Ahogy megfordulok, mindenem fáj, a végtagjaim mintha ki akarnának szakadni belőlem. Ránézek az órára, négy perc van az ébresztőig. Kikapcsolom. Óvatosan kelek fel, belebújok a puha köntösömbe. Hűvös vízzel megmosom az arcom, és belemasszírozom a ferulinsavas bőrtökéletesítő krémet. Valamivel frissebbnek érzem magam, de ahhoz, hogy négy méter magasan kézen állásba lendüljek, kevés lesz. Felteszek egy kávét, és elindítom Sia Move your body című dalának remixét. Instant szívmasszázs.
Alig húsz perccel azután, hogy felöltöztem, már vetkőzöm is. Mezítláb sétálok be a terembe, ropog a parketta a lábam alatt. Lepakolok a széles ablakpárkányra, és körbenézek – a kedvenc reggeli csendéletem. Ráfogok az egyik rúdra, jéghideg. Nagyon fog csúszni. Nyomok bőven borotvahabot a térdhajlatomba és a belső combomra, magnéziumot a tenyerembe.
– Ma kitaláljuk a hiányzó részt – az edzőm a tőle megszokott lendülettel és lelkesedéssel viharzik be a stúdióba. – Milyen a spárgád?
– Mint a szerelmi életem… csak a képzeletemben létezik.
Képeket, videókat nézünk, ötletelünk. Kipróbálunk több kombinációt, az óra végére összeáll a kép.
– Na, megnézzük, hogy bírod szusszal az egészet?
2:31-nél lelassulok, 3:05-nél elfogyok. Az utolsó pózba nem bírok belemenni. Az edzőm elégedett, én örülök, hogy élek.
Gyorsan lezuhanyzom, óvatosan, gyengéden törölközöm. Jól sejtettem, a jobb lábfejem megint belilult a mászástól. A combomon is van egy hatalmas folt – vagy több kicsi, ami összeér, nem tudom eldönteni. Bekapcsolom a laptopomat, és összedobom a zabkásámat, amíg az Outlook betölt. Mázli, hogy ma itthonról dolgozom, nem tudnám elviselni magamon a melltartót. Pont ott fut a pántja, ahol a rúd szerdán leradírozta a bőrömet. Készítek még egy kávét, és egy cetlire felírom, fekete nadálytő krém.
Az ötödik, túlórával ledolgozott munkanap végén kitakarítok, és bevágom magam az ágyba. A reggeli felvételeket nézegetem. Be van hajlítva a bal kezem? Annak nyújtva kellene lennie! Ah, ezért nem sikerült… Ez a terpesz nagyon csúnya, kéne helyette valami más. Mondjuk egy vállon át. Rendelek egy fekete, bőrhatású szettet, több tucat tűzpiros tetoválást és egy hatalmas rajtzászlót a versenyre. Le kéne tennem a telefont, de még utoljára elindítom a zenémet, és fejben végigcsinálom a koreot. Még fekve is kemény. Beírom emlékeztetőbe, hogy edzéstervet nyomtatni, amitől némileg megnyugszom, így végre folytathatom Alison Bailey történetét, amíg bele nem alszom.
Az eső kopogása a kelleténél korábban felébreszt, de nem zavar. Szombaton végre ráérek magamhoz térni. Persze, könnyű nekem, van időm. Tizenegykor elfoglalom a kedvenc rudamat, és a tükörrel szemben nyújtózkodom, amíg várakozunk. Olyan a tested, mint egy versenyagáré. Nem tudom, az milyen, csak a sajátomat ismerem. Az alkarom úgy néz ki, mint a londoni metrótérkép, a vállammal és a hátammal győzelemre vihetném a kajak-kenu válogatottat. A hasam akár egy négyzetekből álló mozaik, a combomat és a vádlimat mintha Michelangelo faragta volna.
Bemelegítés után játszva kitartom a csavartkezest, aztán megpróbálkozom azzal, amit tegnap este kitaláltam. Működik. A bőröm rózsaszínre vált ott, ahol nekifeszült a rúdnak, de a sikerélmény erősebb a fájdalomnál. Újra megcsinálom. A szívverésem és a légzésem egyre szaporább, a testem egyszerre gyengül és erősödik. Lefotózzuk az első pózt, aztán gyakorlom a koreográfiámhoz a supermant: a rudat a két lábam közé szorítva homorítok, miközben a hátam mögött, egy kézzel tartom magam a levegőben. Hibátlan – csak éppen kijönni nem tudok belőle. A kedvenc mozdulatsoromhoz nincs elég energiám, egyszerűen leereszkedem a földre. Kell egy B terv. Az edzőm mutat még két variációt. Az egyik állati jól néz ki, egészen addig, amíg nem én csinálom. Csak úgy sikerül, hogy lépésről lépésre magyarázza, melyik végtagomat hova pakoljam, miközben két kézzel tart. (Szóval sehogy.) A másik sima, de már most utálom. Nem fogom ezt választani csak azért, mert az, ami igazán tetszik, nem megy. Csípőre tett kézzel fújtatok, mint egy bika, aki előtt meglengették a vörös posztót. Bármiféle technikát és finomságot nélkülözve, erőből felhúzom magam a rúdra, és nekilendülök még egyszer.
Rohanok haza, lezuhanyzom, átöltözöm – úgy érzem, másból sem áll az életem-, és fél órával később már egy barátommal ebédelek. Egy lovat is meg tudnék enni, de mivel az nincs az étlapon, beérem a tonhalsalátával. Később úgyis felfalom a világ összes tömény csokis, mogyoróvajas desszertjét – az instagramon, a szememmel. Persze, könnyű nekem, vékony vagyok.
Vasárnap reggel az ébresztőm kárörvendve szirénázik mellettem. Úgy érzem magam, mintha ólomból lennék. Forró ólomból. Pedig csak három rövidet ittam – nehézkes fejszámolás –, meg azt a két pohár proseccót. Visszaalhatnék még egy kicsit, de ezt két órával ezelőtt már eljátszottam. Legalább bevettem a hormont, nem kell várnom a reggelivel. Vissza kéne mennem az endokrinológushoz. Majd tavasszal. Lemegyek a konyhába, és úgy keresgélek a szekrényben, mintha nem zabot, hanem kifogásokat tartanék benne. Talán, ha lustaság helyett regenerálódásnak nevezném… elvégre az is fontos. Ajh, nem lehet – a csütörtököt már kihagytam. Ráadásul pont az erősítés hiányzik. A délután kilőve, kettőre a Grundon kell lennem, hogy a világ legédesebb szülinaposával kergetőzzek és hintázzak. Török egy darabot a banánból, és tele szájjal, nyűgösen káromkodok. Persze, könnyű nekem, nincs gyerekem.
Felveszek egy farmert a kedvenc MTV-s pulcsimmal, és gyorsan összedobálom az edzőcuccomat. Megfésülöm, laza copfba fogom a kissé még hullámos hajamat, és kész is vagyok. Az arcom marad úgy, ahogy van – a reggeli rutin után, meztelenül. A büdös életben nem fogom megérteni, hogy lehet sminkben edzeni. Igaz, a telefonnyomkodástól nem folyik le az alapozó. A műszempilla meg az izzadságtól se.
Gyalog megyek a terembe, legalább kipipálom a bemelegítést. A metsző hideg szél a csontomig hatol. Hajnalban bezzeg fele ennyi ruhában nem fáztam. Mindegy, megérdemlem. Kellett nekem megvadulni a Feel this momentre – meg arra, hogy valaki mögöttem nem csak a pillanatot akarta érezni.
Amilyen nehéz volt elvonszolni magam, olyan boldog vagyok, hogy megtettem. Szeretek vasárnap délben edzeni, ilyenkor mindig kevesen vannak. Két tízkilós tárcsával és mindenre elszánt tekintettel beállok a guggoló keretbe – nesze neked alváshiány, másnaposság, harmincnégy év. Hat hét múlva, pontosan tíz hónappal az első órám után a Forma-1 betétdalának záróakkordjára tökéletes zászlóba fogok lendülni. Persze, könnyű nekem, ez genetika.
(Fotó: Svet Svet, kép forrása: Pexels)