novella

László Krisztina: A vágy másik arca

Hirtelen úgy érzi, látta már valahol ezt a szobabelsőt, vagy valami ehhez hasonlót, a csíkos kárpit, a koloniál nagyszekrény, a leharcolt franciaágy oly ismerősnek tűnnek. Pont, mint a nagymamánál Debrecenben, csak ott nem volt ekkora kupleráj.

Percek óta összegubózva ül a félhomályban a kanapén szélén, meztelen testét egy szakadt pokróc takarja, tekintete a padlóhoz tapad. Ha nem mozdul, a nő talán észre sem veszi. Kati? Erzsi? Éva? A francba! Valami régimódi neve lehet. Hiába kutakodik lázasan az emlékeiben, a tegnap este elfogyasztott alkohol mindent kitörölt, arra sem emlékszik, hogyan került ide. 

Pedig az éjjel még tudta a nő nevét ott, a Vörös pezsgőben. Tánc közben többször is a fülébe súghatta, hiszen ez az egyik jól bevált trükkje. „Évike édes, maga olyan gyönyörű! Katalin drága, micsoda selymes a haja! Erzsike kedves, úgy beleharapnék a dús keblébe!” Kizárólag ötven feletti nőkre szokott vadászni, önbizalmuktól megfosztott, elhanyagolt feleségekre, vad szexre vágyó magányos asszonyokra, akik szemében rögtön megjelenik a kacér csillogás, amikor frissen vasalt fehér ingében, fényesre suvickolt lakkcipőjében belép a bárba. Egymás mellett ülnek rendezett sorban a bárszékeken ezek a budai nők, mint a galambok a villanypóznán, rúzsos ajkukkal drága koktélokat szürcsölnek, hosszú, vörös körmükkel a pulton türelmetlenül dobolva várják, hogy valaki egy éjszakára újra kívánatos, fiatal lánnyá varázsolja őket. Még akkor is, ha ezért fizetniük kell. Ez a valaki pedig mostanában Dávid. 

A fiú a főiskola alatt többször próbálkozott fiatalabbakkal, de idővel feladta. Elege lett a sorozatos kudarcokból, amikor a lányok csodálkozó nagy szemekkel néztek rá az ágyban, nem értették, hogy egy ilyen fasza gyereknek, mint ő, miért nem áll fel a farka. Szégyenében ilyenkor legszívesebben a föld alá süllyedt volna, befelé nyelte a könnyeit, csak arra vágyott, hogy valaki közülük a karjába vegye, megvigasztalja. De ezek a lányok nem ilyenek. Ha nincs szex, lépnek is tovább. Kényszeredett mosolyba burkolt szánakozás marad csak utánuk.

Tegnap a bárban ez a nő más volt. Dávid rögtön kiszúrta, hogy nem tartozik az összeszokott bandába. A pult szélén magányosan állva zavartan húzogatta felcsúszott szűk szoknyáját, fehér műselyem blúzából kibukott termetes melle, és a fiú meglepődve vette észre, hogy a nadrágjában történik valami. Lassúzás közben olyan erekciója támadt, amihez hasonlót eddig soha nem élt át. Csak szorította magához a nőt, beszívta kölnije bódító illatát, azt érezte, mintha hazaérkezett volna.

Kérsz kávét? Dávid nem válaszol. A nő nem firtatja tovább, mozdulatlanul áll az ablaknál, figyeli az ébredező utcát, gondolatai az éjszaka történésein kattognak. Lassú, kéjes mozdulattal összehúzza magán gyűrött pongyoláját, érzi, hogy mellbimbója megkeményedik, libabőrös lesz. Alig hiszi el, hogy testében a vágy öt év mély álom után egyszer csak felébredt, s ugyanott folytatta, ahol férje halála előtt, az utolsó közös éjszakájukon abbamaradt. 

Mégis csak jól jönne egy kávé. Az talán enyhíti a kesernyés ízt a szájában, csitítja a gyomrában dúló háborút. Dávid a szobát nézi, a múltból itt maradt, kopott bútorokat. Hirtelen úgy érzi, látta már valahol ezt a szobabelsőt, vagy valami ehhez hasonlót, a csíkos kárpit, a koloniál nagyszekrény, a leharcolt franciaágy oly ismerősnek tűnnek. Pont, mint a nagymamánál Debrecenben, csak ott nem volt ekkora kupleráj. Ott rend volt, tisztaság, fegyelem. A nagyi nem ismert tréfát. „Értsd meg, anyád elment, nem jön vissza! Punktum!” Hányszor hallotta tőle ezt a mondatot, amikor hol sírva, hol csak szenvtelenül érdeklődött arról, hogy hol van a mama. Mama! Hol vagy? Az émelygés a kávé hatására nemhogy csitulna, egyre erősödik, a gyomra fájdalmasan összeszorul, mindjárt elhányja magát. Nyel egy nagyot. 

A nő elveszi tőle az üres kávéscsészét, furcsa mosollyal néz rá, Dávid nem érti, mit akarhat. Egyszer csak eszébe jut a neve, Anna. Úgy hívják, mint a mamát. Vajon a mamának is ilyen puha, meleg a teste, mint ennek az ismeretlen nőnek? Az arcán a ráncocskák ugyanilyen mély redőkké formálódtak az évek során? Már nem is emlékszik a mama arcára, csak a mosolya villan fel, amikor eszébe jut a jelenet, ahogy délutánonként az iskola előtt nagy öleléssel és Túró Rudival várta. „A Túró Rudi egészséges, sok tej van benne.” Ezt a hülyeséget is tőle tanulta. Miért pont most ugrik be mindez, hiszen évek óta nem gondol már rá. Azt hitte, ezt a történetet rég lezárta. A mama Amerikában él, új családja van. 

Hahó, itt vagy? Dávid csiklandozó bökdösést érez a karján. A nő vállán a pongyolája félig lecsúszva, meztelen nyaka, kivillanó hófehér melle egyértelmű jeleket küld, de Dávid nem veszi az adást. Amikor azonban hevesen átöleli és meg akarja csókolni, határozott mozdulattal eltolja magától. Ne, kérlek!  Ez nem jellemző rá. 

Most kell lelépni, amíg nem késő. Némán feláll, felöltözik, búcsúcsókot nyom a nő homlokára. Semmi dráma, semmi magyarázkodás, így lesz a legjobb. 

Fellélegzik, ahogy a kihalt utcára ér. Egy pillanatra visszafordul, és megpillantja a mozdulatlan Annát az első emeleti ablakban. Tekintetük összetalálkozik, ettől a nő, mint aki egy mély álomból ébred, megrázza magát, és hevesen integetni kezd, akár egy kisgyerek. Dávid mosolyogva visszainteget, majd előhúzza kabátja zsebéből a telefonját. Szia Nagyi! Délután beugrok hozzád az otthonba. Szerintem ideje beszélnünk az anyámról. 

(Fotó: Sérgio Alves Santos, kép forrása: Unsplash

Leave a Reply

Discover more from Felhő Café

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading