A nő lapjára kattintott a világhálón, majd zavartan abbahagyta a billentyűnyomogatást. Köszönés nélkül belépni, még ha az csak egy feltett fényképalbum is? Talán, ha kopogni lehetne. Vagy csak megköszörülni a torkot, hogy az a másik vegye észre, nem leselkedni jött ide, egyáltalán nem. Azt nem tudhatta, hogy az ő oldalára bepillantottak-e azok az álmodó szemek. Nem hallotta szoknya surranását, és a mindenségbe küldött fényképein sem maradt ott finoman lapozgató ujjak lenyomata. Parfümillat sincs sehol. Leszállnak a Marsra, repülnek a csillagszórós végtelenbe és nem tudják a nő illatát továbbítani a számítógépen keresztül? Az érintésről nem is beszélve!
Halkan és tisztelettudóan lépett be az albumba, ahol először a Gyalui-havasok hófödte csúcsai tárultak elé. A havasok tanúi voltak, hogy hajdanán Erdély fejedelme a török elleni csatában itt kapott halálos sebet. A hó alatt hajladozó fenyők és csobbanó patakok világa után hirtelen az óceán tűnt fel. Szinte hallani lehetett a hullámok mormogását.
Kár, hogy nem tett fel magáról képet, amint lelógatja lábát a világ végén – sajnálkozott a férfi. Az ártatlanság színébe öltözött havasok és az álmatlanságban szenvedő óceán után, csodaszép süteményestálak sora következett. A fényképeken a kicsi gyerekek a tálakat nem csak körbevették, de már előzetesen a gyúrásban is segédkeztek.
Szép-szép, persze ezeknek sincs semmi illatuk – biggyesztette le ajkát. Inkább csak érezte, hogy a nő a kezével a szívét is belegyúrta a tésztába.
A napkeleten született kislány egy évet cserediákként élt a tanárnő családjánál. Szépen megtanult magyarul. A pótédesanya lekváros falatkát sütött. Látta, hogy a lányka nehezen gyűri le a süteményt.
– Ha nem ízlett, miért etted meg?
– Mert láttam, hogy a kezeddel gyúrtad – és könnyeivel küszködve megölelte magyar édesanyját.
Fotó: Klaus Nielsen, kép forrása: Pexels