A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Nándornak,
abban a borozásban benne volt,
hogy rámehet az egész előttem álló, neked pedig az egész hátralévő életed.
Megkértem a férfit, akivel hamarosan találkozom, küldjön egy képet a könyvespolcáról. Nem kérdez vissza, mi ez a játék, amit játszom, elküldi. Néhányat olvastam huszas éveim elején, Kundera, Kreutzer-szonáta, Utas és holdvilág, mert akibe szerelmes voltam, ezeket ajánlotta. Emlékeim szerint dühöt éreztem, nehezen értettem, és abból rájöttem, nem értem a férfit, mit akar nekem ezzel mondani, talán Erzsinek választott maga mellé, beletörődve az élet középszerűségébe, és bosszantott a gondolat, nem lehetek Ulpius Éva, mert ha ő lennék, sose érdekelne, ki vagyok neki én.
Először a busz pislákoló fénye tűnik fel a kanyarban, mielőtt hosszasan ráfordulna az Istenhegyi útra. Felmutatom a bérletem, a sofőr ráérősen bólint, egy zsíros hajú srác mögé ülök le. Mellettem a lány bevásárlási listát ír a telefonjába, liszt, élesztő, tortaforma. Egy faszi újra meg újra hátrafordul, el akarja csípni a tekintetem, amíg kirázom a kavicsokat a bakancsomból.
Pár éve vettem észre, hogyan méregetnek a férfiak. Van, aki lopva fürkész, és van, aki igazít egyet a sliccén, pofátlanul dobálva a megbasználak nézést. Mióta látom ezt, én sem bírom gyanakvás nélkül vizslatni őket, gyakran elülök, másik ajtón szállok le, szapora lépteimmel kerülöm meg őket.
A Moszkva téren tesz le a busz, a Lövőház utcában találkozunk egy színes lampionos bisztró előtt. Hosszasan bámulunk egymás szemébe, mint két japán harcművész támadás előtt.
L’chaim, mondja koccintáskor, az életre. Leh-hájim, valahogy így ejti ki. Az egyik leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam, ajka kontúrvonalát, mosolya mentén a görbületet minden reneszánsz portré megirigyelhetné. Biztosan voltak nők az életében, akik George Clooney-hoz hasonlították, ezért tartózkodom attól, bármikor beálljak a sorba ezzel a közhelyes hízelgéssel.
Tudatosan adtam szabad utat a vonzalmamnak az idősebb férfiak iránt. Nem csak úgy bambán belesétáltam néhányba a Budapest Parkban, szándékosan toltam ki a csúszkát a társkeresőn egész messzire. Okosan csinálom, gondoltam, legalizált körülmények között, mintha orvos adagolná a morfiumot egy függőnek. Ilyenkor viszont nem lehet csak úgy leülni egy pohár olaszrizling mellé, és elcsevegni politikáról, szerinted mikor jön ki a Magyar pornó, kinek melyik kerületben van az irodája, heti hányszor kell bejárni. Ilyenkor mindkét fél arra kíváncsi, hol van a másik elbaszva, hogy itt ül vele szemben, és csak utána a többire.
Férfiak, akik teniszpályán és edzőteremben gyúrtak rá, hogy fiatalabb lányokkal ismerkedjenek, majdnem mind hazudnak a korukról. Ha nem lennék ennyire rafkós, azzal indítanék, személyigazolványt, hajtásit legyen szíves, de kitanultam magam, keresztkérdéseket kell feltenni, mondd, te mikor is érettségiztél, hány éves korodban születtek a gyerekeid, és ha nem jön zsigerből a válasz, ha balra néznek, akkor lebuktak.
Az apád lehetnék, kerülné ki a kérdést.
Pont ezért vagyok itt, mert nem volt.
Arra, hogy őt ki rontotta el, az anyja a válasz, nem tudta szeretni, olyan ez, mint a 42, mindenre az anya a válasz. Akadozva ejti ki az alföldi kisváros nevét, ahol felnőtt, mintha azt mondaná, végstádiumú rák. Nem mond el mindent egyenesen, van, amit körbe kell kérdezni, van-e testvéred, mennyivel idősebb, nahát, csak egy évvel, az hogy lehet. Aha, azt hitte, szoptatás alatt nem eshet teherbe. Nem is akart második gyereket, értem.
Tekintetünk egymásba nyílik, íriszünk teret ad táguló pupillánknak, sziporkázik a személyiségem. Teljes testbedobással csábítok. Hirtelen minden könyv, vers és film, amit valaha láttam és olvastam, ott van megnyitva a fejemben, humorom pontos és célba érő, de még véletlenül sem izomszagú.
Máris megcsúszik a tű a vénámban, túltolom a morfiumot.
Akivel előtte ismerkedtem, budai üzletember, hasonló évjárat. André Kostolanyt olvasott, és cége induló tőkéjét a tőzsdén kaszálta. Ott viszont más volt, fehér Porschéval kanyarodott elém az úton, és azt éreztem, ahhoz, hogy be tudjak szállni az alacsony autóba, valamit kint kell hagynom, a méltóságom, az IQ-m egy részét, és az a férfi valószínűleg azt gondolta, majd felbőgeti alattam a motort, és én elképesztő vágyat fogok érezni, hogy rámozduljak. Hamar rájöttem, itt nekem annyi szerepet osztottak, legyek fiatal és szép, egy rohadt közhely, mert dekoratív nő társaságában a férfiak büszkék magukra.
Ez most nem olyan, mintha sose lett volna felszín, amit unottan kapargathatnánk, amint beléptünk a pincébe, mélyre mentünk. A második pohár bor közepénél csókol meg, tudatalattink az asztal alatt játszik egymással, könyékig megmártózunk egymás divergens sérüléseiben.
Olyan vagyok, mint egy elasztikus gömb, amit megpróbálhatsz beszuszakolni egy kockába, de amikor kiveszed, újra gömb lesz. A kocka a korombeli fiúk halmaza, akik mellett szombat délelőtt először bevásárló-, majd babakocsit tologathatnék, megpályázhatnánk a babavárót a CSOK-kal, gagyi gender reveal partit adhatnánk, és a szemünkbe potyogó kék vagy rózsaszín konfettiből tudnánk meg, kisfiú vagy kislány lesz.
Bár, ha belegondolok, már régóta nem vesszük észre egymást ezekkel a fiúkkal.
4–6-tal indulunk a lakására, három év után először nem érzem büdösnek a villamost. A Nyugatinál szállunk át, mielőtt metróra váltanánk, beugrik az aluljáróban a török gyrososhoz reggeliért. Nincs közös jövőnk, ezért hasítunk magunknak egy lyukat az univerzumban. Nincs dramaturgia, a tetőponton pörgünk kettőhússzal. Hány nő akarta megtanítani szeretni, és hány gondolta, neki sikerülhet. Néha elkap a lendület, hogy én leszek a hiba a gépezetben, megcáfolom az elcseszett pszichológiai tételt, kell lennie valahol a világban egy forgatókönyvnek, ahol idővel a gardróbjában helyet igazít a ruháimnak, egy esküvőnek, ami nem másoké, hanem a miénk, és ha a végén bele kell halni, hát bele kell halni.
Mint lőtt vadat cipel az ágyába, de nem látja, az az űr már előtte is ott tátongott, és éppen vele próbálom betömni. Lehúzza babakék Sloggi bugyimat, és ajkaival bebújik combjaim közé. Néha picit szúr a borostája, olyankor összerezdülök, lassan csókolgat, hamarosan megemelkedik a csípőm, és a testemen végigfutó gyönyöröm az öröme.
Mióta elmúltam huszonöt, hetedik érzékem a férfiak, akik ki tudnak elégíteni.
Másnap reggel rájövök, a peteérés, a magány és a szeretetlenség szórakozik velem, miért lenne másképp vonzó egy férfi, aki olvasószemüveget tesz, amikor meg akar nézni valamit a telefonján, és még oroszul tanult az iskolában.
Sodródik alattam a hármas metró, egy nyugdíjas párt figyelek, milyen szépre öregedtek meg egymás mellett. Vannak emberek, vénájukban szerencsésebb csillagjeggyel. A Forgách utcánál csippan a telefonom, egy Leonard Cohen-számot küld, Hey, That’s No Way to Say Goodbye. Kínomban felröhögök, Cohen egy New York-i hotelszobában írta egy ismeretlen szőke nő emlékének. Amíg átszállok a Deákon, visszaküldöm Radioheadtől a Videotape-et. This is my way of saying goodbye. Akár azt is írhatnám, többet nem megyek Újpest felé, kiöntene a Duna Pláza, te pedig soha ne térj rá az Istenhegyi útra, mert a Turul-szobor rád borítja szárnyait, válladtól fogva ragad el.
Hazaérve összekucorodom a kanapén, apámra gondolok, és csorognak a könnyeim. Nem kérdezte meg, milyen volt a suliban, hogy vagyok, van-e fiú, aki meghúzta a copfom. Passziánszt játszott a laptopon, és meg se fordult, amikor ledobtam az iskolatáskám az előszobában.
Olyankor nézett rám, amikor megcélozta a pofont.
Apámnak,
abban a gyerekkorban benne volt, hogy rámehet az egész előttem álló életem.
Fotó: Aleksandar Andreev, kép forrása: Pexels