Le kell írnom, mi történt ma reggel, mert tudom, hogy később ez rosszabb lesz, másképp fogok emlékezni rá. Fájdalmasabb lesz, mint ahogyan történt.
Álltunk az ajtóban, ő már kilépett rajta. Farmer, fekete póló, bőrdzseki. Hanyagul vállára vetett hátizsák. Afféle városi méret, amiben a személyes cuccait hordja az ember, nem amivel napokra elmész táborozni.
Nem olyan, amivel az embert örökre elhagyják.
Elindult a lift felé, három lépés, négy, aztán megfordult, és két óriáslépéssel ott állt előttem. Átölelt, a fejét befúrta a nyakamhoz. Alig érintve a bőrömet megcsókolta azt az apró hurkát az állam alatt, amit annyira szeret.
Erre a csókra, remélem, emlékezni fogok a halálomig. Ha csak ezt vihetem magammal a szerelmünkből, akkor is rendben van minden.
Nem szólaltam meg. Majd úgy mesélem, ha valaha szóba kerül, hogy nem bírtam megszólalni, amikor visszajött a lifttől, de a valóság az, hogy ez egy döntés volt. Féltem visszatartani őt. Mire kigondoltam, hogy viszonozzam-e ajkainak szerelmes érintését, addigra döntött. Nem várta meg a liftet, leszaladt a lépcsőn.
A lépcsőház egyik fala padlótól a mennyezetig egy nagy üvegablak. Az utcára néz. Arcomat hozzányomva kukucskáltam utána. Néztem, ahogy taxit hív. Ahogy mozdulatlanul áll, amíg az megérkezik. Beszáll.
Szeretnék úgy emlékezni rá, hogy amikor a kocsi elindult vele, visszanézett, csak a másodikról ezt nem lehetett látni.
Azt kellett volna éreznem, hogy megkönnyebbülök. Hogy szabad vagyok. Hogy újra elővehetem a saját álmaimat egy aprócska házról az Ír-tenger partján, ahol van egy kutyám, két csacsim, cicáim meg egy terasz. Ott üldögélhetek a napkeltében gyönyörködve minden reggel.
Ez volt a legfőbb baj velünk. Az álmaink. Az övéi Londonhoz kötötték, az enyéim Írországhoz ragasztottak.
Amíg elég volt neki, hogy hetente repülünk egymáshoz, randizunk, mint a tinédzserek, addig mi voltunk a tökéletes pár. Minket irigyeltek a folyók és a hegyek. Meg persze az emberek.
De ő azt akarta, hogy minden változzon meg. Ne akarjak távolságot a várostól, a zsibongástól, ne akarjak alkotói csendet. Menjek hozzá feleségül.
Ezt mondta tegnap este.
Éljek vele a Temzénél. A házban, aminek az egész tetőtere az övé. Amiben edzőterem és 25 méteres úszómedence van. Meg recepciós, aki átveszi helyetted a futártól a csomagodat.
Full pucc, az egyszerűség helyett.
Halkan mondtam nemet. Elfordult az ágyban, nem győzködött. Füleltem, hogy sír-e, mert rázkódott a válla, de nem hallottam semmit.
Ébren feküdtünk reggelig.
Azt akarta, hogy költözzek be az ő megvalósult álmába, otthagyva az enyémet.
Ha előbb kéri, úgy hat-hét éve, talán igent mondok. Odavoltam érte, repesett a szívem a szerelmétől. Örökre ott maradtam volna vele, a bérelt londoni lakásban, aminek az ablakrésein átfújt a keleti szél.
Mindig sírva váltunk el a reptereken. Alig landolt a gép, jött az sms: “Minden rendben, leszálltunk. Otthonról hívlak, puszi.”
És hívtuk egymást.
Hiányzott minden másodpercben.
Húsvétkor együtt utaztunk haza, Magyarországra. Karácsonykor együtt ünnepeltünk a gyerekeinkkel, hol nála, hol nálam.
Csak 46 perc a British Airways-szel. Szinte semmi. Nem fáradtság. Budapesten be sem értem ennyi idő alatt a munkahelyemre. A jegy ára alig több, mint pár mozijegy. Vagy két könyv.
Aztán megszoktuk ezt is.
Hogy mi így szeretjük egymást. A világaink hetente összefutnak egy randira.
Van bája ennek is.
Megtanultam ezt a bájt szeretni. Jól éreztem magam.
Aztán megvette azt a lakást, és tudtam, hogy baj lesz. Őt már Londonhoz köti a jelzálog és az “igazi otthon”, amire vágyott.
Azt hiszed, nem kérdezett meg, hogy megvegye-e a lakást? Dehogynem!
Csak azt nem tudom, miért mondtam igent. Miért bátorítottam? Tudat alatt már ki akartam szállni ebből a kapcsolatból? Vagy nem hiszek abban, hogy egy 57 éves fát át lehet ültetni? Főleg, ha én vagyok az a fa…
Egy pszichológus biztosan ügyesen felfejtené. De nem megyek múltidéző ülésekre, nekem elég, ha sejtem a választ.
Zizeg a telefonom. Rezgőre állítottam este, és úgy maradt. Remegő kézzel veszem elő a zsebemből. Félek ránézni, mert mi van, ha ő az? Ha azt írja, nem tud felszállni a gépre, képtelen elhagyni, és ha akarom, örökre itt marad? Velem.
Túlélném azt a boldogságot?
És mi van, ha csak azt akarja, hogy küldjem el futárral a cuccait? A könyveit, a ruháit, a kedvenc bögréjét, a napszemüvegét… Atyaég! Mennyi mindent kell majd összepakolni…!
Türelmetlenül csiklandozza tovább a combomat a telefon.
Nagy levegőt veszek, bent tartom, és előrántom a készüléket, mintha mérgező lenne, két ujjal, alig fogva.
Elejtem, persze.
A hátlapjára esik, látom a híváskijelzést.
Nem ő az. Még nem bánta meg, hogy elrohant.
Felkapom a telefont, és mintha nem szakadt volna szét a lelkem épp az előbb, mosolyogva beszélgetek az idegen férfival, akit alig ismerek, de itt lakik a közelemben, és szereti a kutyákat.
Nem sokkal többet tudok még róla.
Talán a tavasz első sugarai adnak erőt ahhoz, hogy úgy csináljak, mintha ez normális lenne.
(Fotó: Will Radice-Horne, kép forrása: Pexels)