Használati utasítás:
A mellékelt novella elolvasásához nincs szükség különösebb segédeszközökre. Egy működő gázkonvektor előnyt jelent, a darált hús opcionális. Kérjük azonban, hogy tartsa be az alábbi óvintézkedéseket:
1. Mindenképpen győződjön meg róla, hogy elzárta a gázt, mielőtt elindul otthonról! Ha pedig már elzárta, de még mindig ég, inkább ne próbálja meg eloltani. Van olyan láng, ami nem a tűzhöz tartozik, és sem a vízművek, sem a tűzoltóság nem képes megfékezni.
2. Ha olvasás közben sárga port észlel a bútorokon, ne törölje le! Ez természetes lerakódás, idővel megszokható, sőt, beépül a tüdőbe, és segít elviselni a levegőt.
3. Ha a novella végén úgy érzi, hogy Ön is egy tízemeletes panel kormos lyukában áll, ne essen pánikba! Vegyen egy mély lélegzetet, és örüljön, hogy az Ön fasírtja legfeljebb húsz perc alatt átsül.
Garancia: A szerző nem vállal felelősséget a 14 évig égve hagyott gáz számlái miatt.
Kovács Lászlóné, született Szabó Piroska egy keddi napon, miközben a fasírtot sütötte, rájött, hogy a konyhája nem tartalmaz elegendő egzotikumot. Levette hát a kötényt, és a gázt égve hagyva közölte a lányával:
– Elmentem Indiába. A fasírtot ne hagyd leégni!
Juliska akkor még csak nyolcéves volt, de pontosan tudta, hogy anyja döntései ellen fellebbezésnek helye nincs.
– És mikor jössz vissza? – kérdezte, miközben próbálta utolérni anyja tekintetét, ami már valahol a Gangesz torkolatánál járt.
– Ha már elfogyott a látnivaló – felelte Piroska, és azzal a lendülettel, amivel a szemetet szokta kivinni, kilépett a szürke kőbányai panel ajtaján, felszállt a százötvenegyes buszra, majd onnan közvetlenül a Delhi expresszre.
Otthon, a lakásban különös dolog történt. Piroska jelenléte a távozása után nem tűnt el, csak átalakult. Egy finom, sárga porréteg képében ott maradt a lakásban, és Juliska hiába törölte le minden este a bútorokat, reggelre ismét ott volt a por. Nem lehetett ellene tenni semmit.
Az edények is önálló életet éltek: valahányszor Piroska megpillantott egy elefántot Indiában, a szekrényből hallatszott a csörömpölésük.
Juliska tizenkét éves korára megtanult különbséget tenni a por árnyalatai között. Ha a zongorán a réteg sáfrányszínű volt, tudta, hogy az anyja éppen egy hindu templom lépcsőjén pihen. Ha inkább okker, akkor valahol a sivatagban vándorol. A kislány már nem is takarított; rájött, hogy az anyja kalandvágya egyfajta lerakódás, amivel szemben a portörlő rongy édeskevés. Idővel megszokta ezt a különös színű port, mint ahogy megszokta a szomszédok ordibálását és a szirénázó rendőrautókat a ház előtt.
A fasírt pedig, bár Piroska már régen átlépte a pakisztáni határt, még mindig sült. Nem égett le, de nem is készült el: örök állandóként sercegett a serpenyőben.
Egy esős szerdán, pontosan tizennégy évvel a távozás után, a sárga por hirtelen kavarogni kezdett a nappaliban, majd hamuvá szürkült. Az edények a konyhában egy utolsó, fülsiketítő csörrenéssel – ez egy különösen nagy indiai elefánt lehetett – elhallgattak.
Kovács Lászlóné, született Szabó Piroska, ott állt az ajtóban. Kezében nem hozott semmit, csak egy darabka száraz Gangesz-iszapot a cipője sarkán. Haja megőszült, tartása meggörnyedt, arcán mély ráncok futottak. Két szemöldöke között félúton egy piros pont virított, jelezve azt a különlegességet, hogy ő többé nem egy egyszerű háziasszony.
– Elfogyott – mondta egyszerűen, miközben levette a cipőjét.
– Mi fogyott el? – kérdezte a felnőtt Juliska, aki ekkor már alig hasonlított arra a hátrahagyott nyolcéves kislányra.
– A látnivaló. Megnéztem mindent. A Tádzs Mahalt, a szent teheneket, még azt a fakírt is, aki harminc éve egy szögeságyon fekszik, és közben a régi magyar népköztársasági kitüntetéseiről álmodik. Nincs több India. Meguntam.
Piroska bement a konyhába. Megnézte a gázt, ami még mindig kék lánggal égett, és a fasírtot, ami tizennégy év után is pont ugyanolyan nyers-barna volt.
– Mondtam, hogy ne hagyd leégni – jegyezte meg tárgyilagosan, majd elzárta a csapot.
A sercegés megszűnt. Abban a pillanatban a lakás falai tíz centit befelé mozdultak. A világűr, amit Piroska a távozásával tágított ki, most visszazárult.
– Most mi lesz? – kérdezte Juliska.
Piroska nem nézett a lányára. Leült a konyhai hokedlire, elvette a kést, és módszeresen elkezdte lekapargatni a cipőjéről a Gangesz-iszapot a sárga linóleummal borított padlóra.
– Most – felelte Piroska, és a hangja olyan volt, mint a száraz papír zizegése –, most megvárjuk a keddet.
– Miért a keddet?
– Mert keddenként akciós a darált hús a boltban – mondta az anya, és a szeme, ami tizennégy évig az örökkévalóságot bámulta, most megpihent a konyhai lefolyó rozsdás peremén. – A múltkorit is akkor vettem. Kellene már egy friss adag, mert ez a mostani, látod, tizennégy év alatt sem akart rendesen átsülni. Valamit biztosan kispóroltak belőle.
Juliska bólintott. Kiment a nappaliba, levette a polcról a porlepte vázát, és a torkában érzett egy apró, sárga szemcsét. Nem köhögte ki. Tudta, hogy mostantól ez lesz a levegő.
Juliska felnőttként sem tiltakozott anyja döntése ellen: megvárták a keddet, és elmentek a közeli boltba, ahol most már nem az állt a húspultnál, hogy akció, hanem hogy árcsökkenés. Piroska alaposan megnézte a húsokat, aprólékosan átvizsgálta mindet, mert biztos akart lenni benne, hogy most előbb készül el a fasírt, mint tizennégy év. Elvégre, nincs már ennyi idő egyetlen ételre.
Mire hazaértek a boltból, negyedik emeleti lakásuk kirobbant a tízemeletes panelból; helyén csak egy nagy, kormos lyuk tátongott. Sem Piroska, sem a lánya nem tudta, mi történhetett, így aztán kihívták a tűzoltókat, hátha valaki megfejti a rejtélyt.
A tűzoltóparancsnok hosszas vizsgálódás után levette a sisakját, megtörölte kormos homlokát, és feltette a kérdést:
– Hölgyeim, elzárták a gázt, mielőtt elindultak a boltba?
– Persze, hogy el! – csattant fel Piroska, aki utálta, ha ilyen hülye kérdéseket tesznek fel neki.
– Sajnálom – vonta meg a vállát a parancsnok. – A szakvélemény egyértelmű: a gáz pedig égve maradt, még ha el is zárták.
Fotó: Soumith Soman, kép forrása: Pexels