Általában már a felszállás előtt elalszom, amikor az utasok még csak a helyüket keresik. Az alvómaszkot a fejemre teszem, és húzom is a lóbőrt. Ezúttal képtelen leszek aludni, de biztosra kell menjek. A karórámon ötven perccel későbbre állítom az ébresztést, hogy mindenre legyen időm.
Már régen a magasban vagyunk, amikor a turbulenciától rázkódni kezd a gép. A repülő hirtelen süllyedni kezd és a gyomrom a torkomba ugrik. A maszkot az inkognitóm megőrzésére vettem fel. Most a homlokomra csúsztatom, és a folyosó feletti monitorra pillantok. Tízezer méteren vagyunk. A folyosón egy fekete hajú terhes nőt látok, a gép orra felől közelít – talán középidős lehet –, és majdnem beesik az előttem ülő utas ölébe. A repülő métereket zuhan, mire a rázkódás megszűnik. A nő gyorsan kikecmereg a kellemetlen helyzetből, elnézést motyog és rajtam átmászva a helyére siet.
Nem szoktak érdekelni az utastársaim, így oda sem nézek, amikor mellém ül. Amúgy is az előttem álló feladatra kell koncentráljak. Eljött a bosszú ideje. A feleségem félrelépett a főnökével, aztán közölte, hogy szedhetem a sátorfámat. Azért jöttem, hogy kinyírjam a pasast, akivel megcsalt.
A fejemről leveszem a maszkot. Az előttem lévő szék háttámlájától a férfit ugyan nem látom, csak a karját, ahogy hanyagul támaszkodik a karfán. Nem ül mellette senki. Körbenézek. A stewardess már az ébredésem előtt kioszthatta az italokat – üdítőt és bort kortyolnak az utasok –, most a turistaosztályon segédkezik a kollégáinak. Tökéletes helyzet.
A nő az ablak felé fordulva alszik. Eljött az idő. Felállok, kiveszem a poggyásztartó rekeszből a kistáskám, elsétálok a toalettre és bezárom az ajtót. A hatóanyagot egy duty free-ben kapható parfümminta fiolájába rejtettem. Előveszem az átalakított rotringot. A csőcsúcsban lévő tű egy avatatlan szemnek rotring hegynek tűnhet. Belenyomom a fiolába, és a peremes nyomógombot hátrahúzva felszívom a műanyag tolltestbe a mérget. Teletöltöttem a fiolát, de a fele is elég. A ceruzát zsebre vágom, a többi holmit a kistáskámba pakolom, és visszaindulok a helyemre.
Amikor a férfi mellé érek, akit meg akarok ölni, már annyira ver a szívem, hogy szédülni kezdek és kapkodom a levegőt. Tipikus stresszhelyzeti reakció. Ekkor szólal meg az órám ébresztője. Átkozom magam a feledékenységért. A halk, egyenletes pityegés olyan éles, mint az EKG monitor hangja. Odakapok, lenyomom az óra gombját, és reménykedem, hogy nem hívtam fel magamra a férfi figyelmét. Nem merek odanézni, csupán a szemem sarkából látom, hogy horpaszt a pacák. Ettől egy kicsit megnyugszom. A keze a whiskys poharat ernyedten markolja és fülhallgató van a fején.
Leülök. Még mindig tiszta a terep. A feleségem egyik kollégájával jó viszonyt ápolok. Egy sörözés alatt kikotyogta, hogy a főnöke hova foglaltatott jegyet. Még aznap este megfogant bennem a gondolat és lecsaptam a mögötte lévő székre. Eldöntöttem, hogy itt fogom megtenni. A konferenciákra rendszeresen ilyen géppel utazom. Ezeken a repülőkön az ülések mögött van a kamera, a turistaosztályhoz vezető átjáró felett. A látószögében ülsz, de csak a háttámlád látszik.
A rotringot úgy veszem ki a zakóm zsebéből, hogy ne látszódjon a tenyeremben. A nyomógomb a hüvelykujjam alatti izomnak feszül. Hosszú, vékony ujjaim takarásában eltűnik a halálos fegyver. Apám mindig azt mondta, hogy a kezem miatt az isten is sebésznek teremtett. Lejjebb csúszok az ülésen. Előre dőlök, a bal karommal rátámaszkodom az előttem lévő ülés támlájára, mint aki nem érzi jól magát. A torkomban dobog a szívem, de azzal nyugtatom magam, hogy számtalan műtétet hajtottam már végre. Ez is menni fog.
– Rosszul vagy? – kérdezi ekkor a mellettem ülő nő.
Ijedten dőlök hátra, a kezem gyorsan a zsebembe süllyesztem. Azonnal megismerem a hangját. A félhosszú fekete haj, ami nyilvánvalóan paróka, a derekára csatolt terhes pocak és a korábban még nem látott almazöld kosztüm megtévesztett. Elképesztő, hogy némi kreativitással mennyire képes megváltoztatni a külsejét.
A feleségem elbűvölően mosolyog rám. Ezzel még mindig levesz a lábamról. A hideg, örömtelen tekintet azonban nem téveszt meg.
– Mit keresel te itt? – kérdezem és imádkozom, hogy a kiszáradt torkom ne kattogjon beszéd közben.
– Hogy került hozzád a rotring? Égre-földre kerestem.
Lebuktam. Azt talán nem látta, hogy mire készülök, de az injekciós tűt észrevette.
– Eltettem a költözéskor. Azt hittem, hogy toll.
Tényleg a véletlennek köszönhetem, hogy hozzám került.
– Jól áll a terhes has. Mit keresel itt? – teszem fel ismét a kérdést.
– Tudod, hogy nem mondhatom meg.
Mindig is gyűlöltem emiatt a munkáját. Sosem mondta meg, merre jár, de mindig tudtam, mit csinál.
– Küldetésen vagy? – kérdezem ezért ingerültebben.
A feleségem csak akkor utazik, ha munkáról van szó. A küldetés szó nem fedi, miért van itt, de én sosem hívtam máshogy, amikor dolgozni indult. Eszembe jut, mi van a zsebemben. A tenyeremben lévő rotring az izzadságtól már csúszkál az ujjaim között.
A feleségem fújtatva lélegzik. Ideges és elégedetlen. Ilyenkor hosszan bent tartja a lélegzetet, az orrlyuka kitágul, aztán a levegő úgy tör elő, mint gőz a kávéfőző tejhabosítójából.
Egy sejtés kezd körvonalazódni bennem. Miattam ült gépre? Engem kell eltennie láb alól?
– Mindig ez volt a bajom veled – fordul felém –, hogy mindent tudni akartál. Már sajnálom, hogy beavattalak a dolgokba.
Amikor megtudtam, hogy egy „tisztogató” cégnek dolgozik, nem aggódtam, mert szerettük egymást. Úgy neveztük magunkat, hogy az „élet és a halál angyalai”. Furcsának tűnhet, de én voltam az élet, és ő a halál. A mottónk szerint én azért mentek életeket, hogy ő elvehesse másoktól. Egyensúlyban tartjuk az univerzumot.
Csakhogy mostanra megváltoztak a dolgok. Megcsalt. Nem szeret. Már nem vagyok biztonságban mellette.
Tudom, hogy küldetésen van, nem is kell válaszolnia. A jeges tekintet mindent elárul. Akkor ilyen, ha egyetlen feladat lebeg a szeme előtt. Amikor ölnie kell.
Én vagyok a feladat. A cége kiderítette, esetleg ő kotyogta ki, hogy tudom, mi a munkája. Az elvarratlan szálakat pedig le kell nyisszantani.
Az ablak felé fordul, látom, hogy őrlődik. Nem akarom megvárni, amíg döntésre jut. Én nem leszek áldozat.
Előkapom a rotringot és a szoknyáján keresztül a combjába szúrom. A tű nyomot hagy majd a bőrén, de úgy fog kinézni, mint egy szőrtüszőgyulladás. Egy pillanat alatt mindent befecskendezek. Felszisszen. Meglepetten kap a kezemhez. Riadt tekintetében felismerést látok. A szer pár percen belül elálmosítja, majd elalszik. Álmában szívrohamot kap. Mire a leszálláshoz készülünk, a hatóanyag már ki is ürült a szervezetéből.
– Te marha, nem miattad vagyok itt – sziszegi.
A szívem eszeveszett kalapálásba kezd.
– Akkor ki miatt?
– A főnököm miatt – bök az állával az előttem ülő férfi felé -, átszervezések vannak a cégnél. Amikor majdnem ráestem, port öntöttem az italába. Tudom, hogy láttad. Vedd elő az ellenszert és add be gyorsan.
Hideg veríték lepi el a testem. Egy csepp izzadság csorog végig a hátamon.
– Nem hoztam.
– Bazmeg! – dől hátra az ülésen. Vádlóan néz rám, majd remegő kezét a szájához kapja. – Rohadj meg!
– Én is miatta jöttem – magyarázkodok –, hogy megbosszuljam, amiért megcsaltál vele. Nem készültem arra, hogy kellhet.
– Senkivel sem csaltalak meg – sóhajt fel, és a szeme elhomályosul. – Megcsalásnak kellett tűnjön, hogy el tudjál hagyni. A védelmed miatt.
A tekintete múltba révedő, mintha jóleső emlékeket idézne fel.
– A check in előtt asztalt is foglaltam egy étterembe, hogy landolás után egy vacsora mellett beszélgethessünk. Meglepetésnek szántam.
Szinte bocsánatkérő hangsúlyt használ. Nem tudok erre mit reagálni.
– Ezek szerint tudtad, hogy a gépen leszek? – makogom, mert lassan felfogom, mit tettem.
Persze, hogy tudta, mindig alapos volt. Ezért szerettem bele. A gyakorlatiasságába és az érzékenységébe, amit csak előttem mert felvállalni. Elszorul a szívem és megszorítom a kezét. Legszívesebben üvöltenék, de nem tehetem. Hálásan mosolyog rám és látom, hogy egyre mélyebbeket pislant. Most olyan, mint egy gyermek, aki küzd a fáradtság ellen, de már nem bír fent maradni. Gyorsan hat a szer. Biztos megint keveset aludt és alig evett. Amikor lehunyja a szemét, az ölébe teszem a kezét, és egy takarót terítek rá. Hosszan nézem az arcát és a szépségét örökre elraktározom az emlékeimben.
Leszállás után az elsők között állok fel a székből, hogy mihamarabb elhagyhassam a gépet. Néhány lépés után megdöbbenve látom, hogy a férfi, akinek a halálát mindketten akartuk, nincs a helyén. A pohártartóban lévő whisky érintetlen. A férfi közvetlenül előttem áll. Arra vár, hogy leszállhasson.
Az utasok sora megindul. Körbe nézek, és amikor nem látja senki, megfogom a whiskys poharat és a padlóra löttyintem a tartalmát. Holttest közelében ne maradjon méreggel teli pohár. A poharat a gép ajtaja előtt álló stewardess kezébe nyomom, és megköszönöm az italt. Kissé értetlenül veszi el tőlem, és egy tálcára rakja maga mögött. Mielőtt kilépek a géptestből, visszafordulok, és látom ahogy éppen ébresztgetni kezdik a feleségemet.
A főnökét követni kezdem. Elhatározom, hogy befejezem, amit a feleségem elkezdett. Úgyis van még nálam egy fél fiola hatóanyag.
Míg a terminál felé sétálok azon gondolkodom, hogy romolhattak el így a dolgok közöttünk.
(Fotó: Suhyeon Choi, kép forrása: Unsplash)