A sírás fojtogatta a torkom. Nem a testemre kötött hevederek miatt. Az izmaimba vezetett áram sem okozott komoly fájdalmat a rendszeres időközönként megránduló végtagjaimban. Már megszoktam, hogy kínzom magam. Pont ez a gondolat sokkolt. Évtizedes kudarcaim felismerése jobban megrázott, mint az EMS készülék kábelei. Negyed évszázada kergetem az álmot egy ideális testről, amit nem tudok elérni. Edzőtársam nem is fiatalabb nálam, mégis legalább 3 számmal kisebb, és mosolyogva nemhogy kitartja a planket, de még variálja is a kartámaszt… Nekem meg csak a testképzavarom a kitartó, a háj alatt lapuló izmaim nem azok. Nem lehetek gyenge, nem sírhatok előtte. De minek erőlködöm még? Miért nem adom fel? És ha feladom, hogyan adom majd fel? Edzést helyett jöhet a kés? Az is drága, az is fáj, de legalább garantált a siker. Vagy engedjem el az egészet? De mi lenne a siker? A gimis alakom? Most mit nem adnék érte, pedig hogy utáltam akkor! Mindig minden formámat utáltam. Bármit is mutatott a mérleg. Lehetséges, hogy valaha szeretni fogom magam?
Zsófi összecsukta a naplóját, ahogy végzett a felolvasásával. Nagyot sójatott, és a széktámlának dőlt. Minden igyekezete ellenére végigszaladt az arcán egy könnycsepp. Nem mert felnézni.
– Köszönjük, hogy megosztottad velünk. Nem lehetett könnyű feltárni ezeket sem magadnak, sem nekünk. Ezzel fontos lépést tettél a gyógyulás irányába – Éva megnyugtató hangjára Zsófi felemelte a fejét. A csoportvezető smink nélküli, aknékkal borított arca már-már bájosnak tűnt, ahogy bátorító mosollyal, kedvesen nézett a kezében füzetét gyűrögető negyvenes nőre. Ahogy körbehordozta tekintetét a körülötte ülőkön, többnyire együttérzően bólogató és elmerengő arcokat látott. Egyetlen kemény, botoxtól feszes szempár nézett vele farkasszemet. Éva kíváncsian vonta be a beszélgetésbe:
– Réka, elmondanád, milyen gondolataid vannak az elhangzottak kapcsán?
– Szívesen – az ismert műsorvezetőnő felvillantotta a kamerák előtt begyakorolt műmosolyát, Zsófi felé fordult, és keresztbe tette izmos lábát. A korábban karba font kezét most megpihentette rajta, így láthatóvá tette tökéletesen feszes dekoltázsát. – Zsófikám, szerintem ne add fel! Jó úton jársz. Jól akarod érezni magad a bőrödben, és ennek bizony ára van. Nemcsak forintban, fájdalomban is. Bár nem látszik, de idősebb vagyok nálad, ezért továbbadom anyai tanításom, mert igaznak tartom. Anyám mondta mindig, hogy a szépségért szenvedni kell. És hidd el nekem, érdemes – szépen manikűrözött kezét felemelve gesztikulált, ahogy egyre jobban beleélte magát a mondandójába. – A szépség kulcs, ajtókat nyit meg. Amik becsukódnak előtted, ha nem nézel ki rendesen. Egész életemben ezt tapasztaltam. Még most, 50 felett sem engedem el magam, sőt, haladnom kell a trendekkel! Lehet ez segíthet neked: az izmos test helyett ismét a skinny lesz a divat, visszatér a heroin chic a 90-es évekből! Nem kell mást tenni hozzá, mint koplalni! – szeme már csillogott az őszinte örömtől. Lelkesedése kezdett átragadni az obesitással küzdő Ágira, aki ezidáig árnyékként üldögélt a széles fotelben.
– Igazán? És bárkinél működhet? Tudjátok, hogy IR-es vagyok, a cukorbetegség kapujában… vajon nekem is beválhat, vagy inkább vigyáznom kéne az inzulinszintemre?
– Simán! A te esetedre pikk-pakk találsz dokit, aki felírja a fogyiszurit! Sorban állnak érte a csajok a stúdióban, de nem írják fel egykönnyen. Nálad egészségügyileg is indokolt, kezdd el mindenképpen!
– De olvastam rosszat is. Hányingert okoz, meg fejfájást, és ha abbahagyja az ember, azonnal visszahízhat…
– Ugyan, minek hagynád abba, ha egyszer hozzáju…
– Elég! Most komolyan! Minek bántjátok a testeteket? – Veronika kitörésére belefagyott a többiekbe a szó. A törékeny nő eddig csak megbűvölten nézte Réka miniszoknyás lábát. Ő volt a legfiatalabb köztük, mindig visszafogott, kifinomult vonásokkal és gyönyörű hullámos szőke hajkoronával. Mind emlékeztek az első alkalomra, amikor megjelent a szerdai szeánszukon, ahogy maguk között hívták a terápiás csoportot, amit egy budai iskola tornatermében tartottak. Az ablakból látták, ahogy leparkol a pezsgőszínű Cayenne Coupé, és kiszáll belőle az elegáns nadrágkosztümbe öltözött, karcsú nő. Nem értették, mi keresnivalója köztük, míg a világos bőrülés mellől ki nem emelte a mankóját. Veronikának egy lába volt. – Mindenetek megvan, szeressétek magatokat! Épek vagytok! Senki nem hívhat nyomoréknak… – divatos, bő szárú nadrággal fedett műlábára pillantott, és csendesebben folytatta. – Bocs a kirohanásért, de nem bírtam hallgatni, hogy sanyargatjátok a testetek.
A kínos csendet Ági törte meg, miután nagyot kortyolt a cukormentes üdítőjéből:
– Tudjátok, én szerettem a testem. Csak kiderült, hogy rosszul. Ha stresszes napom volt, csokival kárpótoltam magam. Ha rohanni kellett a gyerekekkel ide-oda, futtában megettem a maradékukat. Nem volt bajom a testemmel, de nem is törődtem vele. Nem akartam bántani, mégis azt tettem – kezével zavartan kezdte csavargatni a palack kupakját, és összeráncolta szemöldökét. – Aztán az ovis futóversenyen nem bírtam futva bíztatni a gyerekeim, megalázó volt. Amikor Dorka iskolás lett, inkább napközibe írattam, és onnan ment RG-re. A többi lány anyukája csinosabb, mint én, és nem akartam, hogy cikis legyek neki. Szóval muszáj valamit tennem – bocsánatkérően felhúzta a vállát, majd ismét ivott a kólából.
– Ma mind egy jelentős mérföldkőhöz értetek. – Éva hangjára zavarodott kíváncsisággal néztek fel. – Feltártátok belső félelmeiteket. A negatív driveretek. Zsófi, te félsz, hogy mások jobbak nálad, és ezért nem tudod szeretni magad. Réka, attól tartasz, hogy nem fogadnak el a szakmádban, ha öregedni kezdesz. Veronika, nem akarod, hogy a sérülésed határozzon meg mások szemében. Ági, félsz, hogy kellemetlen a gyerekeidnek a külsőd, és elveszítheted a megbecsülésük.
Döbbenten bámultak Évára. A szemükben lévő fájdalom jelezte, hogy a meghatározás kegyetlenül pontos volt. – Az önismereti munka mostantól arról fog szólni, hogy ezt megértsétek és átkeretezzük – bátorítóan elmosolyodott. – Segítek. Mindegyikőtök félelme ugyanabból fakad. Másokon keresztül határozzátok meg magatokat, és a negatív vélemény ijesztő. Ne engedjétek, hogy mások véleménye korlátozzon.
– Ugyan már! – forgatta szemét Réka. – Ez nem ilyen egyszerű!
– Valóban nem. Nőként úgy szocializálódtunk, hogy mások szemüvegén keresztül nézzük magunkat. Kiskorunk óta mások véleményének, a vélt vagy valós elvárásoknak próbálunk megfelelni. Az évek alatt ezek gátlásként ránk épülnek, mint egy hályog, vagy mint egy szemüveg, ami akadályozza a tisztánlátást. Azon leszünk, hogy le tudjátok venni ezt a szemüveget.
– Úgy érted – csattant fel keserűen Réka –, a tapasztalatainkat?
– Akár. Ha azok gátolnak… – Éva oldalra pillantott, mert a tornaterem ajtajában megjelent az iskola takarítónője. A foglalkozás után szokott zárni. Türelmesen leült egy padra, angyalarcú óvodáskorú kislányával, hogy megvárják, míg befejezik. A gyerek csillogó kék szemmel, kíváncsian nézegette őket. – A pozitív tapasztalatokat éljétek meg. Élvezzétek a sikereket, és legyetek büszkék rájuk. – Éva elszakította tekintetét a kislánytól, és elmosolyodott. – Nézzétek magatokra annak a kislánynak a szemével, akik egykor voltatok!
Fotó: Tima Miroshnichenko, kép forrása: Pexels