– Az öreg Badari húsz év után hazatér – mondta gondterhelten a kapuban álldogáló Mihály gazda a postásnak. A postás alig volt húszéves, és fogalma sem volt róla, hogy ki az, aki valahonnan visszatér, de nem is nagyon érdekelte. A rövid kis utca a telep és a város között félúton volt, aránylag rendes emberek lakták, csak egy üres ház terpeszkedett nagyjából középen, már be se lehetett látni, akkorák voltak a fák. Érdekes módon oda nem mentek be a kertbe még a telepi rosszcsont gyerekek se, pedig azoknak aztán nem volt semmi se szent, reggel megdobták záptojással, egész nap bűzlött a zubbonya, alig várta, hogy vége legyen a munkának.
Rohant haza, anyja morgott, hogy nem volt elég neki egész délelőtt a piacon árulni, vevő alig, épphogy a helypénz kijött abból a néhány doboz tojásból meg a veremből kiszedett krumpliból, most álljon neki mosni, meg se szárad másnapig. Apja nem szólt semmit, szívta a dohányt, pedig megmondta az orvos, hogy fél tüdővel ez így életveszélyes, de nem érdekelte.
– Egy nap meg kő halni, az összes többin nem, úgyhogy ez egész jó arány – mondta nevetve, úgyhogy a doktornő is elmosolyodott, aztán kiírta a csillapítót.
Dezső kint felakasztotta a meggyfára a bűzlő kabátot, és leöntötte egy vödör vízzel.
– Ott egye meg a fene, ha nedves marad, majd vasalóval megszárítom – mondta félhangosan, és a lábához törleszkedő macskát óvatosan arrébb taszította.
Jó lett volna katonának elmenni, a szomszédjukból még a nagypofájú Mihályi ikrek is jelentkeztek, pedig rájuk aztán el lehetett mondani, hogy egyikük írni tudott, a másikuk olvasni. De ő alacsony volt, olyan kis ványadt, nem is próbálkozott. Azt már nem, hogy röhögjenek rajta. Elég neki minden nap bekarikázni a főtéri postára, ott van az elosztó, aztán hajrá, neki a napnak, alig van ideje meginni egy kávét. Az általános iskola mellett csak tolta az ócska biciklit, mert a kiguruló labda után úgy rohantak ki a gyerekek, mint a kölyökkutyák. Mint mi, annak idején – és nagyot sóhajtott, olyan keserűt, mint az igazán öreg és sokat megélt emberek.
Amikor anyja kikiabált, hogy menjen már, mert asztalon a vacsora, nem mondta, hogy nem eszik, mert akkor egész este azt hallgatná, hogy másnak nincs ilyen jó dolga, kiszolgálják, még tán meg is fújják az ételt, ha túl forró. Jó dolog! Kedd van, tehát lebbencsleves, a kicsit avas zsír megadja a módját, a méregerős paprikából belerak két kanállal, attól levegő után fog kapkodni, de legalább elveszi azt a fertelmes ízt. Vágyakozva gondolt a két utcával feljebb lévő falatozóra, ha elkarikázik előtte, érezni a rántott hús isteni illatát. Nagyot nyelt, a forró leves összeégette a nyelvét, felszisszent. – Ugye, jó? – kérdezte reménykedve az anyja, ő meg bólintott, és nézte kis ványadt kontyát, visszeres lábát. Mennyire megöregedett! Apja elnyomta a csikket, óvatosan, mert még maradt benne vagy két szippantásnyi. Csendben szürcsöltek, aztán nem bírta már tovább a hallgatást, kinyögte, hogy valami Badari visszatér.
Sose felejti el, hogy elsápadt az anyja, apja meg vöröslő arccal kirúgta maga alól a hokedlit, s úgy csapta be maga mögött a konyhaajtót, hogy kiesett belőle az alsó kis üveg, ami amúgy is repedt volt. Ő meg nézte a csukott ajtót, anyja lassan felkelt, és felseperte az üvegcserepeket. – Ki az a Badari? – kérdezte, csak úgy, mert lehet itt valami, ha ennyire felhúzta az apját, aki mindig azt mondta, hogy ő már semmin se csodálkozik. Meg azt is, hogyha kis zöld emberkék jönnének, az a lényeg, hogy lecsuszatolják a sarat a csápjaikról – és ezen az egész kocsma röhögött. Ez még akkoriban volt, mikor ivott, és fizetett boldog-boldogtalannak.
Aztán egyszer nem ment, az anyja még hónapokig kezét tördelve várta a hétvégeket, de az ivászatok végleg elmaradtak. Sose kérdezte meg tőle, hogy miért. Az az igazság, hogy félt az apjától, pedig soha meg se ütötte, pedig máshol egy-két pofon elcsattant, még az asszonyok is monoklisan mentek fizetésnap után az aprópénzzel kifizetni az előző hónapi adósságot a kisboltba. Igaz, kisbolt sincs már – jutott eszébe.
Egy óra is eltelt, mikor kinyílt az ajtó, apja jött be, körbelengte a szilvórium szaga. Anyja szívére szorított kézzel állt fel, aztán lehajtotta a fejét, szája reszketett, mint sírás előtt szokott.
Ő meg védelmezőn elébe állt anyjának, és már nem félt. – Ki az a Badari? – kérdezte.
– Az apád – jött a rekedt válasz, aztán akit idáig annak hitt, kimarkolta a fiókból a havi konyhapénzt, és rájuk se nézve elment.
Ő meg az anyja sokáig nézték a csukott ajtót.
(Fotó: Rajeev Mog Chowdhary, kép forrása: Pexels)