1979-ben Nemzetközi Gyermekév volt. Tízéves voltam akkor, sok minden történt velem abban az időszakban.
Egy csendes, békés, januári napon hallottam erről, a terembe besütött a nap, és a kedves tanítónőnk mosolyogva mondta, hogy ez alkalomból a koreai gyerekeknek gyűjtünk élelmet, játékot, mert ők nagyon nehéz helyzetben vannak, sokan éheznek közül. Meg is mutatta egy földgömbön, hol van Korea.
Vékony, csontos kislány voltam, cserfes, bilifrizurás, rögtön magasba emelkedett a karom.
– Kati néni, miért nem az erdélyi gyerekeknek gyűjtünk? Közelebb is vannak, éheznek is, nekik is nagyon nehéz – kérdeztem lelkesen.
Kati néni arcára fagyott a mosoly, az egész osztály dermedten ült az arckifejezését látva.
– Az osztályfőnöki órának vége – hirdette ki fagyos hangon. Hamarabb engedett el minket, kivéve engem.
– Gyere velem! – mondta szigorú hangon.
Engedelmesen követtem, számomra ismeretlen folyosókon haladtunk végig, én is tudtam, mindenki tudta a környéken, hogy az iskola egy épülettömbben van a pártirodával. Azelőtt még sohasem jártam ott, egyik szülőm se volt párttag.
Felmentünk egy lépcsőn, és egy folyosóra értünk.
– Itt várj meg! – Katin néni hangja továbbra is szigorú volt, és én álldogáltam a folyosón, sok Lenin kép között.
A tanítónőm kopogott az egyik ajtón, és belépett. Többet nem láttam, mert az ajtó becsukódott, én meg kint maradtam.
Nem értettem, mit keresek itt. Nemsokára Kati néni kinyitotta az ajtót, és kiszólt nekem.
– Gyere be!
Beléptem, egy öltönyös férfi ült egy nagy íróasztalnál.
– Tudom, hogy hívnak, és hányadikba jársz. Nem kérdezhetsz semmit az erdélyiekről, ez tilos. Irredenta vagy – ezt kemény hangon mondta.
Lesütöttem a szememet, és magamban azt gondoltam, hogy jó, nem kérdezek többet az erdélyiekről, de az, hogy rendetlen vagyok… miért kell ehhez a nagy felhajtás?! Akkor még nem ismertem az irredenta szó jelentését.
Lehajtott fejjel indultam vissza Kati nénivel az iskolába. Még egyszer voltam életemben pártirodán, de az már egy másik iskolában volt, ötödikesként, akkor csak annyi kérdésem volt, hogy került Munkács vára a baráti Szovjetunióhoz, hiszen azt Zrínyi Ilona védte. Erről sem szabad kérdezni. De ez már azután volt.
Hirtelen felindulásból kellett iskolát váltanom negyedik osztály első felében, nem szabad akaratomból. Anyám odaadta a gyerekkori copfcsatját, hogy hordjam, de elvesztettem az iskolában. Nem mertem megmondani neki, nagy verés lett volna belőle, addigra már megkaptam a fakanállal, és a fejemet verte a mosógépbe. Azt hazudtam, hogy a tanítónő elvette.
A tanári előtt ültem a folyosón, már nem tudom, miért, lassan vége volt a napközinek, indulhattam haza. S akkor megláttam őt, a nagyot, a rettenetest, megszédültem, ki fog derülni a hazugságom, önkéntelenül is elhúztam a fejem. Ez a mozdulat sokba került nekem. Anyám jött be az iskolába, hogy visszakérje a csatját, ami nem volt sehol. Többen látták a tanárok közül, hogy azonnal reagált a testem, elárultam az anyámat, a titkot, hogy ő ver engem. Ő volt a csodaanya, három gyereket nevelt egyedül, tanár volt, kolléga. Még egy napot járhattam abba az osztályba, utána másik iskolába vitt át, sírtam az úton, én ott jól éreztem magam. A bátyámnak is jönnie kellett, áruló voltam.
Anyám, az erős, határozott, alkoholista, bántalmazó, megszerzett egy nagy lakást a közelünkben, ekkor már beléptünk az 1980-as évbe. Egy buszmegálló volt a távolság. Mielőtt beköltöztünk volna a hatalmas, világos, erkélyes negyedik emeleti lakásba, jöttek a festők, hogy szép legyen. Előttünk egy öreg néni lakott egyedül abban romszobás lakásban. Két festő dolgozott nálunk, az egyik magas volt, és vékony, a másik alacsony, kövérebb, táncoltak a létrával és festették a falakat, én meg takarítottam utánuk. Iskola után oda kellett mennem, felmosni a festéket. Egyedül voltam velük a lakásban. A köpcös megkért, hogy menjek le hídba, lementem, felhajtotta a szoknyámat, és megpuszilta bugyin keresztül a puncimat.
– Ez majd jól meg fog duzzadni, ha nagyobb leszel – mondta nekem vigyorogva.
Elrohantam a közeléből, és nem értettem az egészet. Az egyik szoba már teljesen készen volt, szellőztettem, hogy jobban száradjon a felmosás. Szépen sütött a nap, ott álltam az ablakban, és csodáltam a fényt. Ők még dolgoztak a másik szobában. Hirtelen lépteket hallottam a hátam mögött. Azt hittem, szólni fognak, hogy kész vannak, mehetek takarítani a másik szobába. Nem ezért jöttek. A kövérebb megfogta a jobb karomat, épp a derekáig értem, a magasabbik kirúgta alólam a lábamat, a hátamra estem, nagyot koppant a fejem. Arra eszméltem, hogy már nincs rajtam bugyi, kapálóztam kézzel-lábbal, a magasabbik leszorította a két karomat, a kövérebbik szétfeszítette a combomat. Nagyon fájt, mintha felnyársaltak volna belülről, égetett a fájdalom. Valami fehér folyadék került a hasamra. Szólt a másiknak, most te jössz, szétfeszített ő is. Már nem volt ellenállásom, a fájdalom elvette minden erőmet. Újra jött a fehér folyadék, most az arcomra. Mozdulatlanná vált a testem.
– Ez egy patkány – rúgott belém a magasabbik.
– Akkor jól rászarok – a köpcös a hasam fölé guggolt, és elégedetten rám szart.
– Most én jövök, lehugyálom – s a magasabbik eresztette rám a meleget.
– Akár meg is ölhetnénk, csak rá kellene lépni a nyakára – folytatta a játékot a köpcös.
– Hagyjuk a picsába, ez egy patkány.
Hallottam az ajtó csapódását. Elmentek. Otthagytak. Kis idő múlva magamhoz tértem, nagyon fájt mindenem, lemostam magam, és vánszorogtam széles terpeszjárásban hazafelé. Anyám még nem volt otthon, nem is kerestem, ki tudja, melyik kocsmában üldögélt. A kutyához rohantam, belefúrtam a fejemet a szőrös testébe, és elaludtam.
A testem és a tudatalattim évtizedekig őrizte az emlékeket. Még nem tudom magamhoz ölelni múltamat, de a kislányt, aki voltam egykor, ölelgetem sokszor. Nem ő volt a hibás.
Lelkem gyémántja megmaradt. Nem öltek meg.