Emlékszem, ahogy a kék orrú, fehér balerinacipőmben, bézs ballonkabátomban kilibbentem a kis bérelt lakásunkból, és ahogy oldalra néztem a zöld lépcső tetejéről, ami mindig az amerikai tűzlépcsőkre emlékeztetett, megláttam a szivárványt. Több mint egy éve éltem már Skóciában, de a látványa mindig elragadott. Te a piros nadrágodban, kapucnis dzsekidben léptél utánam. Odafordultam hozzád, fekete hajad kékesen verte vissza a napsugarakat. Huncut gesztenyebarna szemedet az égre emelted. Elmosolyodtál, és két gödröcske jelent meg a borostás arcodon.
Skócia valójában olyan, mint a négy évszak pizza. Az áprilisi nap éppen csak elkezd sütkérezni saját teljességében, de máris eltorlaszolják a viharos széllel érkező esőfelhők. Az apró szemekben hulló hópelyhek pedig földet sem érnek, még a szél hátán utazva elolvadnak. Talán ennek a varázslatnak köszönhető, hogy olyan sokszor felragyogott nekünk a szivárvány.
Mennyit sétáltunk, túráztunk a skót-felföldi tájakon! Még télen is, amikor ropogott a hó a lépteink alatt, elkápráztatott bennünket a nap, legalább addig sem azon gondolkoztunk, miért veszíted el gyakran az egyensúlyodat.
Aztán a lucskos erdei utak cuppogását az edinburghi macskaköves utcák kopogására cseréltük. A szakadó esők elől a Doctors kocsma felett bérelt szobában találtunk menedéket. A hatalmas, vékony ablakok közötti résekben befurakodott a süvítő szél, összebújva melegítettük egymást a színes papírlámpák alatt.
Aztán ahogyan vihar előtt megtelik a levegő elektromos feszültséggel, mi is szikrákat szórtunk egymásra. Eltaszítottuk egymást, de csak hogy a madridi forróság újra összeolvasszon bennünket. Egyként éltük át az összetartozás boldogságát, a hidegen kongó kórházi folyosók rettenetét.
Emlékszem, amikor a „Hét Mell Parkjának” domboldalába simulva úgy vártuk a lemenő nap fényjátékát, mintha ez is csak egy lenne a sok százból, ami még ránk vár. Mintha ránk is az várna, ami a többi párra, ott mellettünk.
Hogy örültünk, amikor a szüleid felújíttatták az autódat. Végre újra kirándulhattunk. Végre nem kellett a kezelések után a metrón belém kapaszkodva tartanod magad.
Pár hónappal később rohantunk haza a jégeső elől. A kemény jégdarabok sem tudtak már jobban összetörni bennünket. Aznap állították le a kezeléseket. Mérges voltál rám, hogy miért nem vezetek gyorsabban a kiürült úton.
Legközelebb akkor láttam ekkora vihart, amikor meghaltál. Fényként jöttél az életembe, és jégesővel búcsúztál.
Bezárva fuldokoltam, mint a mécses, ami nem jut elég oxigénhez. Fogcsikorgató, fojtogatóan szürke tél volt. Gyengén, meg-megrebbenve pislákolt bennem az élet. Mégis eljött az új tavasz.
Tudtam és tudom, hogy a lemenő nap nyugvó sugaraiban, a fák őszi leveleinek susogásában, a falu végtelen tengerében, az ég színkavalkádjának rengetegében, a belélegzett levegőben is benne vagy. Mert örök vagy.
És azt is tudom, hogy amikor felsejlik a szivárvány, mindig ezzel üzensz nekem, hogy nincs baj.
(Fotó: Binyamin Mellish, kép forrása: Pexels)