Apám a második világháború alatt, ‘44 tavaszán született Csíksomlyón. Magyar földön fogant meg és jött világra, abban a rövid időszakban, amikor Erdély ismét Magyarországhoz tartozott. A háborúra az anyja, nannyó emlékein keresztül emlékezett, annyira üvöltött csecsemőként a bunkerben, hogy nagyanyám nem hallotta tőle a szovjetek bombázását. Amikor egy orosz katona betört az otthonukba és nagyapám fegyvert szegezett rá, nannyó apámat, a pólyás csecsemőt tartotta a puska csöve elé, hogy papó ne lője le a ruszkit. Habár apám utána egész életében a fegyver másik oldaláról húzta a ravaszt a vadállatokra, tekintetében mégis időről időre megvillant egy feszült szempár, amelyre már fogtak csőre töltött puskát.
A nagyszüleim udvarán állt egy cseresznyefa, papó azt mondta, hogy kolbásszal díszíti fel, ha Csíksomlyón még egyszer magyarvilág lesz. Amikor meghaltak, apám lebontatta a házukat, és azzal egyszerre vágatta ki a cseresznyefát is a kertből. Étkezőasztalt készíttetett belőle a nyaralóba, amelyre ebéd után hímzett abroszt terítettünk. Ezzel takartuk ki a nyomát is a nagyszüleim reménykedésének a magyarvilágban.
Van egy étel, amit sosem kóstoltam, de tudom, soha nem is tudnám megenni, mert olyan sokszor hallottam a történetet, hogy nannyó a háború után az árokparton szedte a sóskát, és abból főzött levest. Anélkül, hogy valaha megkóstoltam volna, itt van a számban a háború utáni éhezésnek és szegénységnek a savanykás sóskaleves íze.
Apám úgy volt az anyaországi magyaroktól kapott állampolgárság lehetőségével, mint nyuszika a medve létrájával a viccben: Basszák meg a magyarok az állampolgárságukat! Nem hatotta meg, hogy az M1-es autópályán hány autónak a hátsó ablakán látta virítani Nagy-Magyarország matricáját, nem kért belőle, mert az ő születési bizonyítványában mindig is Magyarország szerepelt. Kérelmet benyújtani a magyar konzulátuson és esküt tenni valamiről, amiről addig is meg volt győződve, olyan volt, mintha egy mélyen katolikus hívőt arra kérne a pap, hogy keresztelkedjen meg újra.
Ő az az önbizalommal teli férfi volt, aki hatvanévesen is, enyhén pocakosan és kopaszodva úgy nézett a tükörbe borotválkozás közben, mintha a jóképű, huszonéves önmaga kacsintana vissza rá. Nem kérdőjelezte meg az adottságait, a tetteit, és nem kért soha bocsánatot. A függőséget a cigarettában találta meg, nem a párkapcsolatokban. Nem kereste az elköteleződést. A nappaliban a tévé alatti szekrény rejtett egy régi, barna fotóalbumot, amit titokban nézegettem, a lapjai recsegtek, miközben lapoztam őket: fekete-fehér fotók, amelyeken nők pózoltak. Apám hódításai voltak mind, úgy adták át neki egymásról mit sem tudva a fényképeket, hogy a hátukra érzelgős sorokat írtak. Már akkor is, gyerekként is furcsálltam, hogy azok a nők tényleg elhitték, ez a férfi majd érteni fogja a fotó hátára írt gondolataikat. Ilyesmit mindig csak egy másik nő fog megérteni, aki véletlenül rátalál az albumra.
Már egy ideje felnőtt voltam, amikor egyszer hazalátogattam Kolozsvárról, és a konyhában állva hirtelen arcon vágott a döbbenetes felismerés, hogy apám alacsony. Nem kicsit, hanem nagyon. Ez olyan váratlanul ért, mintha eddig nem láttam volna, hogy ha anyám lábujjhegyre áll, akkor puszit tud adni a kopaszodó fejbúbjára. Igazából csak az érzés volt új, hogy nem magasodik, hatalmasodik fölém.
A kávét mindig két cukorral kérte, mert úgy tartotta, hogy akinek az élete keserű, legalább a kávéja legyen édes. Sokáig én is így ittam, egészen addig, amíg nem akartam fordítani a sorsomon, megelőlegezve az édes életemet a keserű kávémmal. Évek óta feketén iszom, és mindenkinek, akivel azóta kávéztam, azt hazudtam, hogy én így szeretem. Hogy érezni akarom a kávé igazi ízét. Ez nem igaz, még mindig hunyorgok tőle, mint a citromtól. Cukorral szeretem én is, kettővel, pont, mint ő.
Abban a világban apám későn házasodott meg, és még így is korán vált el. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért vette el a féltestvéreim anyját, akkor gondolkodás nélkül tárt elém egy egyszerű érvet: mert neki volt a legszebb lába az egész városban. Jó lett volna, ha valaki akkor elmondja nekem, hogy nem a formás női lábakon állnak a stabil párkapcsolatok.
Mire anyámmal találkoztak, apám már túl volt majdnem mindenen: világháborún, “cintányéros magyar világ” ábrándokon, egy félig elvégzett és egy be is fejezett egyetemen, két év katonaságon, lázadáson a hatalom ellen, a ’89-es forradalmon, egy rakás nőn, elrontott házasságon, gyerekeken, válóperen.
Ehhez képest a legnagyobb hiba, amit elsőszülöttként el tudsz követni egy székely családban, az, ha lány vagy. Mert nálunk a leánka nem gyermek, az asszony nem ember, a sör nem ital, és a medve nem játék. Ez volt anyám, a ’67-es bukott elsőszülött, akinek balszerencséjére utána gyorsan érkezett az öccse, kármentésnek. Nagyapám fia, a teljes értékű gyermek. Így anyám már egész korán megtanulta, hogy a szeretetért versengeni kell, és a riválisok, akik jobbnak bizonyulnak, mindig gyorsan születnek. Igazán biztonságban a matematika világában érezte magát, mert ami hideg tényeken alapszik és kiszámolható, az a valóság; ami levezethető és már egyszer bebizonyította, az nem változik meg, nem múlik el. Az egyenletnek, mint az érmének, ugyanúgy két oldala van, de a képletek nem fogják átverni. A helyes megoldás nem szubjektív, az ott van feketén és fehéren, soha nem szürkén, lehetőség sincs vitatkozni az árnyalatokon. Egyszerre sajnálta és vetette meg azokat, akik nem értettek a számok bűvöléséhez. Ez adta neki a felsőbbrendűségi érzést, hogy ért a világból egy olyan szeletet, amit sokan nem, mintha egy titkos nyelven szövetkezne a világegyetemmel. Így hát mi más lehetett volna belőle, mint matektanárnő?!
Anyámnak a vad kommunizmus, mint az elnyomás szinonimája, volt az origó. Nem is tudott mit kezdeni vele, amikor az ölébe pottyant a sosem ismert demokrácia. Talán az első változás, amit felfedezett és örülni is tudott neki, hogy újra szabadon járhatott templomba. Az ő felfogásmódjában a rajongása a bebizonyítható matematikai képletek iránt és a hite Istenben tökéletesen összefértek.
Egyszer azt mondta, hogy már a gimiben is utálta az ilyen lányokat, mint én; akik szépek voltak, és udvarlójuk is akadt. Elég nehéz volt ebből azt a részt kihallani, hogy szép vagyok. Nem festhettem ki a körmöm, mert nem állhatta a körömlakk szagát. Miután elköltöztem otthonról, egyszer levendulaszínű körmökkel állítottam haza, akkor megjegyezte, hogy nahát, az anyjának is pont ilyen körmei voltak a koporsóban.
Megtalálta magának a kapcsolatokat, ahol a már jól ismert harmadik fél szerepébe bújhatott, ahol végre ismét versenyezni lehetett a szeretetért, így csúszott bele gyakran a szeretői státuszba. Apám mellett viszont, miután az első házasságából született nagyobbik nővérem elköltözött tőlük, már nem volt másik nő, akire féltékeny lehetett. Így hát megszült engem, akivel ismét felvehette a versenyt, aki szolgálhatta és szabályozhatta a kialakult kapcsolati dinamikájukat.
Hiszem, hogy mielőtt megszülettem volna, az angyalkák titokban félrehívtak, és ezt mondták: Kislány, az első tizennyolc év cudar kemény lesz, itt van hát a szüleid génállománya, válogasd ki magadnak belőlük azt, ami hasznodra válhat a túléléshez. Magamra vettem apám sötét, majdnem fekete haját és szemét, a nyers humorát és az élni akarását; anyám csomagjából pedig az érdeklődését a világ iránt és a bátorságát.
Amikor hatévesen a nyarat apámmal töltöttem, míg a nyaralót építette, a legjobb rész az volt, hogy ketten voltunk. Nem futtatott senki velem versenyt. Két pont mindig egyenlő távolságra lesz egymástól, de háromnál a legnagyobb valószínűsége annak van, hogy kettő mindig közelebb lesz. Ezek a pontok vagyunk mi, és a távolság közöttünk a traumáink, a generációs szakadékok, amik elválasztottak, és időnként beléjük is zuhantunk. A dohányszagú matrac volt a melegágya anyám féltékenységének, és annak, hogy én azóta se találtam meg a hangot a férfiakkal a korosztályomból, mert apám mintha örökre elnémított volna feléjük.
(Fotó: RABİA, kép forrása: Pexels)