Nagyot nyújtózott a Nap. Fényes csápjaival próbálta elkapni a körülötte légyként szálldosó bolygókat. Nem mintha bántani akarná bármelyiket is, csak ismerkedni szeretett volna. Évmilliárdok óta keringenek egymás körül, de semmit sem tudnak a másikról. Hova mehet a Merkúr? Miért kering körülöttem? Tetszem neki? Miért nem szólít meg? – elmélkedett.
– Hé, Merkúr! Állj már meg egy percre, beszélgessünk! – szólt kedvesen, de a kis Merkúr szégyenlősen megfordult a tengelye körül – hátha nem is hozzá beszél szomszédja –, és továbbsietett.
– Szia Szaturnusz! – kiáltott hangosan. – Mutass már be a holdjaidnak! Te ismered mind a nyolcvankettőt?
De a Szaturnusz elbújt a gyűrűi mögé, és addig nem is jött elő, míg a Nap rajta tartotta tekintetét.
– Ti nem unjátok ezt? Évmilliárdok óta keringünk egymás körül, alig ismerjük egymást.
– Maradj csöndben, ez a munkánk! – mordult rá az Uránusz.
– De mi értelme van ennek? – firtatta tovább a Nap.
– Szerintem a rendszer. Minden szétesik, ha nincs meg a rendszeresség. Ha az egyikünk megállna, az rossz üzenet lenne a többieknek is – csitítgatta a Vénusz. – Egyébként azt mondd meg, ha például én abbahagynám a keringést, akkor mit csinálnék?
– Nem tudom – felelte bizonytalanul a Nap, és megvonta vállát. A távolba nézett, a több ezer fényévre lévő csillagok irányába, és arra gondolt, hogy vajon ők is elgondolkodtak már azon, hogy mi a szerepük, honnan indultak és hova jutnak az évmilliárdnyi bolyongás során?
– De ez hülyeség! Ez csak a ti becsípődésetek. Semmit nem magyaráz meg – tipródott a Nap.
– Nem, ez a munkánk. Fontos a munka – felelte határozottan a Mars. – Amíg dolgozol, amíg elfoglalod magad, addig nem gondolkozol haszontalanságokon. Nézd meg, én tökéletesen kiegyensúlyozott vagyok, a keringés kellemesen lefárasztja a testemet és a lelkemet. Neked is többet kéne mozognod!
– Szerintem pedig tök igaza van a Napnak – bólogatott a Szaturnusz, és megállt pályáján. Holdjaira is ráparancsolt, hogy maradjanak nyugton, és összekulcsolt kezekkel gyűrűi szélére ült. – Egy lépést sem teszek, amíg meg nem értem, hogy minek pörgök itt körbe-körbe.
– Jujj, mit csinálsz?! – hördültek fel szinte egyként a Naprendszer bolygói. – Most mi lesz? – mindannyian arra számítottak, hogy a Szaturnusz leállásával felborul a világ rendje, de semmi nem történt.
És pont ez volt a legszörnyűbb az egészben, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy akár ők is megpihenhetnének, akkor sem történne semmi. Pár százezer év múlva a Vénusz is megállt, aztán egymillió éven belül már valamennyien pályájuk egyik szegletén toporogtak, és várták, hogy valaki megmagyarázza, mit is keresnek a világűrben. Egyre nyúzottabbnak néztek ki, elhanyagolták magukat, meghíztak, fényük elhalványult, és kezdtek leülepedni, mint az apró iszapszemcsék a tó fenekén. Visszavágytak volna régi életükbe, amikor még létük súlyos kérdései nem feszegették kráterek szabdalta felszínüket. Maguk sem tudták, mire várnak, fancsali képpel szemlélték a sötét űrt, hátha találnak valami kapaszkodót, aminél fogva kikecmereghetnek apátiájukból. Reménykedve faggatták a Tejútrendszert átszelő, világlátott üstökösöket.
– Hahó, üstökösök! Ti annyi mindent láttatok már! Mondjátok, miért vagyunk itt? Honnan jöttök, és hova siettek annyira?
Erre az üstökösök lelassítottak. Arra még emlékeztek, hogy honnan jöttek, de hogy hova és miért sietnek, arról fogalmuk sem volt. Valahogy magától értetődőnek tűnt, hogy száguldoznak, de amint elkezdtek ezen gondolkodni, el is ment a kedvük az egésztől. Megálltak, és fancsali képpel meredtek a Naprendszer bolygóira, hogy minek kellett ilyen felesleges hülyeségekkel összezavarni egyszerű kis életüket. Május vége volt, amikor egy meteorraj suhant keresztül az ácsorgó bolygók között.
– Hahó, meteorraj! – integettek a csillagok. – Te annyi mindent láttál, minek vagyunk mi itt? Mi értelme a nagy száguldozásnak?
De ez a meteorraj valahogy más volt, mint a korábbiak. Nem lassított, fapofával meredt a bárgyún ácsorgó társai felé, és arra gondolt, hogy most jól megtréfálja őket:
– Hát ti nem tudjátok? – kérdezte vidáman.
– Nem – csillant fel a csillagok szeme, hátha most választ kapnak a nagy kérdésre.
– A világűr túlsó felén lakik egy bölcs bolygó – magyarázta sejtelmesen. – Én is ugyanezt kérdeztem tőle, mint ti tőlem, és tudjátok, mit válaszolt? – fordult hátra, miután elsuhant mellettük.
– Nem, nem – csóválták fejüket.
– Azt mondta nekem, hogy él valahol egy kislány, akinek az anyukája reggelire készített egy bögre kakaót. Mi nem vagyunk mások, mint apró kakaószemcsék a lány bögréjében, és ahogy ő keveri az italt, forgunk mi is egymás körül. Ami nekünk évmilliárdoknak tűnik, az a kislány világában csupán néhány ezredmásodperc, és amit mi végtelennek fogunk fel, nem más, mint a bögre belseje. Most már értitek? – halkult el a meteorraj hangja, ahogy távolodott a csodálkozó bolygóktól.
A csodálkozás egy pillanat alatt megkönnyebbülésbe váltott át. Értelmet nyert a sok pörgés, hiszen, megtudták, kik ők, és hová tartanak. Hogy életüknek van egy eleje, és bizonyára lesz egy vége is, amikor a kislány elkanalazza vagy felhörpinti a kakaót.
– Én nem akartam mondani, de valami ilyesmire gondoltam – kezdett volna okoskodni a Jupiter, de a többiek rögtön leintették.
És közben valahol távol – de lehet, hogy nem is annyira távol –, egy anya kedvesen ébresztgette kislányát.
– Nórika! Nórika, gyere szépen! Kelj fel most már, indulnunk kell az óvodába! Kész a reggeli.
– Nem akarok – fordult a kislány a másik oldalára, és feje búbjára húzta a takarót.
– De, menni kell, gyere szépen!
A kislány hallani sem akart az óvodáról, és csak komoly összeveszés árán sikerült kiparancsolni őt a konyhába. A Nap izzó tojássárgájaként állt a horizonton, és épp Nórika arcába sütött. A kislány szemének sarkában egyre híztak a könnycseppek.
– Nem vagyok éhes – hüppögött.
– Egyél szépen! Finom melegszendvicset készítettem – utasította anyukája szigorúan.
– Nem – durcáskodott tovább a kislány.
– Jó – sóhajtott az anyukája –, akkor legalább a kakaódat idd meg!
Nórika maga elé húzta a kakaót, és szipogva kevergetni kezdte. Közben a bolygók vígan nyargalásztak egymás körül, pont mint korábban, mielőtt lesüppedtek.
– Ma is kánikula lesz, nézd, hogy ragyog a Nap! – mutatott ki az ablakon az anyukája. – Ha megittad a kakaót, mehetsz öltözni. A királylányos felsődet vedd, a rövid ujjút!
– Nem akarok óvodába menni – tört ki a sírás Nórikából, és egy könnycsepp belehullott a kakaóba. Ahogy a bögrébe pottyant, egy hatalmas üstökös húzott át az égen, épphogy elkerülve a Föld pályáját.
– Úristen, ezt láttad? – rohant az ablakhoz az anyukája, és mindketten a veszélyes égi tünemény nyomait kémlelték.
A váratlan esemény felborította a reggeli készülődés rendjét, az idő elszaladt, és a kakaó érintetlenül ott maradt a konyhaasztalon.
(Fotó: Jakub Novacek, kép forrása: Pexels)