Az erőtlen csütörtök reggeli napfényben az Airbus kerek kis ablakain lepergő esőcseppeken keresztül gyászos látványt nyújtott a düsseldorfi reptér. Orsi keserűen húzta el száját. Elfordította álmos tekintetét, épp eleget látta a szürke betontengert, amióta kiköltözött.
A fapados járaton a „business priority” már a helyén ült, amikor az olcsóbb jegyet vásárló utasok még keresgélték, melyik megmaradt ülést osztotta rájuk az Eurowings algoritmusa. A gép tele volt üzleti útról hazatartó magyarokkal és hosszú hétvégét tervező nyugati turistákkal. Orsi nem is bízott abban, hogy a mellette lévő ülés szabadon marad. Fel volt készülve a snitzel szagú terebélyes német nyugdíjasokra éppúgy, mint a legénybúcsúztató idétlen hollandokra. Arról azonban ekkor még nem volt fogalma, hogy a repülő a következő másfél órában milyen messzire repíti vissza a múltba.
Pedig emlékezni ment.
Égkék szeme jegesre fagyott, amint fájón ismerős szőke lófarkat pillantott meg az ülések között. Lehet csak hasonlóság? Talán csak kimerült agya kapcsolja össze az úticélt a múlttal. Mikor még Budapestről ingázott, hasonlóan széles delták ölelő karjába érkezett haza. Nem káprázat volt. Ahogy a férfi végzett a pakolással, a sorszámokat kezdte tanulmányozni, amikor a tekintete hirtelen találkozott Orsiéval. Döbbenetében reflexszerűen hátralépett, ezzel beleütközve a mögötte várakozó utasba.
– Hä, was machen Sie daaaa?! – kiáltott a lány, ahogy az útra vásárolt karamellás lattéja végigömlött Ádám világos pulóverén.
– Sorry, sorry… – Ádám elvörösödve félrehúzódott, hogy elengedje a nőt, aki realizálta, hogy maradt még a kávéjából és a maga részéről szárazon megúszta az incidenst, így elnézően továbbállt.
A leforrázott férfi homlokát ráncolva ellenőrizte beszállókártyáját, majd ajkait összeszorítva felemelte borús tekintetét, mély levegőt vett, biccentett, és elindult a sors által kiválasztott helyre.
– Szia Orsi – fújta ki a levegőt, amint helyet foglalt.
– Ádám… jó reggelt!
– Már akinek – húzta le magáról átázott pulóverét, majd megigazította a felcsúszott izompólót. – Mi járatban, csak nem unod az esőt, és hazalátogatsz?
– Marcsikához megyek – bár arcát az ablak felé fordította, miközben a gép megkezdte a felszállást, hangjában szomorúság bujkált. Fátyolos tekintettel nézte a távolodó fényeket, és próbált egyenletesen lélegezni.
– Emlékszem, jóban voltatok – folytatta tapintatosabban Ádám, miután elérték az utazómagasságot, és már nem volt mit nézni a felhőréteg alatt.
– Jóban. De mióta megnyertem a pozit és kiköltöztem, már nem igazán jutott időnk egymásra. És már nem is tudom, ott volt-e a búcsúpartimon… – borús ránc szaladt végig porcelán homlokán, ahogy összehúzta szemöldökét. – El tudod hinni? Nem is emlékszem, mikor találkoztam vele utoljára!
– Évekkel ezelőtt volt. Akkoriban el voltál foglalva a költözéssel, az új pozival… és a szakítással – tette hozzá Ádám egy kis szünet után.
– Pedig sokat buliztunk előtte, és őt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Hajnalig pörgött mindig a Bacardi colától, és imádott táncolni – ködös tekintete ellenére halvány mosoly jelent meg Orsi szája sarkában. – Amikor megérkeztem a céghez, Marcsika azonnal kedves volt. Már az első nap elhívott ebédelni, együtt jártunk cigizni, és segített megismerkedni az iparággal – keserű mosoly jelent meg az arcán, ahogy Ádám felé fordult. – Tudod, hogy ő volt az első, aki tudott kettőnkről?
– Beelőzte a HR-t, mi?
– Szerintem őket azért többen is – most először mosolygott a szeme is. – Indokolatlanul sokat jártál nálunk a jogon, mérnök létedre – a válluk súrolta egymást, ahogy összenevettek. Mintha az emlékek hatására megtalálták volna a régi harmóniát. A közeledő stewardesstől Ádám espressót és cappuccinót rendelt:
– Remélem még mindig ezt szereted – fordult Orsi felé, miközben átnyújtotta.
– Köszönöm. Költöztem, de nem változtam. És te?
– Tudod, hogy nem szeretem a változást.
– Hallani sem akartál anno a Headquarterről… – fürkésző pillantást vetett egykori kedvesére – ha jól sejtem, most onnan jössz.
– Na igen. De most is inkább ők akartak rólam.
– Hallottam a projektről, gratulálok! Mesélnél a részletekről? Tudod, már más területen vagyok.
Orsi szeméből eltűnt a korábbi melankólia, valódi érdeklődés tükröződött benne, ahogy Ádám lelkesen elmagyarázta az alapoktól a nagyszabású, innovatív projekt megvalósítását és sikerét, amiben Marcsikával is együtt dolgozott, egészen a tragikus eseményig.
A landoló gép zökkenésére mintha egy régi álomból ébredtek volna, mindketten összerezzentek. Búcsúzás várt rájuk. Dávid csak a reptér bejáratánál várakozó taxisor előtt törte meg a csendet:
– Be kell mennem az irodába, velem tartasz?
– Nem, köszönöm – Orsi előkereste a napszemüvegét. – Szabit vettem ki mára, inkább járok egyet a városban. Rég láttam.
– Rendben. Figyelj, este beülünk páran nosztalgiázni a kollégákkal, ha gondolod, tarts velünk!
– Oh, ez kedves, köszönöm, meglátom.
– Akkor szia! Háromkor találkozunk, a temetésen.
(Fotó: Astra Liu, kép forrása: Unsplash)