„Mindannyian Gogol Orrából bújtunk elő.”
Talán József (de nem biztos)
Reggel volt, szombat reggel, mikor az a rémséges eset megtörtént. Sosem felejtem el azt a napot. A feleségem sikítására ébredtem. Ez azért szokatlan, tizenöt éve alszunk egy ágyban, de még sosem keltem ilyesmire.
– Béci, Béci, kelj fel! – remegett a hangja, a redőnyhöz ugrott, és világosságot eresztett a szobába.
– Mi van már? – nyújtóztam kissé mérgesen, és meg akartam dörzsölni a szememet, de nem találtam a helyükön őket.
– Neked nincs meg a fejed! – rémüldözött.
– A picsába, tényleg. De mégis, hol lehet? Azt hallod, ahogy beszélek? – vágtam minden bizonnyal döbbent arcot, nyilván valahol tök máshol… ott, ahol a fejem volt.
– Hallom, érdekes – töprengett el a nejem. – Szerintem ez nem normális dolog. Hagyd abba ezt a hülyéskedést, és tedd vissza a fejedet a helyére! A gyerekek halálra fognak rémülni tőled!
– De nem direkt csinálom, fogalmam sincs, hogy hol lehet.
Feleségem sétálgatni kezdett a szobában, tenyerével töprengően az állát dörzsölgette.
– Elvesztetted – közölte hűvösen. – Igen, biztosan elvesztetted, és én tudtam is, hogy ez lesz. Mondtam ezerszer, emlékszel?
– Emlékszem – sóhajtottam, és tény, ami tény, gyakran emlegette ezt nejem. Sőt, az utóbbi időben magam is éreztem, hogy e testrészem csak nagyon gyengén kapcsolódik a nyakamhoz. Olyan is előfordult, hogy mikor viszketett a torkom, vagy kapart, egy pillanatra leemeltem a fejem, és letettem az asztalra, amíg megvakarom az irritált területet. Utána viszont mindig gondosan visszatettem a helyére, és a tükörben is ellenőriztem, hogy megfelelően illeszkedik-e. Megfelelően illeszkedett, nem is lehetett máshogy visszarakni.
– Felhívom anyádat – határozta el a feleségem, és már tárcsázta is a számát.
– Szia, Katusom! – recsegett a túloldalon anyám.
– Szia, Rózsi! Képzeld, mi történt szegény Bécivel, nem találjuk a fejét.
– Nincs a nyakán?
– Nincs. Nem tudom, te mégis régebb óta ismered, volt már ilyen?
– Nem – hümmögött anyám elgondolkozva –, de nem lep meg. Katuskám, én a gyerek tizenhat éves kora óta, tehát lassan harminc éve tartok egy emberi fej nagyságú káposztát a pincében erre az esetre, hogy ideiglenesen pótolni tudjuk a fejét valamivel. Nem ugyanazt a káposztát, persze, mert mikor kezd megromlani, akkor gyorsan megpárolom, mondjuk hurkához.
– Az isteni, Rózsi, azt a receptet már el akartam kérni.
– Jó, Katusom, akkor megvárom, hogy leírd – és anyám lediktálta az elkészítés módját a pontos mennyiségekkel. – Na, jó lett az overál?
– Milyen overál? – vágott vissza egyből a nejem.
– Amit túrtam a Lucának. 128-as, rózsaszín vízhatlan overál. Odaadtam Bécinek múltkor.
– Nem tudok róla, ide nem érkezett meg. Legalább a gyerekek dolgait ne hagynád el – csóválta fejét a nejem.
– Ez szörnyű, Katus, én már annak idején is nehezen bírtam, és egyre rosszabb – sóhajtott anyám a vonal túlsó végén. – Tudod adni a fiamat?
Adom – és a feleségem a kezembe nyomta a telefont. – Most még a füledhez sem tudod tartani – nézett rám a nejem rosszallóan.
– Szia anyu! – sóhajtottam.
– Szervusz, kisfiam. Hallom, mi történt veled. Azért ne ess kétségbe, jó?
– Rendben, anyu – már most kényelmetlenül éreztem magam a beszélgetésben. – Gyertek át, odaadom azt a káposztát, vagy ugorjatok le a zöldségeshez!
– Igen, anyu, ne izgulj, megoldjuk – próbáltam rövidre zárni a csevegést.
– Naná, kisfiam, a problémák nem itt kezdődnek. Csak egészség legyen, az a lényeg, majd meglátod. Amúgy jól vagytok?
– Persze, mindenki jól van. Te is?
– Igen, jól vagyok, fiam. Hétvégén gyertek át ebédelni!
– Jó, átmegyünk.
– Addig próbálj magadnak szerezni egy fejet, mert anélkül még enni sem tudsz!
– Jó, megkeresem a sajátomat, ha meg nem találom, akkor kölcsönkérek egyet valakitől.
– És tényleg, hogyhogy tudsz beszélni? Fej nélkül hogy lehet beszélni meg hallani is?
– Igen, ez már nekem is eszembe jutott. Ez legalább annyira érdekes, mint hogy nincs meg a fejem.
– Na jó, nem akarlak feltartani benneteket. Legyen szép hétvégétek, és szólj, ha van valami fejlemény – zárta gondolatait anyám, azzal elbúcsúztunk.
Feleségem közben teljesen felöltözött, láthatólag arra készült, hogy a házon kívül fogjuk felkutatni az elveszett testrészemet.
– Te, de tényleg, akkor most mit látsz? Nem látod, hogy hova tetted a fejed? Ha letetted valahol, akkor nem látod, hogy hol van? Mondjuk, ha a munkahelyeden hagytad volna, akkor csak látnál valamit az irodából, nem?
– De, de, ez igaz – mélyedtem el a kérdés megválaszolásában. – Látlak téged is, ahogy itt állsz előttem, ugyanakkor látok valami szövetkabátot, igen, ez az, egy régi, büdös szövetkabát, nagyseggű nyugdíjas mamák szoktak ilyet hordani. Itt ül mellettem, és bámul rám.
– És még, mi történik?
– Néz rám, most megkérdezett valakit, hogy nem-e az övé ez a fej. De az nem foglalkozott vele, rá sem bagózott. Most a néni megint engem bámul, elővesz egy nejlontáskát, és belerakja a fejemet. Rosszallóan néz rám a szatyor száján keresztül. Most mintha máshol lennénk, látom az eget a zacskóból, faleveleket, kivitte a fejemet valahová, sétál vele az utcán. Bement egy épületbe. Mintha valami egyenruhás bámulna rám. Na, most minden elsötétült, szerintem összegumizhatták a zacskó száját, vagy berakták a fejemet egy dobozba.
– Remek! – méltatlankodott a nejem. – Leültetem a gyerekeket a tévé elé, és elmegyek a rendőrségre bejelentést tenni, addig maradj itt a szobában!
A szobában kuksoltam vagy másfél órán keresztül. Feleségem csalódottan lépett be hozzám.
– Sehol semmi. Senki sem tud a fejedről – vonta meg vállát, és leült az ágy szélére.
– Akkor most mi lesz? – be kell vallanom, kezdtem kétségbeesni. – Hogy megyek el dolgozni meg emberek közé fej nélkül?
– Gondolkoztam ezen én is – vágta rá a nejem. – Nézünk neked valami mellszobrot, ami méretben illik a nyakadra, amíg elő nem kerül a fejed.
Bekapcsoltuk a számítógépet. Az apróhirdetések között mindössze kettő akadt, ami alkalmasnak mutatkozott a fej pótlására: egy Batthyány és egy Lenin mellszobor.
– Melyik legyen? – tette fel a kérdést.
– Nem is tudom. Neked melyik tetszik jobban? – méregettem a két műalkotást.
– Lenin jobb képű szerintem – vágta rá egyből.
– Igen, Leninnel valóban nem járnék rosszul – morfondíroztam –, de történelmi szerepe finoman szólva is vitatható. Batthyány viszont egy nemzeti hős, egy igazi mártír. Nem haragudnál, ha hazaszeretetből mégiscsak ez utóbbi mellett döntenék?
– Nem, én is helyesebbnek érzem – veregette meg asszonykám a vállamat, és gyorsan lecsaptunk a mellszoborra.
Kettő nap múlva jött meg. Felpróbáltam, először kicsit furcsa volt. Nem tudom, talán a hatalmas bronzszakáll miatt olyan nagyfejűnek tűntem vele, de aztán szépen megszoktam. Tekintélyt parancsoló fejem lett, komoly bölcskobakom, ami sokkal jobban illett a hivatásomhoz – ügyvéd vagyok –, mint az a fej, amit elvesztettem. Szereztem rá elegáns kalapot, kiegészítőként sétapálcát, zsebórát, és még egy lóvásárláson is elgondolkodtam, hogy azzal járjak munkába. Az ügyfelek is megkedvelték az új ábrázatomat, sokkal bölcsebbnek és megfontoltabbnak tűntem vele, az egyik kliens még azt is mondta, hogy micsoda régi vágású úriember lettem ezzel az új fejemmel.
Szóval egészen hozzászoktam, mikor az év végén – ennek az évnek a végén, amiről most beszélek – bele nem futottunk feleségemmel egy olyan tévéműsorba, amely az adott esztendő furcsa történéseiből adott egy válogatást. A talált tárgyak osztályáról volt szó, hogy mennyi hülyeséget adnak le az emberek.
– Egy fejet? – kérdezte a riporter.
– Igen, egy igazi fejet. Fél éve hozta be valaki. A buszon találta, az egyik ülésen.
– Tényleg, baszki – vakartam meg Batthyány Lajos bronz szakállát –, otthagytam a buszon. Most már emlékszem. Ásítottam és lenyeltem valami szöszt, annyira kaparta a torkomat, nagyon idegesített. Egy pillanatra levettem a fejem, letettem magam mellé, amíg megvakarom a torkom. Akkor szállt fel az a néni, és megkérdezte, hogy szabad-e ez a hely, fiatalember. Felpattantam, és ottfelejtettem a fejem az ülésen. A buszon.
– Na, most már mindegy. Igen, az a te hülye fejed a tévében. Jó újra látni. A lényeg, hogy megvan – mosolygott rám a nejem. – Nekem azért már hiányzott.
– Akkor elmenjünk érte? – néztem rá bizonytalanul. – Ez az új annyira köztiszteletnek örvend, meg kell mondanom, hogy hiányozni fog.
– Tartsd meg munkába járós fejnek, itthon meg hordd a sajátodat! Mit szólsz?
És azóta, ha komoly dolgokat kell megtennem, mindig felveszem hozzá Batthyány Lajos fejét.
(Fotó: Karatara, kép forrása: Pexels)