Ha Rómában járok – merthogy nagyképűen így nevezem, hogy már háromszor is randevúztam az Appennini-félsziget fővárosával, megelőlegezve egyúttal azt is, hogy lesz még következő, vagy inkább mindig lesz következő –, akkor felnézek az égre a Piazza del Popolo egy ismerős pontján, és mélyeket szívok a város egyébként igencsak szennyezett levegőjéből.
Mintha egy csepp volnék a többi között a Fiume Teverében. Szaladnak a macskakövek a talpam alatt, észrevétlen marad a kilométerek okozta fáradtság. Eszembe jut a nagyvonalú ígéretem, az, hogy megengedem magamnak elfeledni a megszokottat. A hétköznapi valóság fárasztó és unalomig ismétlődő jelenetei ott maradnak a repülőtér várójában. Különválunk.
A Via del Borghetto irányából ismerős dallam csendül fel. Hamar felismerem, hogyne ismerném, amikor az utazás előtt egy hétig mást se hallgatott a szomszéd a lejátszási listámról, szóval a Sará perché ti amo az, én pedig együtt kezdek lélegezni a ritmusával, és továbbindulok a Piazza di Spagna felé. Kerülöm a nagyobb utakat. Jobban szeretem az egymásból nyíló, szűk utcákat, és nem csak azért, mert ott olcsóbb ruhaboltokat és üresebb éttermeket lehet találni, hanem azért is, mert hiába nőtte őket körbe a huszonegyedik század, az időnek esélye sincs felettük. Etruszkok, császárok, hadistenek, angyalok, és úgy egyáltalán, letűnt római civilizációk emlékei néznek velem szembe mindenütt.
Ha Rómában járok, akkor magával ránt a kognitív disszonancia örvénye.
A magam köré vont szelektív buborék alól például csak óvatosan engedem közel a földön heverő szeméthalmok valóságát. Amiről nem veszek tudomást, az nem is létezik.
Aztán a nem kávézomot gyorsan követi az espresso italiano. Majd még egy. És könnyen lehet, hogy a harmadik is. De az lesz az utolsó!
Milyen dolog már reggelihez alkoholt fogyasztani?! Olyan, amit gyorsan ki is próbálok. A kávé és a lekváros croissant után egy aperol spritz lesz, per favore. Grazie.
Este időben lefekszem itt is, ahogy mindig. Nem kérek a felborult bioritmusból, és különben is, kipihentnek kell lennem, hogy tartani tudjam az iramot a várossal. Na, persze! Minden bizonnyal le is feküdnék én időben, ha nem dolgozna bennem a barokk báj és a reneszánsz romantika vegyületeként dübörgő adrenalin, így viszont éjfél után még nyolcvanötödjére is végigpörgetem a kétszáztizenkettő fotót, amit aznap délután készítettem.
Nincs több tészta! Nemcsak a nadrágom lett kétségbeejtően szűk ijesztően rövid idő alatt, de a bőrömön is meglátszik a szénhidrát-túladagolás, és különben is, olyan finomak a mediterrán zöldségek is! Végül mégis úgy alakult, hogy pizza funghi, tagliatelle és spagetti került a tányéromra másnap. Másnap is.
Lépten nyomon ellentmondásba keveredek önmagammal, és hogy oldjam az így keletkező belső feszültséget, leülök egy újabb kávéra, rendelek még egy proseccót, vagy kipróbálok valami tésztából készült újdonságot. A mindfulness nem Rómába való.
Ha Rómában járok, akkor mediterrán fesztelenséggel hagyom, hogy a Trastevere egyik pincére leverje rajtam a bánatát. Szegény, öreg signore! Biztosan elveszítette a feleségét, vagy egy félreértés miatt nem állnak vele szóba a gyerekei. Mi más oka lehetne, hogy ennyire érzékenyen érinti az, hogy ételt nem, csak proseccót rendelek?
“Here eat and drink! – mutogat. – Only drink there! You go now, bye!” (“Itt enni és inni! Csak inni ott! Te mész most, viszlát!”)
Azért ha Rómában járok, akkor nem csak szegény, öreg signorékkal akad dolgom. Ott van például a fiatal pincér, aki kedvesen megetetett hallal.
Halat sosem ennék magamtól. Akármilyen egészséges, rosszul vagyok tőle. Az összestől. Harmincnégy évig sikeresen el is kerültem, mígnem aztán a Pantheon árnyékában, a Castel Sant’Angelótól rövid sétányira és a Colosseumtól néhány metrómegállónyira Ahmet meg nem látott bennem valamiféle rózsaszín ködös potenciált, és úgy nem döntött, hogy az étterem különlegességével próbál meg udvarolni. Ahmet különlegessége két kenyérszelet volt, rajta sajt, azon vékony húsdarab. Mivel nem eszem halat, meg sem fordult a fejemben, hogy a hanyagul odavetett, szürke cafat a tengerből is származhat, így hát beleharaptam… Én a haltól, Ahmet az arcomra ült rémülettől fehéredett el, majd miután meggyőztem, hogy mentőt azért mégse hívjon, lehajtott fejjel és némi iróniával a hangjában megállapította, hogy “Well, this is a very good beginning…” (“Hát, ez egy nagyon jó kezdet…”)
A telefonszámát egyébként meghagyta nekem a számla tetején, mert “hát, a világ olyan kicsi, és ha Rómában jársz…”.
Csak mondom. Csak ha esetleg valaki szeretné, hogy Ahmet őt is kenyérre hajított, sajtos haldarabkákkal etesse meg Rómában, rajtam ne múljon!
Rómában járva, a Trevi kúttól pár lépésnyire, öt euróért bármilyen koktélt kérhetek elvitelre, és itt találom meg a város legkúlabb üzenetét is. Az italok listája elfoglalja a hirdetőtábla nagy részét, az alján pedig ott cinkoskodik a következő mondat:
“Our drinks are colder than your ex’s heart” (“A mi italaink hidegebbek, mint az exed szíve”)
Egyébként sokan állnak sorban az öteurós italokért.
Ha Rómában járok, akkor elveszek, elveszítek és megtalálok.
Eltévesztem az utcát, ahol be kellene fordulnom, így aztán parkokat, tereket, házfalakat és ajtókat fedezek fel, templomajtók nyílnak meg előttem. Szegletről szegletre fedezek fel egy újabb darabot Rómából és magamból is, miközben elveszek a sétákban, az ott töltött órákban, a város valamennyi árnyalatában. Egy részem itt marad. Rétegekben ugrál le rólam, amit már nem kell hazavigyek, és szerteszalad az utcák forgatagában. Utánuk kapnék, de nyomukat se lelem. Sebaj. Úgyis jövök még. Akkor majd megtaláljuk egymást.
(Fotó: Julius Silver, kép forrása: Pexels)