Az utolsó metrót végül nem értem el. Akár maradhattam is volna még, gondoltam, és ez szigorúan véve igaz is volt, csak lehetetlen. Amikor hazaérek, anyám mindig alszik már, egy ágyú sem ébresztené fel, de ami gimiben még vicc volt – „ha nem az utolsó metróval jössz, haza se gyere” –, mostanra tabuvá vált.
A Széna téren az OTP automatából vettem fel pénzt, mert másnap ki kellett fizetni a beépített szekrényeket. Hamar jött a 4-6-os, egyedül utaztam a kocsiban, és Zs jutott eszembe. Negyedikben a Risky Business vonatos jelenetét utánozva közszeméremsértés miatt egy rendőrőrsön töltött néhány órát az akkori barátnőjével. Másnap behozta a jegyzőkönyvet. Felesleges volt, Zs-nek nem szoktunk nem hinni.
Aznap sem jött el az osztálytalálkozóra, évek óta eltűnt. Amúgy is csak egy ad hoc összeruccanás volt, Dóra hazajött meghosszabbítani a személyiét, én ott leszek a Paulanerben, írta, aki tud, jöjjön. Végül többen voltunk, mint a húszéves találkozónkon. Dóra még mindig gyönyörű. Nem lett kutató a Karolinskán, a sarkkör közelében mikrobiológus egy városi kórházban, és ugyanolyan elérhetetlen számomra, mint amikor a feleségem volt.
Zs-nek persze Dóra is megvolt, de ez a gimiben nem zavart. Szintet léptem azáltal, hogy az ő exe lett az első barátnőm. Még azt is túléltem, amikor Zs visszavette. Aztán az egyetem alatt megint összegabalyodtunk Dórával, máig nem értem, miért jött hozzám. Amikor Zs a tízéves találkozó után másodszor is visszavette… az szarabb volt.
Gyugyó sem jött el. Kínában van, valami vírus miatt lezárták a városát. Argentin tangót oktatott, de a karantén bezárta a tánciskolát. Állítólag éhezik, a nyugdíjas szülei küldenek neki pénzt. Gyugyó, mint tánctanár… Istenem, mondd, hogy nem igaz! A szalagavatón a fellépés előtt pánikrohamot kapott, Zs adott neki valami tablettát, Gyugyó utána megpróbálta szájon csókolni a dirit.
A villamoson az aznapi találkozó fotóit néztem. Hervé küldte őket, mindig hozza magával a teljes parafernáliáját az osztálytalálkozókra, állvány, vakuhegyek, meg minden. Fogalmam sincs, hogyan tudja ilyen gyorsan átküldeni a képeket. Néhány éve kibuszoztam a gyömrői művelődési házba az első kiállításának a megnyitójára. A művház személyzetével együtt hatan voltunk, még a szülei sem jöttek el. Zs igen, akkor láttam utoljára. Kulturáltan és felszabadultan viselkedett, én duzzogó taknyosként. Az egyik fénykép háromezer forintba került, Zs százezret fizetett érte, mert egy alkotást az értéke határoz meg, nem az ára. Ez akkor félhavi fizetésem volt.
A bűzre figyeltem fel, amikor a Mechwart ligetnél felszállt. Lerogyott egy ülésre, a szemben levő székre egy apró zománclábast tett. Egy másodpercig néztük egymást. Ő volt az, bár egyetlen roncs vonása sem hasonlított rá. Nem tudom, hogy ő elkapta-e a tekintetét, mert én igen. Zavaromban felpattantam, mintha a jelenlétében én nem ülhetnék, aztán a földet bámultam. Ugyanaz a tehetetlenség nyomott agyon, ami miatt adjunktusként fogok nyugdíjba menni.
Zs mindig azonnal döntött, a legtöbbször jól. Minden fontos könyvet olvasott, minden színdarabot látott és minden lemezt ismert. Gatsby akart lenni, én pedig Zs, ami szinte ugyanaz volt. Filmszerűen pergett le előttem a barátságunk élete, és tudtam, hogy ez mit jelent.
Odaléptem hozzá, közben kibányásztam a belső zsebembe gyűrt nagy köteg tízezrest. Erőt véve magamon ránéztem, a pénzt az üres lábasba tettem. A köszönésemből csak egy rekedt hangon kinyögött „Zs” lett.
Nem nézett rám. A mocskos, atkajáratokkal borított kezét bámultam, ahogy kivette a pénzköteget a lábasból, és egy apró, előkelő mozdulattal kihajította a villamos ablakán.
(Fotó: Nguyen Minh, kép forrása: Unsplash)