Ahogy nekidőlök a konyhapultnak, szinte érzem magamon az érintését. Egyik kezével felhúzza a pulcsimat, a másikkal gyengéden végigsimít a derekamon. Lábujjhegyre állok, hogy átkaroljam a nyakát. Most először érzem az illatát. Belekortyolok a kávémba. Ha tudtam volna, hogy akkor látom utoljára, magunkra zárom az ajtót. Istenemre mondom, még a kulcsot is képes lettem volna lenyelni. Behunyom a szemem, a fejemben felcsendül az ismerős zongoraszólam. Egymásra nézünk. Levetem a bundámat, és visszaindulok a tánctérre. Követi a lépteimet, félúton találkozunk – a tekintetünk mindvégig összeér. Közel vagyunk egymáshoz, talán túl közel, de nem lépünk át semmilyen határt. Hayley Williams kérdését visszhangzom: „Can we pretend that airplanes in the night sky are like shooting stars?”; és abban a pillanatban biztosan tudom, többé nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy elengedjen.
Lélegzetvisszafojtva bámulom a telefonom kijelzőjét, szerintem pislogni is elfelejtek. Szombaton találkozunk. Találkozunk. Százszor kimondom magamban, hogy elhiggyem. Eljön. Miattam… Belefúrom az arcom a párnámba, és visítok egy isteneset. Szerda, csütörtök, péntek – három napom van készülni. Kellene egy normális ágyneműhuzat. Elkezdek keresgélni a neten, mire leesik, hogy nincs is mire felhúznom – az elmúlt két és fél évben egyetlen takaróm volt… A hülye IKEA csak fél nyolcig van nyitva minden nap, esélyem sincs odaérni. Igazából sehova nem lesz időm elmenni. A kiszállítással az a baj, hogy sehonnan nem ér ide fixen péntek reggelre. Márpedig muszáj lesz, hogy ki tudjam mosni.
A másnap reggeli megbeszélés közben kolosszális ötletem támad. (Végre egy Teams meeting, aminek volt értelme.) Megkérem a tesómat, hogy vegye meg nekem, amit kinéztem. Az unokaöcsém úgyis szeret ikeázni, tulajdonképpen szívességet tennék nekik…
Munkából rohanok edzésre, aztán lendületből nekiállok takarítani. Esküszöm, élvezem, pedig még a szekrények tetejéről is letörlöm a port, ami nem jellemző rám. Este tizenegyre én is tiszta vagyok – és elégedett. Legalább a porszívózás nem veszi el az időt az önsajnálattól, ha mégsem jön el.
Csütörtök reggel fél nyolckor már a konditeremben izzadok. Nem gondoltam, hogy valaha ráveszem magam, de este programom van, úgyhogy muszáj volt. Igaz, még mindig csak ötven százalék az esélye annak, hogy látni fog meztelenül, de az pont ötvennel több, mint amitől nyugodtan tudnék aludni. A következő nyolc órában e-maileket írok, összevissza kattintgatok, miközben csak arra tudok gondolni, hogy holnapután találkozunk. Elvileg. Ha minden jól megy. Ha nem jön közbe semmi… Mármint neki.
Az egyik legjobb barátnőmmel vacsorázom, és szörnyen bénán próbálom leplezni az izgatottságomat. Még nem merek, és nem akarok beszélni a férfiról, aki rátetoválta az arcomra ezt az idétlen mosolyt. Elfogyasztom a füstölt lazacot meg a nyerssalátát, a rizshez hozzá se nyúlok – negyvennyolc órán belül bomba formában kell lennem. Különben is, mostanában nincs túl sok hely a gyomromban az ott repkedő pillangóktól… Az étteremből rohanok a tesómhoz, hogy elhozzam az ágyneműt. Hálás vagyok neki, amiért nem bombáz kérdésekkel. (Nem mintha olyan tapintatos lenne, de jól ismer – kitalálja magától is.) Fél tizenegyre érek haza, alig állok a lábamon. Szerencse, hogy a reggeli rúdtáncon nem is nagyon kell…
Pénteken ebédszünetben elszaladok boltba, hogy legyen normális kaja itthon. Nem szokott ugyan reggelizni, de ha mégis megéhezne, ne csak az egyébként irigylésre méltó zabkása variációkból tudjon választani. Újabb négy órát pazarolok el az életemből munkára, aztán bevonulok a fürdőszobába teljes generálra. Holnap… Nagyon remélem, hogy nem hiába készültem ennyit. Melegen ajánlom neki.
Abban a pillanatban kapok egy üzenetet – mintha megérezte volna, hogy épp fenyegetőzöm. Beúszott neki valami projektátadás, blablabla, később tud elindulni, de BIZTOS, hogy jön. Így írta, nagybetűkkel. A testem azonnal reagál. Összeszorul az ajkam, görcsbe rándul a gyomrom, ágyúgolyó méretű gombóc feszíti a torkomat és a mellkasomat. Az a biztos, ami elmúlt – ennyit válaszolok, egy passzív-agresszív, mosolygós emojival a végén.
Szombat reggel felhúzom a tiszta ágyneműt. Percekig csak állok és bámulok, olyan szokatlan a látvány. Ennek vagy nagyon jó vége lesz, vagy hatalmas hülyét csinálok magamból. Akárhogy is, legalább van egy extra párnám, amit telesírhatok.
Edzés után beülök a fotelba, és elindítok egy sorozatot. Le kéne tusolnom, de képtelen vagyok megmozdulni. Mi van, ha mégse jön el? Biztos, hogy nem fogok feleslegesen hajat mosni. Jó, kettőkor elmegyek. Kettő után tíz perccel módosítom fél háromra. Ki fogok csúszni az időből… Erőt veszek magamon, és beállok a zuhany alá. Jéghideg vízzel, kíméletlenül lemosom magamról a bizonytalanság és a bizalmatlanság minden nyomát. Betekerem a hajamat egy törölközőbe, és megnézem a telefonomat. Írt. Elindult. Nem sokára itt van.
Bebújok az ágyba a laptopommal, és megnyitom az asztalon lévő piszkozatot. Hetekkel ezelőtt kezdtem el, de akárhogy kínlódtam, képtelen voltam befejezni. Nem volt szívem tönkretenni a bevezetést, de nem hazudhattam szirupos happy endet. Az orromig húzom a paplant, még érzem rajta az illatát. Nem gondoltam, hogy lesz valaki, aki mellett szeretnék elaludni. Pontosabban, akit nem hagyok aludni, mert nem akarom elpazarolni az együtt töltött időt, ezért egyfolytában kérdezgetem, ébren van-e még. (Pár órával később meg, hogy ébren van-e már.) Nem gondoltam, hogy lesz valaki, aki szeretne mellettem felébredni.
Kijelölöm, és egy gombnyomással kitörlöm a szöveg nagy részét. A bevezetést meghagyom, azt még mindig nagyon szeretem. Nincs vele semmilyen tervem, nem akarom befejezni. Az biztos, hogy folytatni fogom, de nem egyedül. Ez már nem csak az én történetem.
Fotó: Andrea Davis, kép forrása: Pexels