novella

Kozma Lilla Rita: Pisti meg én

Ott álltunk Pisti előtt, Rozi makogott valami szia félét, de erre már nem igazán emlékszem. Meg arra sem tisztán, hogy Pisti mit mondott. Arra viszont igen, ami ezután történt.

V.G.-nek

Képtelen vagyok visszaemlékezni, akárhányszor is kérdezi, mikor kezdődött.

Nem elég neki annyi, hogy talán akkor, amikor kisiskolás voltam. Nem elég, mindig többet akar.

Egyre csak töröm a fejem, de nem tudom visszaidézni az első pillanatot, amikor az üveg után nyúlt. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy fel tudnám, csak nem akarok megint olyan mélyre süllyedni, hogy hetekig azzal az emlékképpel keljek-feküdjek. Képtelen vagyok rá. Minden alkalommal úrrá lesz rajtam a tehetetlenség, a düh. Nem tudom kontrollálni az érzéseimet. Anyám így mondaná. Mert szerinte ha valaki erre képtelen, akkor nem tud semmit az életről. Hát baszd meg, akkor én tudatlan vagyok. A világ legeslegtudatlanabbika.

Itt ülök vele szemben, és képtelen vagyok visszaemlékezni, akárhányszor mondja, meséljek a gyerekkoromról. Hogy mikor kezdődött? Hogy mikor nyúlt először a pohár után? Most komolyan. Hogyan segít ez rajtam? Ha tudnám napra pontosan, sőt percre pontosan mi változna? Mitől lennék én jobb vagy más, mint ő? Nem inkább azt kellene kutatni, hogy miért lettem ennyire törékeny és elbaszott? Nem tudom. Elakadtam.

Hidd el, törekszem.

Én már mindent elkövettem, hogy emlékezni tudjak, mégsem megy. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmire nem emlékszem a gyerekkoromból. Mert képzeld, emlékszem arra, amikor először ütött meg annyira, hogy a radiátor sarka mellett egy centivel landoltam. De arra már nem, hogy mennyi idős voltam. Biztosan elég idős ahhoz, hogy emlékezni tudjak.

Ő, a terapeutám erre már azt mondaná, hogy igen, ez valami. Ha tudná. Ha beszélnék, lehet ezt mondanám. És akkor már azt sem hagynám ki, hogy nem akarok olyan lenni, mint az anyám. Nem akarok annyi keserűséget és fájdalmat magamnak. És lehet sírnék is. De úgy igazán, hogy legalább négy csomag zsebkendőt használnék el, ő meg csak csendben ülne velem szemben, és nézne rám.

Tudod, miért nem tudok emlékezni, még ha hajlandó is lennék? Mert akkor végre látnám a valóságot. Látnám anyámban magamat. Magamat, anyámban. A kedvedért becsukom a szemem, és elmesélem az emlékeimet, hogy ne kérdezhesd meg soha többé, szerintem mikor kezdődött. Arra kérlek, legyen elég ennyi. Ígérd meg, jó? Legyen elég ennyi.

Ráz a hideg, jéghideg mindkét kezem. Összekulcsolom őket. Érezni akarom a saját ridegségem. Remegek. Szeretném kinyitni a szemeim, de tudom, hogy ez most nem az a pillanat. Hogy most már nem hátrálhatok ki, mert akkor sosem ér véget a magammal vívott harc. Vicces, de tudod, mi jut eszembe? Az, amikor hat vagy hétévesen kaptam egy felfújható medencét. Hogy ne irigykedjek a szomszéd Pistire, akinek már két nyárral korábban is volt. De lehet az is, hogy csak azért kaptam, hogy így majd csendben maradok és senkinek ne szóljak arról, hogy mi történik velem. Hát, mindegy is, a tervük bejött. Úgy örültem, mint még soha semminek. Boldog voltam, hogy van nekem is saját medencém, és csak reméltem, hogy nagyobb lesz mint Pistinek a szomszédból. Mert én biza jobb és jobb akartam lenni Pistinél. Mert ő olyan kis anyámasszony katonája volt, vagy hogy is mondják. Sosem csinált semmit az anyja nélkül. Szerintem még pisilni is vele ment. Aztán meg csodálkozott, hogy az iskolában csúfolták a többiek, amikor nem tudott egyedül. Ja, ezt nem Pistitől tudom, mert mi szerintem soha az életben nem beszéltünk, csak hallottam, amikor Pisti anyja meg apja ezen vitatkoztak a garázsajtóban. Én épp kint voltam az udvaron, a sárga kiskannámmal öntöztem a virágokat, és akkor füleltem ki őket. Megtartottam magamnak ezt a titkot, mert anyámnak a hallgatózásról is megvolt a véleménye. Szerinte aki kihallgatja mások beszélgetését, az maga az ördög. Hát, én ezt nem vontam kétségbe hatévesen. Akkor voltam a legboldogabb, amikor csomagoltam ki a felfújható medencét. Hercegnőmintás volt. Én nem tudom, hogy ez egyáltalán honnan jött, hogy én szeretem a hercegnőket. Ez olyan hülye általánosítás. Ha lány, akkor biztos, hogy szereti a rózsaszín habos-babos cuccokat. Vagy az is lehet, hogy anyámék akarták ezt bebeszélni. Ők ragaszkodtak ezekhez a dolgokhoz, hát én meg rájuk hagytam. És az én medencém sokkal szebb volt, mint Pistié. Kár, hogy nem látta, amikor kicsomagoltam, mert biztos elfogta volna a sárga irigység, ha nézi az arcom közben. Sőt, szerettem volna, ha látja a boldogságom, még akkor is, ha pillanatnyi volt. Azt akartam csak igazán. Hogy lássa. És elújságolja mindenkinek, hogy akkor ő most a szomszéd kislánnyal viszálykodik. És akkor Pistire mindenki büszke lett volna. Mert Pistire más miatt nem nagyon lehetett büszkének lenni. Csakis miattam. Na jó, tudom ez nagyképűen hangzik, de ez volt a helyzet. Szerintem Pisti fejében még az is megfordult, hogy úgy állítja majd be, hogy a barátnője vagyok. Mondjuk nem bántam volna. Akkor legalább foglalkozott volna velem is valaki. Pisti anyukája és apukája lehettek volna az én szüleim is. Olyanok lehettünk volna, mint egy szép, kerek, nagy család.

A medencét csak másnap fújtuk fel, az udvar közepén.

Ha emlékeim nem csalnak, hűvösen fújt a szél, már augusztus volt. Gonoszságnak éreztem, hogy a nyár végére kaptam medencét. Féltem, hogy majd nem fürödhetek, mert az évi egyszeri aggódás akkor tör majd elő anyámékból. Mert hát hűvös van már, és különben is mindjárt itt az iskola, onnan meg aztán képtelenség, hogy kimaradjak. Szóval ott állt az udvar közepén a habos-babos rózsaszín hercegnős medencém, teli vízzel, én meg nem mehettem bele. Nehogy összepiszkoljam. Nehogy megfázzak. Csak nehogy. Csak nehogy. Én meg úgy gondoltam, hogy csak dehogynem.

Az utca ahol laktunk nagyon hosszú volt. Annyira, hogy a végéig sosem mertem elmenni. Mert ugye nehogy, nehogy.

Szóval, az utca hosszú volt. Kábé a közepén lakott egy román család. Nem tudom, hogy igazából azok voltak-e, öreganyám mondta őket annak, mert sötétebb volt a bőrük, mint nekünk. Érdekes, nem? Vagy csak szerintem kicsit kirekesztő hozzáállás ez? Lényeg a lényeg, hogy ez a család abból élt, hogy mindenféle holmikat adtak el piacokon, meg az utcánkban is. Az asszony gyakran bejött hozzánk is, amikor ment hazafelé. Öreganyámra akart tukmálni minden szirszart. Öreganyám meg legtöbbször megvett minden szirszart tőle. Érdekes, nem? Mocskos románnak hívta őket, de amikor az a szegény asszony ott állt előtte, sosem bírt ellenállni neki.

Ennek a román asszonynak volt egy unokája. Vagy lehet, hogy több is, azt nem tudom, én csak a lányt ismertem, aki egykorú volt velem. Amikor megismertem, többször lógtunk együtt. Általában én szöktem át hozzá. Igen, szöktem. Mert hát ugye a nehogy, nehogy, meg a „románok, meg ne lássam, hogy ezekkel vagy”. Őszintén szólva szartam ezekre a szabályokra, addigra már túl sok volt.

Rozival, a román asszony unokájával sok mindent csináltunk. Ő megmutatta nekem, hogy hogyan kell homokvárat építeni. Én megmutattam neki, hogy hogyan kell osztani meg szorozni. Bár visszagondolva lehet, hogy erre nem én voltam a legalkalmasabb ember, mert gőzöm nem volt a matekról. Brillírozni akartam. Nem akartam elveszíteni az egyetlen barátomat. Egyik nap, amikor átmentem hozzájuk, állt a bál. Az apja ordított vele, hogy ha nem tanul, akkor majd úgy végzi, mint ők. Kelhet korán, aztán mehet a vásárba árulni a kínai holmikat. Hozzá voltam szokva az efféle ordibálásokhoz, ki akartam menteni Rozit. Odaléptem Rozi mellé és magammal vittem. Futottunk egészen a mi házunkig. Nem mertem bevinni. Nem mertem felvinni a szobámba, nem mertem tenni semmit. Becsengettem Pistiékhez. Toporogtunk a barna kiskapuban, mire kijött Pisti, és ajtót nyitott. Megnyugodtam, hogy nem a szülei állnak az ajtóban, de nem mondtam neki. Mert mi Pistivel sosem mondtunk ki egymásnak semmit. Valahogy mindig minden olyan magától értetődő volt. Hogy valójában a civakodás meg az irigység mélyén az egymás iránti szeretetünk lakozott.

Ott álltunk Pisti előtt, Rozi makogott valami szia félét, de erre már nem igazán emlékszem. Meg arra sem tisztán, hogy Pisti mit mondott. Arra viszont igen, ami ezután történt.

Pisti medencéje – ami persze kék volt, mert hogy fiú meg fiszemfaszom – teli volt vízzel. Tudtam, hogy Rozinak sosem volt medencéje. És azt is, hogy nem is lesz neki. Maximum ha megkeresi rá a pénzt ő maga. Egymásra néztünk Pistivel, és már ugrottuk is a seggest. Úgy mindenestül. Hihetetlen érzés volt szabadnak lenni, még ha csak néhány percig is tartott. Éreztem, éreztük. A következő pillanatokból csak mozzanatokra emlékszem:

Anyám rángat ki a medencéből.

Anyám rángat ki Pisti medencéjéből.

Anyám rángat ki Pisti medencéjéből, miközben mindenféle kurvának elmond.

Anyám rángat ki a szomszéd fiú kék medencéjéből, kurvának nevez, kiabálok vissza, hogy hagyjon már.

Anyám rángat. A medencéből, ami nem az enyém. Kurva vagyok, azt mondja. Kiabálok. Megpofoz. Pisti és Rozi előtt.

Anyám hazarángat Pistiék udvarából.

Pisti és Rozi egymásba kapaszkodva bámulnak ki a kékségből.

A konyhában kuporgok, a sarokpadon, öreganyám szentbeszédét hallgatom. Arról, hogy mennyire felelőtlen vagyok. Akármilyen betegséget is elkaphattam volna attól a román kurvától. Egykettőre lett Roziból is kurva. Hát ilyen könnyen megy ez? Semmit nem csináltam, mégis kurva lettem. Furcsa érzés kurvának lenni. Addig a szót se hallottam igazán, most meg már én magam is az vagyok. Meg Rozi is. És én nem értem. Ültem a sarokpadon és nem értettem, hogy mi rosszat tettem. Mert valami nagyon rosszat, ha kurva lettem. Mert kurvák csak rosszak lehetnek, nem? Hát, abból ahogyan öreganyám meg anyám beszélnek, szerintem igen.

Magam elé húztam a lábaimat, visszatartottam a sírást. Öreganyám nem bírta elviselni a sírást. Egyszer meg is pofozott érte. Akkor, amikor kint játszottam az udvaron, elestem és lehorzsoltam a térdem. Akkor azt mondta, hogy az okos nagylányok nem sírnak. Én meg okos nagylány akartam lenni, hogy végre elég jó lehessek neki. Szerintem sosem sikerült, de már nem is nagyon izgat. Szóval hallgattam a szentbeszédét arról, hogy miért nem kellene nekem Rozival játszanom. Hallgattam, de nem értettem. Miért volt baj az, hogy neki nem fehér a bőre? Én szerettem Rozit. Szerintem ő is engem. De nem játszhattam vele többet. Ja, és a medencét se láttam többé. Nem fújták fel nekem, nehogy áthívjam Rozit, és együtt legyünk újra kurvák.

Pistiék az eset után nem sokkal elköltöztek. Nem búcsúzhattam el. Az ablakból néztem, ahogy Pisti apja bepakolja a Fordjukba az utolsó dobozokat. Amikor megláttam Pistit az ablakon át, kopogtattam neki. Nem fordult felém. De én nem adtam fel. Megérintettem az üveget, simogattam, mintha csak az ő arcát simítanám.

Így néztem végig, hogy Pisti elkanyarodik a sarkon, az életemből.

Igen, azt hiszem, itt már rabja volt a piának.

Biztos, mert különben nem ütött volna meg, nem igaz? Gondolom, hogy nem. Hiszen az anyám. Bár jobban belegondolva, az ilyen nem anya. Aki lepasszolja a gyerekét az öreganyjának. Hülyeség volt felhozni ezt, bocs, nem akarok most arról beszélni, hogy hányszor csapott be meg hagyott magamra. Arra már nincs erőm. Hidd el, nincs. Ha erről kezdenék beszélni, nem maradna már semmim. És én nem akarok nincstelen és üres maradni ebben a világban. Bár, inkább legyek üres és gonosz, csak olyan ne, mint ő.

Olyan senki nem akarhat lenni ebben az elbaszott kurva világban.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: