novella

Birovits Zsuzsanna: Áldás vagy teher?

Ma is érzem a lökés erejét, ami a falhoz taszított azon a verőfényes, tavaszi délután, most is látom a már nemlétező lila foltot a bal lapockám alatt, hallom a segítő mondatát a 112-t tárcsázva, látom a kislányom riadt őzikeszemét.

Miután kimondták a válást,

egyedül maradtunk a kislányommal, aki az ölébe hajtott fejemet simogatta és azzal vigasztalt, amit oly’ sokszor hallott tőlem eddigi évei alatt: ,,Minden rendben lesz!” És ekkor még jobban visszhangzott belül a kongó üresség, amit házasságunk végén éreztem, a kortynyi friss levegő utáni kapkodásban, sós ízzel a számban, éjszakánként a párnámba ordított, megválaszolatlan miértekkel. Amikor izzadtságtócsában ébredtem, és a zuhanyból rám zúduló jéghideg víz próbálta enyhíteni a helyzetet, de cseppjeinek tűszúrásai olyan erővel szurkálták meztelen bőrömet, mint a megoldhatatlan problémák a szívemet, ami akkor már régóta lyukas volt. Lyukas, akár egy szita, amin átfolyik a víz, hiába próbálom befoltozni, hogy maradjon benne valami. Tisztítson, mint a tartóban lévő szenteltvíz, amiben nem hiszek már többet. Talán ha a hazugság igazsággá változhatna. Házasságkötésünk napján még hittem a mesékben, amikor fogadalmunkat felolvastuk egymásnak. A gyerek, kutya, családi ház szentháromságában is hittem. Mindenki azt gondolta rólunk, hogy két összeillő ember vagyunk, közös, rózsaszínű vattacukros álmokkal. De a mézédes álmok kontúrjukat vesztették, a vattacukor vattává vált, és mi nem tudtuk megállítani a változást, vagy nem is akartuk, már nem tudom eldönteni. Mindenünk megvolt, csak a közös levegő fogyott el. Gyorsan, mint amikor apám kapkodott az utolsó cseppért. Pontosan érzi az ember, hogy ez a vég és már nincs értelme, mégis kapaszkodik az emlékmorzsákba, a körülötte élők emberségébe, az alázatba és a tisztességbe. Abba, ami nálunk elpárolgott, majd átalakult szenvedés halmazállapotúvá, míg végül állandó ordításba vagy kínzó csenddel való büntetésbe csapott. Ma is érzem a lökés erejét, ami a falhoz taszított azon a verőfényes, tavaszi délután, most is látom a már nemlétező lila foltot a bal lapockám alatt, hallom a segítő mondatát a 112-t tárcsázva, látom a kislányom riadt őzikeszemét. Azóta is fülemben cseng hangtalan sikolya. És kérdezgetem magamtól, ahogy talán egykori férjem is, a korább babaillatú otthonunkban, hogy a gyerek áldás vagy átok az életünkben, miközben a miből veszek kenyeret és fizetem ki az albérletet kínzó kérdések gyöngysora fojtogatja a nyakamat. A szorítás olykor enged picit, de aztán váratlanul és sunyin újra körém feszül. Nem ereszt, a részemmé válik. A Magánnyal, Kishitűséggel, Kiszolgáltatottsággal, Felelősség-vállalással, Megalázottsággal fojtogat. Úgy érzem, belepusztulok. Eleinte nem hagyom magam, végül mégis feladom. Ám akkor előbújik egy parányi lény, aki nem nő, nem anya, csak egy robot, és folytatja az életemet. Mert nem tehetek mást, mint óvom őt, ahogy csak egy anya tudja gyermekét. Megetetem és megitatom, aztán ülök mellette szorosan az albérlet nappalijának közepén, kezünkben egy pohár tiszta vízzel, és egymáshoz bújva figyeljük, ahogy a távoli hegyek mögött lebukik a Nap. Tudjuk, hogy másnap új nap virrad, és már nem kérdés, hogy a lázas teste felett átvirrasztott éjszakák, a végigkínlódott matematika feladatok, a vég nélküli orrfújás és ugató köhögés, a fájós fülre zokniban melegített só, a Covid erőtlenség, a fagyban-szélben különórákra való utazás, a kéthetenkénti apás hétvége utáni vasárnap esti sírás fájdalma teher. És áldás is.

Ránézek a kislányomra, a lenyugvó Nap aranysárgára színezi mosolygós arcát. Megölelem és belekortyolok a hűsítő, kristálytiszta vízbe. Megtisztulok.

(Fotó: Stephan Müller, kép forrása: Pexels)

Leave a Reply

Discover more from Felhő Café

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading