Hetek óta sűrű, tejfehér köd üli meg a várost. Gyűlöli ezt a havatlan telet, ezt a nyálkás, koszos, csontjaiba hatoló szürke masszát, amitől semmit nem lát, ami rátelepszik a lelkére, és ami alatt eltűnik az életkedve.
Még emlékszik a havas telekre, amikor úgy kellett kiásni a szabadba vezető utat. Hófalak közt ment az iskolába, szánkóztak, hógolyóztak és nevettek. Sorra villannak fel előtte a kipirult gyermekarcok, látja a legjobb barátnőjét, aki átnedvesedett ruhában, lihegve tolja fel a hegyre a szánkót, hogy egy perccel később tele szájjal nevetve, boldogan csússzon le a lejtőn.
Látja önmagát, amint hempereg a hóban, aztán hanyatt fekve a két karjával angyalt formáz a puha fehérségben, amit majd elsöpör a szánkó talpa, ahogy boldogan, visongva átszáguldanak rajta.
Megrázza a fejét. Régen volt, talán igaz sem volt. Kinéz az ablakon, de a sűrű massza mozdulatlanul terül el előtte. Ki kellene menni, vásárolni kellene, befizetni a számlákat, elmenni a könyvtárba, amit már hetek óta halogat. És ki kellene menni a temetőbe… De nincs kedve megmozdulni, csak néz maga elé, és azon gondolkodik, hova lett az élete?
Ismét eszébe jut a legjobb barátnője, aki egy éve hagyta itt. Agydaganat – mondta szenvtelenül az orvos, és ő erőtlenül szédült bele a székbe. De hát tegnap még… – akarta mondani, de nem tudott erőt adni a hangjának. Nincs mit tenni – mondta az orvos. – Előrehaladott az állapota, későn jött – tette még hozzá. Úgy mondta, mintha a barátnőjét hibáztatná azért, hogy volt mersze megbetegedni. Megköszönte az információt, és otthagyta az orvost.
A kórteremben a bal oldali falnál feküdt, közel az ablakhoz, alig egy hete volt ott, de már olyan kicsire zsugorodott, mintha ismét gyermek lenne. Gyere – mondta neki tettetett vidámsággal –, kiviszlek a levegőre. Beültette a kerekesszékbe, a nővér a mellkasánál átkötötte egy gézzel, úgy, hogy a kerekesszék hátát is hozzáfogta. Csak így tudja megtartani magát – mondta. Megtelt könnyel a szeme, de nem szólt. Csak tolta a kocsit, miközben beszélt, hogy milyen szép virágok vannak itt a kertben, és nézd, hogy süt a nap; csak mondta és mondta, miközben a fájdalom belemart. Hát, hogy lehet ez? Hogy csak így, egyik napról a másikra, hogy minden előjel nélkül, hogy csak egy kis fejfájás… Hogyan lett ebből ez a diagnózis?
Hogy lehet az, hogy a mindig vidám, energikus nőből egy ilyen mindenbe beletörődő, töpörödött öregasszony lett? Nincs mit tenni – mondogatta, ahogy alulról felnézett rá. – Ha így van, hát így van – nagyot szívott a cigarettából, amit ő gyújtott meg neki, mert a bal karját már emelni sem tudta. Ne sírj – mondta neki. Istenem, még ő vigasztalta… Hogyan lehet az, hogy másnap, amikor látogatni ment, már nem volt senki az ágyban?
A hintaszék megnyikkan alatta, csak most veszi észre, hogy sír. Már megint. Hát már soha nem lesz ennek vége? Minden kis apróságon elsírja magát, ha lát egy kiskutyát, egy elhagyott könyvet heverni egy padon, egy kéregetőt, ha eszébe jut a karácsony… Legyen már vége ennek az átkozott decembernek, a kötelező kűröknek, hogy mindenki mosolyog és eljátssza a boldog embert.
Lassan feláll, kinyitja az ablakot, puha dunnaként terül el alatta a köd öt emelet mélységben, feláll a párkányra, és elrugaszkodik. Körbeöleli a fehér massza, és ő fürdik, úszik benne; s közben arra gondol, ha ezt előbb tudja, akkor már réges-régen belevetette volna magát. Mint egy megkésett őszi falevél, hull alá néma csendben, vigyázva, hogy senki nyugalmát ne zavarja meg.
Egy varjú tipeg a testhez; jobbra, majd balra fordítja a fejét, nézi a mozdulatlan tömeget, kárál kettőt, aztán hirtelen felszáll, és eltűnik a ködben.
Fotó: Chris F, kép forrása: Pexels