzenetet:
– Ne haragudj, anyuci, aláírtam a papírokat, részt veszek a kutatásban.
– Nagyon büszke vagyok rád, kislányom! – írtam, miközben egy megmagyarázhatatlan félelem költözött a szívembe. Behunytam a szemem:
– Csak ne legyen baj!
Nem lett. Pár év múlva már Barnus is azt a gyógyszert szedhette édesapja biztosítója által. Mindketten jól voltak, szárnyaltak.
– Köszönöm, drága jó Istenem, köszönöm!
Majd jött a covid. Én már hetekkel előbb figyeltem a híreket, éreztem, baj lesz. Tüdőbetegek a legnagyobb rizikócsoport. Hamarosan karanténba zárták őket, ahogy a hozzátartozókat is, hogy ne vigyék haza a vírust. Jöttek a hírek, elsőként kerültek a kórházba a CF-es betegek, alig élték túl páran.
Minden nap féltettük a gyerekeket. Minden nap sírtunk egymásért. Hiányzott a szerető családunk, amit évek alatt felépítettünk. Már nem hatan, hanem nyolcan voltunk. Esztike férjhez ment, a covid ideje alatt Katinkám is összekötötte párjával az életét.
Nyugi, nyugodj meg, ezen is túl vagyunk, megúsztuk, kibírtuk. Később mind elkaptuk a vírust, de nem lett baj, meggyógyult az egész család. Közben gondoskodtunk egymásról, bevásároltunk, főztünk, közös sétákra mentünk, hogy láthassuk egymást.
– Anyuci, apuci, gratulálunk, nagyszülők lesztek – olvastuk egy szép őszi napon a kezünkbe nyomott képeslapot. Esztikém kisbabát várt. Azt sem tudtam, hova legyek, mit mondjak? Mit kell ilyenkor érezni, azon túl, hogy földöntúli boldogság járta át a lelkemet?
– Nagyon fogom szeretni. Nagymama leszek.
A 2023-as év első napjaiban nevetve kaptuk az újabb hírt, Katinka is kisbabát vár. Hát lehet valaki ilyen szerencsés? Ez nem is velem történik. Három hónap különbséggel fognak megszületni a picik.
Katinkáék költöznek, március vége van. Mindent megterveztünk, hogy nyugodtan menjenek a dolgok, ahogy kell, legyen idő pihenni, még kiélvezhessék a baba érkezéséig azt a pár hónapot.
– Anyuci, már napok óta fáj az oldalam. Szerinted a baba miatt?
– Mutasd, merre?
– Itt, a bordám alatt, oldalt.
– Á, nem hiszem, onnan messze van a kicsikéd.
– Én aggódom.
– Akkor menjetek el az ügyeletre, tudod, inkább százszor feleslegesen, mint egyszer nem mentek el, és baj lesz a vége.
– Minden rendben, Katinkám?
– Hát, nem találtak semmit, de csináltak ultrahangot, és az orvos azt mondta, ezt tovább kellene vizsgálni, mert valami nyugtalanítót látott. Nem a babánál, hanem máshol.
– Akkor utánajárunk. Kaptál időpontot?
– Igen, jövő hétre, meg az azutánira is.
– Semmi gond, megyünk, megnézzük, és megnyugszunk.
– Anyuci, azt mondják valamit látnak a májamon. Valami folt. Pici, de ott van.
Kúszik be a félelem.
– És mi a következő lépés?
– Kaptam időpontot, vesznek belőle mintát. Elviszel? Akkor már nem lesz itthon Vincent.
– Persze, kicsim, természetesen.
– Ó, de gyorsak voltak, minden rendben ment, kicsikém?
– Igen, azt mondta az orvos, hogy a baba miatt egy éjszakát még bent kell maradnom. De te nyugodtan hazamehetsz, az orvos majd valamikor feljön beszélgetni, ha fáradt vagy, nem kell itt maradnod.
– Szó sem lehet róla, hogy elmenjek, nem hagytalak soha magadra, most sem foglak. Megvárjuk együtt az orvost.
Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, belép egy orvos. Bemutatkozik, és elmondja, hogy ő onkológus. Ekkor kezdtem nyugtalan lenni.
– Elküldtük a mintát a laborba. Nem tudok biztosat mondani, csak az eredmények megérkezése után, de tartunk attól, hogy ez rák.
– De az hogy lehet? Nemrég mondták, hogy minden laboreredményem tökéletes, sehol nem találnak semmi bajt. Én jól érzem magam. A fájdalom is megszűnt az oldalamban, kiderült, hogy a gerincemmel volt gond, a fizikoterapeuta helyretette. Nekem semmi panaszom nincs.
– Várjuk meg az eredményt, adok egy időpontot április 28-ra, akkor várom önöket a rendelésen.
Mikor elment, azonnal átbeszéltünk mindent, és bizonygattuk, hogy miért nem lehet igaza a doktornőnek. Mosolyogva hagytam ott az én drágámat, de közben azt hittem, szétszakad a testem. Amint kiléptem az ajtón, már potyogtak a könnyeim. Fogalmam sincs, hogy találtam meg az autót. Máig nem tudom, hogy voltam képes hazavezetni. Otthon megálltam, és felhívtam a férjemet:
– Kérlek, gyere ki értem!
Annyira sírtam, hogy nem tudtam lábra állni. Teljesen magamon kívül voltam. Alig bírtam elmondani, hogy mi történt.
– De az orvos nem mondta biztosra, ugye?
– De igen, szerintem az orvos biztosra mondta.
Még kaptunk két hét reményt az eredmény előtt.
– Anyuci, eljöttök velünk a kórházba? Nem kell bejönnötök, csak legyetek ott, jó?
– Hogyne mennénk el, ha szeretnétek, akkor ott leszünk.
Sosem felejtem el, ahogy közeledtek felénk a folyosón. Egy a kismamaságtól gyönyörű fiatal nő és egy csinos fiatalember. Katinkám már a 18. hétben járt, finoman többször is megérintette domborodó pocakját. Mikor bementek, elfogyott a mosoly az arcomról. Nem tudtam megmaradni egy helyben. Egyszer csak kinyílt a rendelő ajtaja, nem kellett mondaniuk semmit. Csak öleltük a két zokogót, négyünk között a pocaklakóval.
– Azt mondták, 4-6 hónapom van hátra. A babát el kell venni, de ezt az időt így is infúzióhoz kötve kell élnem.
– Emlékszel, kicsim, miről beszéltünk, mielőtt bementetek? Mindegy, mit mondanak, jót-e, vagy rosszat, másodvéleményt kérünk. Azonnal hívom Barnust, hogy szóljon az ő kórházába, kérjen segítséget.
Eltelt egy év. Ábel baba megszületett 35 hetesen, egészségesen. Többször kaptunk rossz hírt, mint jót. Katinka óriási harcos, igazi hős. Kapott kemoterápiákat, aminek hatására sok daganat eltűnt. Kettő maradt. Nemrég elaltatták ezeket is egy eljárás keretében. Közben Gabókám segítségével elindítottunk egy felhívást, kértük az embereket, hogy írjanak pár sort, jókívánságot neki egy képeslapra. Hetekig özönlöttek a szeretetlapok, ő hívta így őket.
– A beavatkozás sikeres volt – mondta az ultrahangos orvos.
Két héttel később, pár nappal a kontroll előtt kijött a nyakán valami. Már megint megfeszül a hátam. Már megint nem alszom. Telnek a napok. Kontroll. Az orvos szerint ez egy áttét, de el kell menni átvilágításra következő héten.
Csütörtök délután telefonált Vincent, hogy Katinka nincs jól, nem mennénk-e át kicsit hozzá.
– Mi a baj, szívem?
– Nem tudom, anyuci, nem tudom. Itt van ez az izé a nyakamon, sokat kell köhögnöm, néha alig kapok levegőt, fájdalmaim vannak.
– Bemenjünk a kórházba?
– Tudod, hogy nem akarok.
– Igen, tudom, mert félsz, hogy többet nem jössz haza. De hidd el, kicsikém, hogy nem érdekük feleslegesen bent tartaniuk.
– Még nem, nem akarok bemenni.
Órákig ott voltunk. Kicsit felkelt, főztem neki az egyik kedvencét, evett, jobban lett. Késő este hazamentünk. Mondtuk Vincentnek, hogy azonnal szóljon, ha úgy érzi, baj van.
Másnap reggel 8-kor már ott voltunk náluk. Tudtam, ma rá kell beszélni Katinkát, hogy bevihessük a kórházba. Természetesen nem akart. De 11 óra körül láttam, ahogy Vincenttel beszélgetnek. Pár perc múlva odaléptem én is.
– Katinkám, drágám, nagyon szeretlek, de aggódom, mert mi nem tudunk neked segíteni. Kérlek, hadd vigyünk be a kórházba!
– Vincent is épp ezt mondta az előbb.
– Akkor összepakolok, és induljunk.
– Jaj, ez a várakozás, mennék inkább haza. Már itt várunk 2 órája arra a laboreredményre. Azt mondta az ügyeletes orvos, hogy ránéz a szerdai leletemre is. Miért nem jön már? Mióta beadták a fájdalomcsillapítót, már egész jól vagyok, haza akarok menni.
Nem sokkal később egy fiatal doktornő lépett a vizsgálóba. Elmondta, hogy Katinka vérszegény, bekötnek egy infúziót.
– Esetleg valaki ránézett a szerdai átvilágításomra? – kérdezte Katinka.
– Az a helyzet, hogy megnéztem, és egy metasztázist találtam az egyik tüdőlebeny külső részén. Mindjárt hozok egy számítógépet, és meg is mutatom. Pár milliméter, de ott van. A nyakon lévő duzzanat nem áttét, hanem tünet.
Mikor kiment az orvos, csak öleltem a drágát.
– Figyelj, kicsim, ez egy fiatal orvos itt a sürgősségin. Nem látott még CF-es tüdőt. Nekem Dr. Janick, a CF-es orvosotok még tavaly azt mondta, hogy sose higgyek senkinek, csak neki, ha tüdőről van szó. A tiétek nem olyan, mint az egészséges emberé. Hétfőn reggel jövök, és beszélük Janickkal. Holnap találkozunk a keresztlányod szülinapján!
Hétfőn 8 óra előtt már ott voltam, hogy egyetlen pillanatra se legyen egyedül, ha jönne egy orvos. Együtt mentünk le a nappali kórházba, az új kezelésre. Vérvétel, várakozás. Anémia megint. Kapnia kell vért. Végre jött az onkológus, aki először tanácstalan volt, de nem tudott az eredménnyel mit kezdeni.
– Az a helyzet, hogy pénteken 160 volt a süllyedésed. Szombat reggel 180. Majd vasárnap 70. Mi történt szerinted?
– Szombaton elkéredzkedtem az ügyeletes orvostól. A húgom kislánya 1 éves lett, én vagyok a keresztanyukája a picinek. Kértem engedjen el a családomhoz. Mivel nem voltam infúzióhoz kötve, és az általános állapotom is jó volt, így elengedett. Velem voltak, szerettek – mondta Katinka.
– Jó, akkor tudnod kell, hogy most emiatt kaphatod meg a kemót. Ha magas lett volna a süllyedés, akkor nem lehetne, mert nem bírnád ki.
Pár óra múlva újra nyílt az ajtó, egy nagyon fiatal orvos jött be. Zavartan kérdezte, jó helyen jár-e?
– Janick doktor küldött, mert nem biztos, hogy ma le tud jönni. Átnézte a leleteket, három pici daganatot talált, ha szeretnék, megmutatom őket.
– Igen, szeretnénk.
Valóban ott voltak, nagyon picik. Kettő a tüdőben, egy pedig a tüdő külső hártyáján. Később mégis berobogott Janick, és megerősítette, amit a fiatal orvos mondott. Megmutatták, hogy az április 28-i átvilágításon még semmi nem látszott. Ezek újak, nagyon picik.
Öleltem, babusgattam Katinkámat, de végül rám nézett.
– Engem ez nem érdekel, én ezt le fogom győzni! Mindjárt itt vannak a fiúk, Vincent hozza Ábelt. Rájuk akarok gondolni, velük akarok lenni.
Éjszaka megint nem aludtam, egyszer csak eszembe jutott valami. Reggel az első dolgom volt telefonálni Katinkának.
– Kicsikém, hát ezek a kis dögök ugyanúgy el fognak majd múlni, mint a többi kis dög a májadból. Hiszen ott is sokan voltak, láthattuk a saját szemünkkel, most meg semmi. Úgy fognak felszívódni ezek a kicsik is, mint a többi. Nem lesz baj.
– Igen, anyuci, nekem is eszembe jutott ez. Ezért is fontos, hogy tegnap megkaptam az első kemót. Legyőzöm, hidd el, legyőzöm!
Soha nem lesz már olyan az életünk, mint azelőtt. A gyerekek még szokják, én együtt élek a félelemmel, mióta az eszemet tudom. Mindig azt gondoltam, ha történt valami, hogy ettől jobban nem lehet félni, hiszen már annyit féltem. De aztán mindig jött a másfajta jeges rémület, amitől nem kapok már levegőt sem, a félelem, mint még soha azelőtt, és nem tudom, mikor lesz ennek vége…
Egy héttel később otthon rosszabb lett az állapota Katinkámnak. Vasárnap éjszaka elvitte a mentő. Már tolták ki a hordágyon, amikor megfogta az egyik mentős kezét, hogy álljon meg.
– Anyuci, mindenkinek mondd meg, hogy szeretem őket!
Végignéztem, ahogy beemelik, és lassan elindul az utcából a kéken villogó, néma mentő. Két nap múlva átszállították a palliatív osztályra. Másnap, szerda reggel már nem ébredt fel. Még küzdött két napig. Nem akarta feladni, nagy harcos volt. De győzött a rém, és én még sosem éreztem olyan fájdalmat, rettegést és tehetetlenséget, mint amikor ott fogtam a kezét, simogattam az arcát, miközben lassan kihűlt a teste.
Az önvád nem enged, valamit nem csináltam jól? De mit? Vajon kiderül ez valaha? Anyám győzött? Vagy ez a sors? Az ember nagyravágyó. 6 évet ígértek. 36-ot kaptunk, nekünk mégis több kellett volna?
Sokszor gondoltam az eltelt évek alatt, hogy anyámnak igaza volt, semmirekellő vagyok, semmire nem vagyok jó. De tanít a két pici lélek, akik ezalatt az egy év alatt születtek a családunkba. Ma már nevetve, mosolyogva ölelik át a nyakamat. Szeretnek. Magamért, azért, aki vagyok, ami vagyok. A gyermekeim óvó, szerető jelenléte körbeölel, erőt ad minden nap, hogy éljek tovább. Ahogy tanítottam a gyerekeimnek, most ők mondják nekem.
– Emeld fel a fejed, mosoly, derék egyenes, megyünk tovább!
Igen, ez lesz majd egyszer, ha már körbenőtte az élet a gyötrő, álmatlan éjszakákat. Majd amikor az unokáim letörlik pici kezükkel a könnyeimet, amikor az általuk teremtett élet körbeöleli a szívünk fájdalmát…
Anyám nagyon régóta nem jutott eszembe. Most valahonnan erőszakosan tolakodik egy gondolat erejéig. Felemelem a fejem. Derekam kihúzom.
– Nem győztél, én győztem. Szeretnek. Magamért.
(Fotó: Pavel Danilyuk, kép forrása: Pexels)