Vera emlékezett rá, hogy két kicsorbult lépcsőfok vezet az édességbolt utcaszint alatti bejáratához, arra is, hogy odabent nyikorog a padló, édes-fűszeres aroma keveredik átható kávéillattal, és a hátsó pultnál kimérve árulják a macskanyelvet.
Móricra is emlékezett, ahogy az ajtónyitást jelző csengettyűt meghallva előrehajol a kasszából, és seszínű haját zavartan kisöpri gyűrött homlokából. Móric mindenkit gyanakvással méregetett, az idegeneket, akik nem számítottak a bejárat előtti alattomos lépcsőfokokra, ezért gyakorta nekiestek az ajtónak, kaján vigyorral fogadta.
Vera a kirakatot nézte, nem zavarta, hogy szitál a hó, a csillogó papírba csomagolt bonbonok látványától összefutott a nyál a szájában. Próbálta felidézni az utolsó alkalmat, amikor itt jártak, de főleg az illatok maradtak meg benne, és hogy Hilda a kávégépnél akkor is Mama táskájába csúsztatott tíz deka macskanyelvet, amikor Mama lesütött szemmel szabadkozott, most nem telik rá, sajnos. Forró csokira viszont mindig futotta, minden hónap második hétvégéjén, akkor is, amikor Papa már nem lakott velük. Vera szerette volna, ha Mama is megiszik egy habos kapucsínót, Hilda mesterien készítette, de Mama azt mondta, nem tenne jót a gyomrának, túl sok a sava. Amíg Papával kávéztak, sose mondott ilyet.
Sietnie kell, figyelmeztette magát Vera, az első érdeklődőt délre egyeztette az ingatlanos. Jó lenne, ha még karácsony előtt sikerülne eladni a házat, akkor eljönnének ide Sárival, megünnepelnék. Egyre sűrűbb pelyhekben hullt a hó, a sétálóutca macskakövein ilyenkor csak óvatosan lehet közlekedni. Arra gondolt, hogy jobb volna elkerülni az utca végén a főteret, semmi kedve átvágni a karácsonyi vásáron. De fogalma sem volt, merre induljon, nem látta maga előtt a várost, noha minden utcáját ismerte, mégis elveszve állt, egyedül a házak között kanyargó, szűk lépcsősor jutott eszébe, de azon nem akart felkapaszkodni a hegyre. Lecövekelt az utca közepén, egy darabig nézett maga elé, aztán visszafordult, és elindult az édességbolt irányába.
Móric ezúttal is kíváncsian hajolt ki a kasszából, orrán lecsúszott a szemüveg, megfogyatkozott haját már nem volt értelme hátrasimítani. Szikárnak és sápadtnak tűnt, a gyanakvás kikopott a tekintetéből. Miután Vera rámosolygott, összevont szemöldökkel, ámulva annyit kérdezett: csak nem? De igen, nevetett Vera, és gondolkodás nélkül átölelte Móricot. A mozdulattal saját magát is meglepte, soha nem tett ilyet előtte, zavarában körbeforgott a boltban, jé, ugyanúgy nyikorog a padló, mint régen, mondta, de rögtön el is szégyellte magát. Nem akarta megbántani Móricot, aki le sem vette róla a szemét, sőt, úgy látszott, mintha elérzékenyült volna, de Vera ebben nem volt biztos, nem mert hosszan ránézni. Hilda?, kérdezte, és ugyanazon lendülettel elindult a hátsó pult felé. Móric rövid krákogás után szólalt meg: elment, úgy értem, meghalt, hallottam, hogy Verácska anyja is nemrég, nyugodjanak békében! Verácska, nyugodjanak békében, ismételgette Vera, össze nem illő szavak, merengett, Verácskának a Mama hívta, a Verácska az a Mama, elevenen, gesztenyebarna bubifrizurával, farmerben, kosztümkabátban, mályvaszínű rúzzsal. A Mama sehol sem nyugszik békében, erre mindenki mérget vehet, a Mama fut tovább, szervez, levegőért kapkod, káromkodik, Bob Marley Could you be loved-jára táncol, ha senki nem látja. Sajnálom, nem tudtam, hogy Hilda…, suttogta Vera, és amikor a hátsó pult a látóterébe került, megtorpant. Néhány csillogó sztaniolba csomagolt bonbon árválkodott egy fonott kosárban, a tálcán kínált kézműves pralinék, szaloncukrok, színes, illatos drazsék eltűntek, mintha soha nem is lettek volna. Dermedten állt, azt gondolta, ha nincs kókuszos-fehér csokis szaloncukor, ha már ennyi se jut a gyerekkorából, akkor semmi sincs. Ha nincs trüffelkrémes, mákos-áfonyás, diós-narancsos szaloncukor, tejcsokoládés karamella cukorgyönggyel, amit Hilda elegáns mozdulattal csörgős celofánzacskóba csomagol, akkor semmi sincs. De mindegy is, mert Hilda sincs, a házuk se lesz hamarosan, és Gábor sincs fél éve, pont úgy nincs, ahogy a Papa, csak ő sokkal régebb óta nincs, van, de nincs, ezt bezzeg ki merte mondani.
Elfogytak, Verácska, az a pult két éve üresen áll, hallotta Móric rekedt hangját.
Elfogytam, mondta magának Vera, piszkosul elfogytam, pedig olyan erős akartam lenni, mint a Mama.
Úgy érezte, nem bír továbbmenni. Valójában nem is akart. Leült a mexikói, madagaszkári csokoládék polca elé, egy tonkababos étcsoki mellé pottyant, de ő oda se nézett, talpával a padlón körözött, majd a deszkák közötti résekből rugdalta ki a finom szemcséjű port. És amikor a szemcsék felhővé álltak össze, és azt képzelte, elbújhat a felhő mögött, zokogni kezdett.
Nem érzékelte, meddig sírt, először diszkréten, aztán tiszta erőből, végül kimerülve, hangtalan rázkódással; évek óta nem bőgtem így, évek óta, még a Mama halálakor sem, szipogta arcát törölgetve. Móric levegőt venni is elfelejtett. Vera ülve maradt, hátát nekidöntötte a polcnak, megint leesett egy csokoládé, utánanyúlt, mexikói paradicsomos-málnás, van egy lányom, nézett fel Móricra, és felderült az arca. Pasim az nincs, nem tudtam megtartani, csakúgy, mint a Mama, vágott egy grimaszt, majd sóhajtozva feltápászkodott. Azt terveztem, eljövünk ide Sárival, itt túl lehet élni.
Móric elmosolyodott, Vera még sosem látta ilyen gyermekien nyíltnak a tekintetét.
A férfi kilépett a kassza mögül, a komódhoz ment, kulcsra zárt ajtaját kinyitotta. Titkos rekesz, mormolta, és egy doboz macskanyelvet tett a pultra. Megint lehajolt, a rekeszből csörgős celofánzacskót húzott elő, és a macskanyelvet a zacskóba pakolta.
Vera igyekezett megjegyezni Móric mozdulatait, görnyedt hátát, tarkójához tapadó haját, remegő ujjait.
Móric nem engedte fizetni, ajándék Sárinak, mondta, és visszasietett a kasszába.
Odakinn elállt a havazás, két vékony vízcsepp gurult lefelé az ajtó üvegén, Vera megvárta, míg lecsorognak, csak utána nyomta le a kilincset.
Másodközlés, a novella eredeti megjelenési helye a Gasztropszichológia Magazin 2024. ősz/téli száma.
(Fotó: Karolina Grabowska, kép forrása: Pexels)