Vannak eleve elcseszett napok, és ezek hozzám enyves-nyúlós szerelemmel ragaszkodnak. Alig néhány évtized kellett mindössze a felismeréshez, hogy jobb, ha kölcsönös a lamúr, különben csak mélyebb lesz a gödör, és forró magmába ér az alja. Na, ez a mai pont ilyen, megint nem volt előzetes értesítés, „figyelem, gödörveszély, szívás várható bármely irányban”, mert akkor nem készítem be az ásót, vagy legalább létrát is teszek mellé.
Szóval a nyelvvizsga. Szándékosan nem készültem, csak fel akarom mérni előzetesen, szóval csill is lehetne, de maximalizmusom a parkolás pillanatában afféle perverz vággyal letámad, körülölel, fojtogat. Rá is futok rögtön a nehezített terepre, az ímél International House-t ír, a GPS a főépület felé irányít, van még 35 percem, ez sem tölt el gyanakvással, pedig alapul véve, hogy mindig, mindenhonnan módszeresen elkések, intő jel kellene hogy legyen. Posztapokaliptikus november végi szombat van, az eső szitál, a napot valamikor júliusban láttam utoljára, elvétve lődörög erre néhány szerencsétlen, tiszta Haláli hullák hajnala. Nagy vidoran ellépkedek a Marconi-building mellett, eszembe jut róla Vucli Tóbiás önműködő villamosjegy szabadalma, el is határozom, hogy vizsga után leporolom régi kedvencemet. A főépület ajtaja még zárva, de egy szép piros nyíl vezet a mobilomon az oldalbejáratig, ahol a könyvtár recepciósa még alapszinten sem beszéli a helyi nyelvet, de Activityzni tud, és így már én is értem, hogy nem tudja, mit akarok, és az hol van. Időm, mint a tenger, nagyvonalúan újrakezdem, és még kétszer, Marconi-building oda-vissza, újra a könyvtár, a bajszos, barna ember már menekül, ha meglát. Ahogy sebesen közeledik az időpontom, pániküzemmódba kapcsolok, főleg, hogy az egyetem parkjában elhelyezett térképeken sincs feltüntetve a megadott címhez hasonló. Újdonsült kispajtásom megszívja, mert negyedszer nem tudja időben elhagyni a posztját, és végre elirányít egy másik recepcióshoz, egy tősgyökeres brit, cuki mamihoz, ezeket biztos a Grand Budapest Hotelben képezték ki, és tádám, rám hullik a tudás, irány a… na, vajon mi? A Marconi-building. Tudom, hogy hol van? Mi az hogy, hát hányszor mentem már el mellette, egy két lábon járó Google Maps vagyok.
Ez a mai a filmek napja, de erre majd csak sokkal később ébredek rá. Egyelőre döbbenten ácsorgok a Langolierek kísérteties repterére megszólalásig hasonlító aulában, ameddig a szem ellát, semmi. Végre befut egy helyes, fiatal ázsiai pár, ők is elkéstek a nagy navigálásban, nem szégyellem, mennyire örülök, hogy nem egyedül vagyok fogyatékos. Egy oldalajtó mögül csinos, magas lány toppan elő, egészen fel van háborodva, hogy mit csinálunk itt lenn, a vizsga az elsőn van. Rábök egy fecnire, amire 0.5-ös ceruzával igen halványan valóban rá van írva, hogy IELTS computer. Próbáljuk meggyőzni, hogy mi a szóbelire jöttünk, ez lepereg róla, és felterel minket az emeletre, ahol mindösszesen egy lány várakozik, aztán szép lassan a többi versenyző is befut. Bevallom, büszkeséggel tölt el a tudat, hogy másodikként teljesítettem a feladatot, mert közben szent meggyőződésemmé vált, hogy ez afféle burkolt próbatétel.
Bősz cerberusok vesznek kezelésbe, megfosztanak minden vagyontárgyamtól, itt, kérem, nincs csalás, színkódokat kapunk a holmijainkhoz, én vagyok a sárga, elmélázok, vajon a Kutyaszorítóban volt-e ilyen szín, úgy emlékszem, nem, szóval van remény a túlélésre.
Leültetnek egy folyosón, meg sem melegszik alattam a szivacs, már be is hív egy fehér szakállas bácsi, kifejezetten szimpatikus, szinte biztos, hogy már találkoztunk valahol. Igazi, angolos társalgás veszi kezdetét, be akar azonosítani:
– Identity?
– ?
– Identity.
– Identity?
– Identity.
Látom rajta, hogy retardált vagyok, ráadásul konyhanyelven sem hozom a minimumot. Feladom, és rákérdezek, hogy csak nem a passportomra kíváncsi, mert azt a mindenemmel együtt a sárga jelzés alatt hagytam. Kiosonok, közben el is engedem az egészet, ilyen kezdés után egyszerűbb beletörődni a megváltoztathatatlanba: ezt most már ismételni kell, nincs mese. Visszaülök, lefutjuk a kötelező bemutatkozási köröket, stopper indít, megállít, jegyzetel. Jöjjön hát a random választott téma, elő az ásóval, alakulgat a gödör.
– Egy film, amit a közelmúltban nézett.
….
….
….
És megint ….
Aztán újra…
Szünetjelek sorjáznak az agyamban. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Ha én választhatnék, biztos ezt húznám, de ez a közelmúlt dolog itt és most nem fog menni, szó sem lehet a „recenlty watched-ról”, nincs az az isten, ki kell találnom valami életszerű pótfilmet. Semmi sem jut eszembe, pedig valamit gyorsan hazudnom kellene, a tudatomban kongó ürességben vörösen forgó szirénát Ripley igyekszik leállítani, de nem tudja a kódot, a képzeletbeli hangosbemondó üvöltve számol vissza, és érzem, hogy jeges verejték szántja fel a homlokomat. Biztos van valami, jó, hát az elmúlt pár hét kimaradt, el voltam havazva, de hát mekkora filmbuzi vagyok, csak eszembe jut egy film, egy sorozat, egy epizódocska, az se baj, ha Dallas, esetleg Szomszédok, Nők a pult mögött, TikTok videó, egy alig vicces mém, bármi, pörög az óra, és lejár, ha nem válaszolok. Egyébként jó hogy, még szép, sőt, egyenesen gyönyörű, hogy néztem az igen közeli közelmúltban egyet, de minek? Ó, miért, mi a búbánatos isten kaszáért kellett tegnap este pont valami roppant alpárit kérni? Értem, hogy szar napom volt, és ilyenkor kell az agyzsibbasztás, és a házastársi „mitnézzünksemminemjuteszembe” játék keretében az uram a Gladiátor II-re voksolt, de miért, tényleg mi a tarka rongyba tekertért (bácsalmási gyűjtés!) kellett nekem nyernem? Nincs visszaút, ötlet főleg, bátran kivágom:
– Zack és Miri pornót forgat.
Remek arc a vizsgabiztos, nem röhög hangosan, de azért eltelik pár pillanat, amíg rendezi a vonásait. Jó lenne, ha a cím nem lenne ennyire árulkodó, sőt, egyenesen félrevezető lenne, de nomen est omen, nem csak simán utal rá, hanem igen röviden meg is adja a sztori kvintesszenciáját mindenféle szofisztikált fakszni nélkül. Először lábujjtól fejtetőig elvörösödök, aztán módszeresen mélyítem a gödröt, hogy hát tulajdonképpen nem is pornó, bár nekem az ellen sincs kifogásom, miért lenne, emberek vagyunk, hirtelen azon kapom magam, hogy vegytiszta nyelvtannal a pornó és romkom közötti különbséget magyarázom, majd azzal zárom akadémiai székfoglalómat, hogy péniszt tulajdonképpen csak pár másodpercig láttam az egész film alatt. Andrew, így hívják a biztost, egyem meg a drága lelkét, kedvesen mosolyog, és kimaxolja a kínt:
– Tervezi, hogy újra megnézi?
Hát, hogy a jóistenbe ne, még ma, ám decensen csak annyit bökök ki, hogy tartogatom majd rossz napokra. Lejárt az idő, de ha már belelendültem, bevallom, hogy hazudtam, karácsonykor újra megnézzük, férjem kiváló ötlete, édesanyja operettfilmes univerzumát kívánja ily módon tágítani kicsit, legutóbb A sziget szellemeivel okozott sokkot a drága asszonynak, kíváncsi, hogy ezt most hány perc után tiltja le.
Andrew ad még egy esélyt, az érdekli, zavar-e, ha egy történelmi film esetleg, netalán nem teljesen, mondjuk icinke-picinkét nem valósághű? Ha már beizzítottam a dilikazánt, dobok rá még pár lapáttal, és komoly opció helyett a Becstelen Brigantykot elemzem, majd nagyképűen elmondom, hogy ha és amennyiben tényeket kívánok, akkor documentary-t nézek. Ez amúgy csak arra jó, hogy messziről és hunyorítva akár magabiztosnak is tűnhetek, de ennyi illúzió kell, söprögetem önbizalmam cserepeit, majd ha nagyon ráérek, összeragasztgatom őket.
Hipp-hopp elszáll a húsz perc, lefőttem, mint egy nagy adag kávé, zacc vagyok, nem Zack. Megfogadom, hogy soha senkinek nem mondom el, ami itt történt, eltemetem a lelkem legtitkosabb bugyraiba, az életben többet még csak rá se gondolok, a vizsgalapra nem kerül rá, kettőnk titka marad, Andrewnak tilos, én meg minek terjeszteném?
Visszakapom a mobilomat, már tárcsázom is életem értelmét:
– Akarod hallani, mekkorát égtem?
(Fotó: Tofros.com, kép forrása: Pexels)