Ülök a gép előtt, percek óta. Elsőre nem is tudom, mit gondoljak, a kijelzőre meredek, és kényszeresen kattintgatok. A jólneveltség azt mondatná velem, hogy gratulálok és sok boldogságot kívánok. Hogy veletek örülök, csakúgy, mint a 119 komment és 273 Tetszik, Imádom és Hűha hangulatjel küldője. Helyesek vagytok együtt, ez tény, és a képek is nagyon jók. Nemhiába, Harkányi András az egyik legtehetségesebb esküvői fotós ma Magyarországon. Még én mutattam be neked annak idején, valami céges rendezvényen, valószínűleg már nem emlékszel.
Én emlékszem.
De mindegy is. Lapozgatom András Facebook oldalán az esküvői albumotokat, hat képet osztott meg: egy-egy kreatív portrét, kettőt a ceremóniáról, kettőt pedig a lagziról. Véletlenül vettem észre a posztot, miközben a hírfolyamomat görgettem. Váó. Szép ez a nő. Bocsánat, asszony. A feleséged. Törékeny, rebbenékeny, finom. Azon gondolkodom, vajon szokott-e káromkodni. Külsőre olyasmi lehet, mint én, csak frissített, fiatalabb kiadásban. Vagy csak beképzelem? Vajon ő is olyan nyomorult, mint én?
Szép, csipkés ruhát választott. Daalarna, hát persze, mi más!? Amikor a szénabála előtt álltok, hátranéz, és a nyakkendődnél fogva maga után húz téged. Vicces arcot vágsz, csibészes a mosolyod. Azt a mosolyt nagyon szerettem, az a mosoly nagyon te vagy. A következő kép egy egész alakos fotó, csak róla, valami vidéki kúria öreg kőlépcsőjének tetején. Légies, kifinomult, elegáns. A haját feltűzte, én is azt csináltam volna a helyében. Ehhez a ruhához a konty illik, ez nyilvánvaló.
Ő lesz hát az, aki megszüli a gyerekedet, és aki mellett leéled az életedet. Biztos vagyok benne, hogy kiváló anya lesz. Nagyszerű feleség. És ő majd ki fogja tölteni azt a bizonyos ürességet az életedben, amit én nem tudtam. Ezt a szót használtad, üresség, emlékszem. Pontosabban, azt mondtad, ürességet érzel. Kicsit több mint két éve mentünk szét, és mégis minden nap eszembe jut, ahogy ezt mondod. Rám nézel. Mi legyen? Tépelődő orángután, arcodon gondterhelt ráncok. Probléma vagyok, system error, egy súlyos bőrönd, amivel kezdeni kell valamit.
Azt is be kell ismernem, hogy csinos vagy a képeken, kisimultál, látszik, hogy jól mennek köztetek a dolgok. Hamar túlléptél rajtam, és velem együtt ezen az egészen. Ez jó. Örülök neki, hogyne örülnék. Nekem viszont nem sikerült… nem sikerült újraindítanom az életemet; és nem, én nem vagyok valami jól. Azt hiszem, ez sejthető is, szerintem meg sem lepődnél. Vajon gondolsz még rám? Eszedbe jutok, amikor vele dugsz, és amikor szex után őt öleled? Bevillan-e, amit nekem mondtál? Neki is elmondod ugyanazt? Hogy addig akarsz ölelni, amíg világ a világ?
Nos, a világ még mindig ugyanaz. Itt vagyok, és te is itt vagy.
És most már ő is.
Arra az estére gondolok, amikor a parkolóházban, az autóban dugtál meg. Hátradöntötted az ülést, a nadrágodat bokáig letoltad, fémesen koccant az öved csatja. Áthúztál magadhoz, csak a ruhám susogására és a gyors mozdulataidra emlékszem, ahogy felhúztad a szoknyámat, és feltépted a harisnyámat. Már bennem is voltál, a hajad zilált volt, az ajkadat keményen összeszorítottad. Hörgő, ziháló akarás voltál. Nem mozogtam veled eléggé, ezért kezedet a pólóm alá tömted, felráncigáltad a melltartómat, megragadtad a kibuggyanó mellemet, és magadhoz húztad. A fülembe csókoltál. Fájt a mellem, nyálas lett a fülem. Amikor vége lett, meg sem vártam, hogy kicsusszanj belőlem, kinyitottam az ajtót, és kiborultam a kocsiból.
Így utólag már biztos vagyok benne, hogy akkor már képben volt ő, a feleséged. Párhuzamosan futtattál vele, lesz, ami lesz alapon. Be van taggelve András posztjánál, úgy látom, Emília a neve. Felvette a tiédet is, kötőjelesen: Háry-Fegyverneki Emília. Micsoda előkelőség. Nem tudom, őt is baszod-e így a kocsidban. Vajon megvan még az autó, vagy azt is lecserélted?
Nagy levegőt veszek, aztán kifújom, újra lapozgatni kezdem a képeket, és újra elolvasom, amit a fotós az album alá írt. Hangulatos, elegáns esküvő volt, felejthetetlen emlékekkel. Mennyi szívecske, lájk, komment! Az üres kommentmezőre kattintok, és elkezdek gépelni. Szeretettel gratulálok, és sok boldogságot kívánok nektek! Elidőzöm egy kicsit, mielőtt megnyomom a Küldés gombot. Majd kitörlöm az egészet a francba, kikövetem András oldalát, lehajtom a Macbook tetejét, és a borospohárral a kezemben elindulok a konyhába. Két évembe telt, hogy kitegyem az összes cuccodat a lakásból és kitöröljek minden digitális nyomot, ami maradt utánunk, erre megjelenik ez a poszt.
Bassza meg! Sosem lesz vége.
Nahát, fél üveggel már meg is ittam volna? Újra töltök, magasról zubog a pohárba a vérszínű, sűrű vörösbor. Ajkamhoz emelem, a fogam nekikoccan az üvegpohár szélének, ki is löttyen egy kicsi, de nem bánom. Belekortyolok, majd lehúzom az egészet, mintha vizet innék. Láttam az egyik Netflixes sorozatban, hogy a főszereplőnő ugyanezt csinálta, amikor szomorú volt, és magányos. Hogy röhögtem ezen. Micsoda abszurd hülyeség! Senki sem iszik így bort! Hát tessék. Tessék!
Lehuppanok a karosszékbe.
Egy vicc vagyok. Klisé. Fonnyadt, töppedt, lapos, kis mazsola. Kifakult tekintetű árnyékvalóság. Kinek kellek még? Ez itt a kérdés. És hogy mégis mi a tökömet akarok még tőled? Nem úgy lett vége, ahogy a filmekben. De vége lett. Vége volt már jóval korábban is, csak még nem fogtuk fel. Próbálkoztunk, nem ment. Nem szakítás volt, hanem lassú szenvelgés: óvatos tépegetés, távolodás, szétfeslés. Elfogyott az anyag. Néhány szál tartotta még magát. Aztán már azok sem. Szétmentünk. Mennyi ilyet látott már a világ!?
Jó lenne most hallani a hangodat. Csak egy kicsit! Csak egy kicsit. A számodat még tudom. Fejből tudom, héj! Fejből tudom, haha, ha! Nullahat, harminc, négytizenkettő, tizennégy, nyolcvankettő. De előtte még egy kis bort, egy kis bort töltök azért magamnak. Ez az! Még szerencse, hogy maradt valamennyi az üvegben. Ohh, még a végén kiöntöm, hááh. Na, szóval, kicseng. Cseng még. Cseng. Még mindig cseng. Hopp, felveszed. Beleszólsz: Halló?
Kérdezed? Mindegy. Helló! Én vagyok. Na, azt akarom mondani, hogy sok boldogságot! És hogy nem haragszom. Nem haragszom ám! Éljen az ifjú pár! Gurgulázva nevetek, röfögök is egyet. Hallom a hangomon, hogy részeg vagyok, nyilván te is hallod, de nem érdekel. Nem érdekel! Baszódjál meg. Baszódjál meg! Visszatérek közben a nappaliba. A vonal másik végén csend van. Aztán végre beleszólsz, erőltetett lazasággal. Aha, és merre jársz most, ezt kérdezed. Ezt kérdezed! Egy ideig hallgatunk. Nem tudok megszólalni. Itthon, rebegem. Oké, oda tudok menni egy órán belül, mondod, és leteszed. Kicsusszan a telefon a kezemből, és leroskadok a parkettára.
Csak ürességet érzek.
(Fotó: Jeremy Wong Weddings, kép forrása: Unsplash)