Az ünneplőruha, egy fekete nadrág és egy fehér, csipkegalléros blúz ott lógott egy vállfán az előszoba végében. Apám szaladt el érte pár nappal korábban, nem győzött morogni, hogy mennyire el volt dugva, végig kellett túrnia érte az összes szekrényt. Anyám lehajtott fejjel hallgatta, miközben próbálta kiegyengetni a nadrágból a korábban belevasalt éleket.
Mikor kész lett, odafordult felém, és megkérdezte, számíthat-e majd rám, mert apámra ebben nem lehet, fél az ilyesmitől. A kérdésre hirtelen összeszorult a gyomrom, és szorítani kezdett a mellkasom. Némán bólintottam. Ebben a családban minden nő bátor, nem mondhatom ki, hogy én is félek.
Kerestem a szép emlékeket, hogy ne kelljen arra gondolni, ami rám vár, és eszembe jutott a Mama kedvenc története, amikor gyerekként a libákra kellett vigyáznia. Az egyik az istennek se akart bemenni az ólba, a Mama meg ment volna már játszani, és mérgében belevágta a nagykést. A liba összecsuklott, a Mama tudta, hogy ezért ki fog kapni az anyjától, ha megtudja, de nem esett kétségbe. Gyorsan elszaladt a varrós dobozért, fogta a tűt, cérnát, és megoperálta az állatot. Persze másnap csak le kellett vágni, de mikor a Dédiék kérdőre vonták, olyan jóízűen nevettek a Mama vagányságán, hogy nem tudtak rá haragudni.
Nevetett ő is, mikor ezt mesélte, még a könnye is kicsordult, pedig szerette azt a libát, mint minden jószágukat. Hát, ilyen az élet, kislányom, nem érdemes sokat szomorkodni, ezt mondta mindig, én meg irigyeltem a derűs természetét, no meg a bátorságát. Olyan akartam lenni, mint ő.
Mióta rosszul volt, és nálunk feküdt a vendégszobában, folyamatosan rettegtem. Néha még arra is nehéz volt rávennem magam, hogy bemenjek hozzá, pedig tudtam, hogy csak engem vár.
Én voltam a kedvence, ezt sosem titkolta. Kislányom, ha én meghalok, a tiéd lesz a házam, ezzel kedveskedett mindig, olyan derűsen és könnyedén, hogy gyerekként nekem fel sem tűnt ebben a mondatban a dráma. Jaj, de jó, akkor enyémek lesznek a szép rózsák is a kertben, lelkendeztem, ő meg elmosolyodott.
A betegágyán fekve megint elmondta, de már se könnyedség, se derű nem volt benne, és én se tudtam a rózsákra gondolni. A háziorvos pont előtte járt nála nyugtató-altató injekciót adni, mert akkora fájdalmai voltak, hogy ébren csak nyöszörögni tudott a legerősebb morfiumtapasz mellett is. Mielőtt az orvos kiment a szobából, a féligajtón át láttam, hogy valamit mondott anyámnak, és együttérzően megérintette a vállát. Anyám a tenyerébe temette az arcát, és rázni kezdte a sírás, de csak némán, meg ne halljuk.
Az ünneplőruha másnap került elő. Én már a látványától is rosszul voltam, legszívesebben elrakattam volna szem elől, de még beszélni se mertem róla. Ebben a családban minden nő bátor, ne félj te se, suttogtam magamban minden alkalommal, mikor elmentem mellette, de újra és újra megborzongtam.
Az egyik nap a szokásosnál is fájdalmasabb nyögések hallatszottak a hálószobából, a Mama nagyon rosszul volt. Anya beszaladt, elindultam utána, tudtam, hogy ott a helyem nekem is, de a levegő minden megtett lépéssel egyre fogyott körülöttem. Az ajtónál már úgy éreztem, megfulladok, nem bírtam tovább, ki kellett szaladnom a házból, ki, a novemberi hidegbe, hogy egy kicsit magamhoz térjek.
Telihold volt épp, hideg, kékes fényárban úszott minden. Máskor féltem volna kinn, de ezúttal megnyugtatóbb volt, mint a házban lenni. Csak akkor mentem vissza, mikor a nyögéseket halk beszélgetés váltotta fel. Anya és a Mama hangját is hallottam, akkor ezek szerint még nem történt semmi. Erőt vettem magamon, és benyitottam a hálószobába. Anya itatni próbálta épp, csak még egy kicsit, kérlelte, de a Mama elfordította a fejét, nem kell, mondta mérgesen, mint aki túl akar már lenni ezen az egészen. Mikor észrevett, felém fordította a fejét, és elmosolyodott. Az arca már egészen beesett volt, és szürke, az orra hegyes, a fogai hiányosak, a szája repedezett. Már csak a szeme emlékeztetett a régi Mamára, az ugyanolyan kék volt, mint régen, de alig pislákolt benne a fény. Istenem, de csúnya, suhant át a fejemen, és már a gondolattól is lelkiismeret-furdalásom lett. Kislányom, én meg fogok halni, szólalt meg erőltetett, rekedtes hangon, mintha már a szavak is fájnának neki. Felém akarta nyújtani a karját, de az már nem engedelmeskedett, félútról visszahullott a gyűrött paplanra. Erőt vettem magamon, és odaléptem hozzá, megfogtam a kezét. Hideg volt, és merev, már egészen kiment belőle az élet. Megszorítottam, és egy picit megemeltem, hát ilyen lesz majd akkor is, amikor öltöztetni kell, ki lehet ezt bírni, menni fog. Kérdőn nézett rám, mintha sejtette volna, mire gondolok, én meg zavaromban azt mondtam, hogy dehogy fogsz meghalni, Mama.
Még aznap éjjel meghalt. Anyám ébresztett hajnalban, hogy megmondja. Az ügyeletes orvos már a nappaliban ült, töltötte a papírokat. Pár óra, és itt vannak a halottszállítók, addig öltöztessék fel, mondta. Körülöttem megint fogyott a levegő, iszonyatosan félni kezdtem, de tudtam, hogy nem mondhatok nemet. Anyámnak szüksége van rám, bátornak kell lennem, mondogattam magamban.
Kikísértem anyámmal az orvost, milyen jó neki, hogy ő nem fél a halottaktól, gondoltam, vajon megkérhetném-e, hogy maradjon itt segíteni, de rögtön el is szégyelltem magam. Nem kérhetek ilyet, ez a mi dolgunk. Mikor beszállt a kocsiba, anyám karon ragadott, hogy menjünk, intézzük, de én mozdulni se bírtam. Félek, nagyon félek! Nagyon félek! Tört ki belőlem hirtelen a fájdalmas üvöltés, minél jobban próbáltam visszafojtani, annál hangosabban. Anyám csitított, ne csináld ezt, kislányom, erősnek kell lenned, de engem nem érdekelt már semmi. Nem akarok halottat látni, nem akarok öltöztetni, sose leszek olyan bátor, mint ti, én gyáva vagyok, nagyon gyáva. Anyám könnyes szemmel nézett, már csitítani se akart, csak átölelt, hosszú idő óta megint úgy, mint egy gyereket. Együtt sírtunk, és én éreztem, ahogy fokozatosan enged a mellkasom szorítása. Félek. Hát kimondtam mégis.
Fotó: Julia Filirovska, kép forrása: Pexels