Velőtrázó sikoly törte meg a lakás csendjét. Éva volt az. A zuhany alatt állt, és egyszer csak megtörtént, amit soha nem tudott elképzelni. Első közös gyermeküket várták Ádámmal, Éva a terhessége 16. hétben járt.
Nem érzett fájdalmat, egy cupp volt az egész, és farkasszemet nézett a kisbabájával, aki kipottyant belőle, minden előjel nélkül. Körülbelül tíz centiméter hosszú volt, vérerekkel átszőtt burok vette körül. Úgy nézett ki, mint egy játékbaba, megvolt a teste, a kis keze, a lába és az arca. Éva állt a zuhany alatt, és azt ordította, hogy segítség! Ádám ekkor lépett be a fürdőszobába.
– Be kell érnünk a kórházba, gyorsan, vissza kell a babát rakni belém! – sikította Éva. Ádám nem szólt, a kádhoz lépett, felkapta a babát, gondolkodás nélkül a WC-be dobta, és lehúzta. Éva összecsuklott a kád aljába, és önkívületi állapotban kiabálta Ádámnak, mit tettél? Miért tetted ezt? Hogy tehetted ezt? Közben ömlött belőle a vér.
Mire a kórházba értek, Éva egész teste reszketett, és megállíthatatlanul sírt, nem tudott megszólalni sem. Nadrágját teljesen átáztatta a vér, ami a folyosó törtfehér padlóján folyt tovább. A sürgősségi terhes ambulancián a rutin NST-vizsgálatra várakozó kismamák között ültek le Ádámmal, és vártak, hogy sorra kerüljenek. A kismamák rémült arccal nézték őket. Egy nővér szemtanúja volt a jelenetnek, karon ragadta Évát, és egy vizsgálóba terelte. Közölte, hogy nincs orvos, műtenek mind, várni kell, kérem, addig itt a vetkőzőben vetéljen. A vetkőzőben vetéljen? Egy nagy adag papírtörlő kendőt adott még a földön reszkető Évának, és rázárta az ajtót. Éva nem tudta, mennyi idő telt el, az időérzéke megszűnt, de a percek óráknak tűntek. A már ismerős nővér kinyitotta újra a vetkőző ajtaját, és felkiáltott: – Úristen, mit csinált!? Mintha egy vágóhídon lennénk!
Évát egy asztalra fektették, és az ultrahang készülékkel vizsgálni kezdték. Az ismeretlen orvos kiabálni kezdett: – Hol van a baba? Hová tűnt? Maga 16 hetes terhes, és eltűnt a baba a hasából! Éva csak nehezen tudott megszólalni, és elmondta a férfinak, hogy a baba otthon „megszületett”, és a férje kidobta a WC-be. – Mit csinált? Normálisak maguk? Szükségünk lett volna a babára a szövettanhoz! Mi az, hogy kidobták a WC-be? – Nem én, a férjem, Ádám!
Ez már nem érdekelt az orvost. – Azonnal a műtőbe vele! – adta ki az utasítást.
A műtő előtt egy előkészítő szobában kellett várakozni, ahol több nő is volt, akik abortuszra vártak. Éva egy ágyon feküdt, magánkívül volt, megállíthatatlanul folytak a könnyei. Egy foghíjas, középkorú nő megállt az ágya felett, és megkérdezte: – Hát neked meg mi a bajod? Miért nem kell neked a gyerek? Úgy látom, te jómódú vagy, most meg itt bömbölsz – és röhögött. Az előkészítőbe belépő nővér tanúja volt a jelenetnek, és letorkollta a fogatlan nőt, hogy hagyja békén Évát, neki igenis kellett a gyerek, nem úgy, mint magának! Ezután egy külön szobába tolták őt, ahol egyedül lehetett. Beadtak neki valamit az infúzión keresztül, amiről akkor még nem tudta, hogy mi lehet az, de földöntúli nyugalom és boldogság érzése járta át tőle az egész lényét. Hirtelen megbékélt mindennel, és csak Ádámra tudott gondolni, a férfira, akit teljes szívéből szeretett.
A zárójelentésben olvasta csak később, hogy morfium és Xanax voltak a számára ismeretlen szerek, amik egy gombnyomásra elcsendesítették az elméjét.
A műtőben Dr. K. fogadta, nem szólt Évához, csak a személyzettel beszélgetett. – Altatunk? –Igen, őt igen. Ez nem abortusz, ő akarta a gyereket. Ekkor döbbent rá, hogy ezek szerint abortusz esetén az altatás egy kiváltság?! Ha önként dönt úgy egy nő, hogy nem kell neki a gyereke, büntetésből nem altatják el? Ha spontán abortál, akkor pedig gyakorolják rajta a kegyet, hogy nem kell ébren végigcsinálnia? Forgott a gyomra a felismeréstől.
A műtét után egy folyosóra tolták Évát, amit tompa lámpák fénye világított meg. A folyosó végén Ádám állt. Éva félig éber állapotban volt, és felismerte férjét. Felpattant az ágyról, és nyitott kórházi hálóingben futott felé mezítláb a hideg padlón. A kísérő személyzet hiába próbálta megállítani, Ádám karjába omlott. Ádám megrökönyödött a jelenettől, és a nővért vonta kérdőre, hogy mi történik, Éva talán megbolondult? A műtét előtt teljesen össze volt omolva, megszólalni sem tudott, most meg itt repked, mint egy gondtalan szerelmes fruska!?
– Nyugtatókat és mást is kapott, amiatt viselkedik így – válaszolta higgadtan a nővér Ádámnak.
Évának egy éjszakát bent kellett töltenie a kórházban, másnap reggel mehetett haza. Ádám persze dolgozott, így Éva egyedül távozott. Hazafelé beugrott egy drogériába, hogy betétet vásároljon, mert jelezték neki, hogy napokig vérezni fog még. A kasszánál állt, amikor elsötétült a világ, csak a hangokat érzékelte, hirtelen nem tudta, hogy hol van, és miért van ott. Fizetnie kellett volna, és valamilyen PIN-kódot kértek tőle. PIN-kód? Mi a PIN-kódom? Nem tudom. Csak állt a kasszánál, a sor is állt, és azt érezte, hogy forog vele a világ. A pénztáros üvöltése tudta csak visszahozni a való világba. – Adja meg a PIN-kódját! Vagy nem tudja? Ne tartsa fel a sort! Készpénz van magánál? Nem volt. Éva a megvásárolni kívánt terméket hátrahagyva távozott a boltból, a többi vásárló megvető pillantásának kereszttüzében.
Soha többet nem beszéltek Ádámmal a történtekről. Sem egymással, sem pszichológussal, senkivel, hogy ki mit érzett, mit élt át. Az életnek mennie kellett tovább, és az esküvőjük is közeledett, egy hónappal későbbre volt kitűzve.
Csak tizennyolc évvel később, a bíróságon került elő legközelebb az ügy. Éva otthonszülését követően egy évtizeddel, 11 lombik és 9 vetélés után életet adott első közös gyermeküknek, Lénának. Csoda történt, egy igazi csoda, az orvosok sem akarták elhinni, hogy ez megtörténhetett. Azonban Ádám ebben az örömben már nem tudott osztozni Évával. Léna születése után megváltozott, személyiséget váltott, és elindult a vég kezdte.
Ádám ekképpen nyilatkozott a bíróságon a vallomásában:
„Amikor elkezdődött a vetélés, otthon voltam én is. Éva a kádban állt és vérzett, mindketten meg voltunk rémülve, és egymást próbáltuk segíteni, persze nyilván Évának volt rá jobban szüksége. Folyamatosan törölte a vért a lábáról, és adta nekem a WC-papírt, amit a WC-be dobtam. Több alkalommal nyákdarabok is voltak rajta, a kisebbektől egészen az áfonyaszem nagyságig, amikben természetesen egyáltalán nem volt felfedezhető gyermek, vagy a testrészei, vagy bármi élet jele. Nyákdarabok voltak, amikről nem tudtuk, hogy mit csináljunk velük, és közösen arra jutottunk, hogy azokat is kidobjuk a WC-be.”
Ádám hosszan ecsetelte, hogy pontosan milyen állagú, színű volt, amit kidobott a WC-be, és elbagatelizálta a történteket. Nem tagadta le, hogy megtörtént, csak próbálta súlytalannak beállítani és lélektelen hazugságával közössé tenni a felelősséget. Miszerint közösen hozták meg a döntést Évával a baba WC-be dobásáról.
Éva nyilatkozata:
„A legmegdöbbentőbb pont az volt számomra a januári tárgyaláson, amikor alperes megpróbálta bagatellizálni első gyermekünk elvesztésének körülményeit. A tények ezzel szemben: november elején estem teherbe. Január 13-án, a 10-11. terhességi héten tudtam meg, hogy babát várok. Első terhességnél nem meglepő, hogy nem ismertem fel előbb a jeleket. Az otthon „szülésem” február 20-án volt, ami a terhesség 15-16. hetét jelentette, a 4. hónapban voltam. Az otthonszülést-abortálást követő küretről rendelkezem orvosi dokumentummal, ezt a 11. számú bizonyítékként csatoltam. A baba méretére vonatkozóan az orvosi dokumentum nem tartalmaz adatokat, mert mint tudják, és ezt alperes is elismerte, a baba világrajövetelét követően alperes felkapta a babát, és a WC-be dobta őt, így nem tudtunk vele „elszámolni” a kórházban.
Alább csatoltam két képet, hogy egy 15-16 hetes baba hogyan néz ki. A 16 hetes magzat átlagosan 10-12 cm hosszú, súlya pedig körülbelül 100 gramm; mozgásai egyre koordináltabbak, érzékeli a fényt és az ízeket, a belső szervei pedig intenzíven fejlődnek.
Nem felel meg a valóságnak, hogy alperes egy áfonya méretű nyákos valamit kapott fel és dobott a WC-be. Láttam a gyermekem kezét-lábát, a kis fejét egy 10-12 cm nagyságú burokban. Nem volt semmiféle papírral törölgetés, ahogyan azt alperes elmondta. „Megszületett” a baba, megláttam, elkezdtem sikítani, alperes berohant a fürdőszobába, és gondolkodás nélkül felkapta a babát, majd kidobta a WC-be. Én pedig még jobban üvöltöttem fájdalmamban. Az, amit alperes elmondott, hogy egyeztetett velem, és közös megegyezéssel dobta ki a kisbabánkat a WC-be, egyrészt nem életszerű, másrészt nem igaz. Számomra ez volt a legmélyebb és legmegrázóbb pontja a legutóbbi tárgyalásnak, mert alperes nemcsak hazudott, de az állításával a gyermekünket is meggyalázta.”
Éva közel két évtizede áll azalatt a zuhany alatt, és sikít. Továbbra sem érti, hogy Ádám hogyan tehette, amit tett. Egy pillanatnyi elmezavar vagy tudatos gonoszság vezérelte? A temetetlen gyermek azonban örökké kísérteni fog, míg él.
Fotó: http://www.kaboompics.com, kép forrása: Pexels