novella

Kozma Lilla Rita: Rózsamező

Hogy mi történt ezután? Nem tudom. Nem tudok emlékezni, és talán ez így is van jól. Sokszor el akartam már mondani a terapeutámnak ezt a történetet. De akárhányszor jöttek volna a szavak, visszanyeltem őket.

“Fehér ruhában jöttem a pszichológusomhoz. Ő most nem köpenyben van.

Szép, türkizkék ing van rajta. Nyakában sötétkék nyaklánc.

Nevetek, úgy látszik, ma fordítva öltöztünk.(…)

Azt mondja, a tudatalattink öltöztetett minket. Mert ma beszélgetős alkalom van.”
/Péterfy-Novák Éva: Apád előtt ne vetkőzz/

A gyertya pislákol. A világosbarna kerámia tetejében serceg a lágy rózsaillatú illatkeverék. Tavaszias hangulatot áraszt a nyárias őszbe.

Rózsákkal teli mezőre képzelem magam. Finom anyagú, pamut szoknyában vagyok, széttárt karokkal bámulom a világoskék, bárányfelhős eget. A szám nyitva, állok a rózsamező közepén, egyedül, kiabálok, mégsem hallja senki.  Én sem hallom magamat. Összekuporodom a földön. Kezeimbe temetem arcomat, lábaimat felhúzom és becsukom a szemem. Tudod mire gondolok? Milyen jó lenne, ha itt lenne velem az a kicsilány, akit évekkel ezelőtt mélyen eltemettem magamban. Szorítom össze a karjaimat, úgy, mintha soha nem akarnám, hogy elengedjék egymást. Gondolataim cikáznak. Nem lehet megállítani őket semmivel. A pszichológusom sosem mondta, hogy ilyen helyzetben mit kellene tenni. Talán azért, mert ebben a helyzetben tehetetlenek vagyunk.

Fejemet felemelem, könnyeimet a pólómba törlöm. Rossz szokás, gyerekként csináltam mindig ezt. Képes voltam mindenen elsírni magam. Ha elestem az udvaron, és lehorzsolta a lábam a durva beton, meg akkor is, amikor öreganyám minden szó nélkül elvágta a csirke nyakát az ól előtt.

A házunk végében volt egy nagy baromfiudvar sok tyúkkal meg egy kakassal. Nekem nemigen volt szabad lemennem, nehogy megcsípjenek. Én mégis kíváncsi voltam rá, hogy milyen egy kakascsípés. Arra gondoltam, hogy nem lehet az olyan vészes, mint ahogyan öreganyám mondja. Ő mindig az áramütéshez hasonlította. Én nem tudtam, hogy azt mégis honnan tudja, de elhittem neki. Napokig motoszkált bennem a gondolat, hogyan tudnám megsimogatni azokat a szerencsétlen tyúkokat, mielőtt még öreganyám sorra kitekeri a nyakukat. Hogyan tudnám olyan veszélybe sodorni magam, hogy végre észrevegyenek anyámék? Már nem tudom pontosan augusztus hányadika volt, amikor a délutáni csendespihenő alatt eljött az én pillanatom. Vagyis a közös pillanatunk a tyúkokkal. Leszálltam az ágyamról, belebújtam a papucsomba és kiosontam a házból. Igazából nem is lett volna muszáj osonni, mamó horkolt. Az igazak álmát aludta. Kiérve a házból, futottam le egyenesen az ólig. Örökkévalóságnak tűnt, míg leértem, pedig így, felnőtt fejjel visszagondolva nem is volt olyan messze.

Megálltam az ól előtt. Nyugodt volt minden. Az állatok csipegették a maradék eledelüket, amit még tegnap este adott nekik öreganyám. Percekig csak néztem a nyugalmukat. A szívem már kevésbé vert hevesen az izgalomtól. Már nem féltem a lebukástól. Bemerészkedtem az ólba, meg akartam fogni az összes kis tyúkot, és elvinni őket jó messzire, egy szabadabb helyre. Az is megfordult a fejemben, hogy mehetnék velük én is. Ha emlékeim nem csalnak, és miért csalnának, öreganyám rikoltása röpített vissza a valóságba. A hang irányába fordultam. Láttam, hogy mennyire dühös, de nem mozdultam az ólból.

Hogy mi történt ezután? Nem tudom. Nem tudok emlékezni, és talán ez így is van jól. Sokszor el akartam már mondani a terapeutámnak ezt a történetet. De akárhányszor jöttek volna a szavak, visszanyeltem őket. Ha elmondtam volna, talán azt javasolta volna, hogy saját magam nem hagyom, hogy emlékezzem arra a napra. Hogy hogyan végződött. Igazat adnék neki. És tudnám, hogy a nem emlékezéssel védtem meg azt a kislányt, akit már rég eltemettem. Ha elmondtam volna. Vagy végül is vehetjük ezt is annak. Elmondtam. Tessék, itt van, eléd raktam. Ezt is. Az egész lelkem a tiéd.

Aznap este pirítós volt vacsorára. Szipogva ültem le a piros sarokpadra, és kezdtem majszolni a fokhagymával bedörzsölt kenyeret. Öreganyámat a szemem sarkából mertem csak figyelni. Morcos tekintettel evett. Sokszor láttam már ezt az arcot. Akkor is, mikor anyámmal azon vitatkoztak délutánonként, hogy keményebben kellene engem fogni, mert így nem lesz belőlem semmi, csak elkanászodom. Hmm. Elkanászodom. Nem teljesen értettem, hogy az pontosan mit jelent, de én már csak azért is el akartam kanászodni. Nevetséges lázadás, mi? Lehet. De végül sikerült. Elkanászodtam. Mert attól fogva csak hármas-négyeseket vittem haza a suliból az ötösök helyett. És az is előfordult, hogy iskola után lófráltam a városban a többiekkel. De nem ám az osztály strébereivel. Mert így, hogy már nem számítottam a jó tanulók közé, befogadtak a lányok. Boldog voltam. És mosolyogtam, egyre csak mosolyogtam, hogy elkanászodtam.

Abban az időszakban nem érdekelt semmi. A következmények, öreganyám, anyám, vagy apám. Akkor csak azzal tudtam foglalkozni, hogy végre tartozom valahova. Megbocsátották, hogy eddig én voltam az osztály strébere. Vicces, mert én magamnak nem tudtam megbocsátani. Szerettem tanulni. Szerettem az ötöseimet. Csak épp magamat utáltam meg közben. Bár, ha jobban belegondolok, sosem szerettem magam. Nem tudtam, hogy kell. Semmi olyat nem láttam magamban, ami kicsit is szerethető. Csodálni kezdtem ezeket a lányokat, hogy ők valamit mégis találtak. Talán nekik pont az volt nagyon szerethető bennem, amit öreganyámék sosem akartak engedni, hogy elkanászodtam. És én csak mosolyogtam ezen. Mert tudtam, hogy végre legyőztem őket, pedig ők legyőzhetetetlennek hitték magukat.

Klári, a barátnőm ehhez a lánybandához tartozott.

Nem volt túlzottan jó tanuló, sőt irodalomból bukásra is állt. A szülei legyintettek csak, az apja azt mondta, hogy nem a jegyeink miatt válunk jó vagy rossz emberré. Klári apja, Robi bácsi mindig ilyen életbölcsességeket mondott, amit Klári és az anyukája, Lili néni mindig kinevettek. Jó volt rájuk nézni. Ők tudtak nevetni. Én azt hiszem, hogy akkor láttam először igazi boldog családot. Vagy az is lehet, hogy azt akartam látni bennük.

Itt ülök ezen az istenverte rózsamezőn, ami lehet, nem is rózsa, de ki a fenét is érdekel, és erre gondolok. Hogy én mindig mindenen sírtam. Hogy én mindig csak gyenge voltam. Az osztály strébere. Mert én akkor is csak az osztály strébere voltam, mikor éppen a menő lányokhoz tartoztam, és együtt kanászodtunk el. Hogy én ahhoz is gyenge voltam, hogy megvédjem magam. Meg ahhoz is, hogy őszinte legyek magamhoz. Hogy ne szeresselek téged tovább. És ha most itt lenne velem az a kisgyerek, akit mélyen magamba temettem, előhívnám, és csak annyit mondanék neki, hogy ő semmiről sem tehet. Ő nem tudta megvédeni magát, a felnőtteknek kellett volna. Megbocsátanék magamnak minden rosszért, amit ellene elkövettem. Azt is, hogy képtelen voltam megvédeni.

Kinyitom a szemem, a gyertya még mindig pislákol. Eloltom. A tavaszias hangulat tovaszáll a gyengéd nyárias szellővel, az őszbe.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: