A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Úgy két éve töltötte be lakásunkat az angyali gyermek kacaja és a sírás időnként, amikor megszületett a második kislányunk. Olyan friss és tiszta, élénk energiák érkeztek otthonunkba, hogy az űrállomásról is biztosan látszott egy fénycsóva innen tőlünk.
A szereteté.
Játszi könnyedséggel simultunk össze, még a rongyos szélű, csúf, szívszaggató helyzetekben is. A napok újdonságai megszokásokká, a varázslatok rutinná süllyedtek, a sok érdeklődő levegővé halványodott.
A kérdés kijelentéssé, a telefoncsöngés üzenetté vált.
Aki engem keresett, felőlem érdeklődött, mikor gyermeket hordtam a testem védelmében, a lelkem odújában, az addigra már csak lakóim hogylétéről kívánt tájékozódni – vagy arról sem. Az ítéletek sora egyre csak nőtt:
„Én nem bírnám, unatkoznék otthon, így, ahogy te vagy” – egyetemi szaktársam. „Függetlenedned kellene, meg munkát keresni. Mihez fogsz kezdeni? Most legalább 15-20 évre elvesztél” – apukám.
„Elhagytad magad, a tested erőtlen, szétesett, meghízott” – én.
„Milyen karikások a szemeid” – dédimama.
„Újabb gyermeket vársz, azért néz ki így a hasad?” – a férjem haverja.
„Hány kiló vagy? Hullik a hajad, mennyi hullott ki?” – barátnőm.
„Szerintem írasd bölcsődébe” – barátnőm.
„Nem kellene óvodába járnia? Oké, hogy pedagógus vagy, de te nem tudsz megadni neki mindent” – apukám.
„Nem kellene rá kesztyű?” – idegen férfi az utcán.
„Úgy nézel ki ezen a képen, mint a Szűz Mária ribanc ruhában” – fogadott anyukám a kismama fotóinkra.
„Nem gondolod, hogy a mai világban felelőtlenség gyermeket vállalni?” – apukám a második gyermekem születése után.
„Mihez kezdesz, ha meghal Vendel, ki fog eltartani?” – féltestvéreim.
Nekem szánt ítéletekkel raktam tele a szívem könyvespolcát, s már annyi gyűlt, hogy a könyveket kegyhelyre rendeztem, összébb nyomva egymás mellé pakoltam.
„Nem kellett volna elvetetni?” – a fogadott anyukám, nyolc hónapos terhesen a tervezett második gyermekemmel.
„Majd 15-16 éves korában is így fog hisztizni, mert elrontod” – anyósom.
Ekkor ordítanom kellett volna. Kiszabadulni, elszaladni, és ordítani, ahogy a torkom dühtől feltörő lávája csak kívánta volna. Vulkánként kitörni. Megégetni ezeket az embereket, a bámészkodó, ítélkező, mindent tudó, hanyag embereket. Akik a családom. Akik jót akarnak, persze…
De nyeltem egy nagyot. A nyelésem szorongásos depresszióvá csitította magányomat, meg nem értettségemet, szabadságomat.
Ebben a depresszióban a legszörnyűbb, hogy fogva tart. Bebörtönzött a lakásunkba. Az ítéletek nyomták kintről a falakat, én pedig a tér közepén állva tartottam ellen.
Mikor már minden izmom teljes erejéből tartottam a falakat, elfáradtam.
Remegve a földre rogytam.
Omlásveszély!
Elengedtem, de nem dőlt ránk?
Akkor nem is a ház omladozott, hanem…
Én.
Segítséget kell kérnem!
Kértem!
Segítséget kértem minden alkalommal, amikor nem bírtam kimenni az utcára, amikor lemondtam egy találkozót, amikor nem haladtam a házimunkával.
Akkor is, amikor a férjemet nem üdvözöltem az ajtóban.
Csak arra gondoltam.
Valaki meghall? Én meghalok?
Aztán csend lett. A nyugtalanító, szürke csend.
Majd megállt az idő.
Még a porszemet is körbe tudtam járni csillanásában a térben. Komolyan megállt az idő, s én elkezdtem mozogni tét nélkül. Kísérőm vizslató, ítélő szempárok helyett a férjem dolgos tenyerének lágy tapintása volt.
Elkezdtünk táncolni, miközben az egész világ megállt. Csak őt néztem, rá hagyatkoztam, vízkék, tisztán csillogó szemeire, s lélegezni kezdtem. Játszi könnyedséggel kivezetett engem ebből a ködből, s nem adott sem többet, sem kevesebbet nekem, mint a szabadságot.
Visszaadta nekem önmagamat. Azt az önmagamat, aki most már nagycsaládos édesanya, de már csak azokat a hangokat hallja meg, amik átölelnek és karomat fogva velem táncolnak.
Karon fogott engem, és vezetett. Lábfején pihent meg talpam. Alatta a föld simult, a friss puha föld, a hideg, ropogós zöld fű. Ritmust a szél zubogása, a madarak csicsergése adott táncunknak.
A nap fénye melengetett. Lélegezni kezdtem, s gyermekeink ragyogó szemekkel nézték, ahogy újjászületek.
„L’amor che move il sole e l’altre stelle.” A szeretet, mely mozgat napot, és minden csillagot.
Mikor újra eltelt egy perc, utána sorakozott a többi, már saját lábaimon álltam, a levegő újra lágy szellőként kapott hajamba.
A Nap pírt csókolt arcomra, a talaj talpam alatt megtartotta testemet, és családunk kacajai lüktető erőként dobbantják azóta is szívemet.
A férjem oltalmazott, megtartott. Ott volt csendben, hangzavarban, ha sírni akartam, ha bezárkóztam, ha nyitottam. Tartott engem.
S amikor úgy látta, hogy a mocsaram medrének legmélyén vagyok.
Felkért egy táncra, és kivezetett a levegőre, a fényre.
Szabadság! Így szeretni, így szeretve lenni.
Szabadság, a szereteté.
Fotó: Gabriel Bastelli, kép forrása: Pexels