tárca

Pompéry Judit: Gyakorlati történelem

A tovább fokozódó nemzetközi helyzet végül arra késztette a ház lakóit, hogy szálláshelyüket átmeneti időre áttegyék az óvóhelyre. Mi a nagyobbik pincehelyiségbe kerültünk.

Az 1956-os forradalom évfordulója a visszaemlékezésekre különösen jó lehetőséget kínál. Kortárs tanúságtétellel évtizedekig eszembe sem jutott próbálkozni. Nem gondoltam, hogy egy kisgyerek benyomásai érdekesek lehetnének. De sokáig nem is volt időszerű. Amíg élményeim még frissek voltak, szüleim inkább azon igyekeztek, hogy ne nagyon emlegessem őket. A gyakorlati történelem az én ötéves olvasatomban nemigen igazodott sem a hivatalos politikai, sem a hazafias felfogáshoz. Ma, kellő történelmi távlatból, talán kockázat nélkül oszthatom meg gyerekkori benyomásaimat.

Az emlékeimben mámorosnak tűnő október 23-án a szomszédok elvittek a Bem térre. Noha nem sokat értettem a sok beszédből, de a különleges, emelkedett hangulat óvodáskorú gyermekként is magával ragadott. Éreztem, hogy valami rettentő fontos dologban veszek részt és az ügy még folytatódik. Lelkesen jelentettem otthon, hogy most szünet van, de nekem este oda mindenképpen vissza kell mennem. A családi felsőbb szervek mégis a menetrendszerinti lefekvés mellett döntöttek. Ezt – és erre konkrétan emlékszem –, személyiségi jogaim erős korlátozásaként éltem meg.

A következő napokban végiglátogattuk a barátokat. Mindenki izgatottan beszélt, hogy náluk, a ház előtt, az intézetnél, valamint a rádióból,… Gombos Gerzsonéknál is jártunk többször a Bimbó úton. Én leginkább a fiukra emlékszem, aki a maga 9-10 évével nekem hallatlanul imponált: majdnem felnőttnek tűnt, és bosszantóan nem vett rólam tudomást. Míg a felnőttek izgatottan vitatkoztak, csalódott lelkemmel senki nem törődött. 

Később, amikor a nemzetközi helyzet fokozódott, – bár erről én csak utólag értesültem –, izgalmassá váltak számomra a körülmények. Átrendeztük a lakást. Apa, mint hadviselt ember, átvette a parancsnokságot. Az ablak közelében álló ágyakat áttoltuk az utcától legtávolabb lévő falhoz, ami értelemszerűen magával vonta a legtöbb bútor áthelyezését is. Majd kiszedtük az összes belső ablaktáblát és a hátsó, védett helyiségekbe vittük. (A családfő előrelátását az események később igazolták.) Nekem szörnyen tetszett az átrendezősdi. Különösen, amikor Mamikával együtt az ablaktól immár távolabb lévő ágyból láttam (vagy inkább csak látni véltem, de minden esetre hallottam) a lövöldözést az utcán.

A Margit körút, alias Mártírok útja a Széna téri csoport akcióterülete volt. Privát hírszerzésünk akként működött, hogy Apa kihajolt a 4. emeleti ablakból, szemmel tartotta a Mechwart teret és a kanyart a Margit híd felé, míg a velünk szembeni lakó beszámolt, hogy mit lát a Széna tér felől. Autóforgalom nem lévén elég jól tudtak társalogni az amúgy széles utca fölött. A Fehérvári úti helyzetről nagynénémtől értesültünk telefonon.

Aztán fontos szerephez jutottam: egyik este hangszórós teherautó ment végig a kihalt úton és röplapokat szórt. Apa engem bízott meg, hogy menjek le és hozzak fel belőlük egyet. Anyám helytelenítette az ötletet, de én boldog voltam. Nem lőttek, és gyerekekre amúgy sem.

Később volt még egy ritka heves jelenet, amely során a kibővített családban Apa csak a legnagyobb nehézségek árán tudta érvényesíteni főnöki tekintélyét. A vidékről nemrég jött háztartási alkalmazottunk ugyanis lelkes felbuzdulást mutatott a történelmi szelek iránt és feltétlenül harcba kívánt szállni. Hogy miért, azt, ha jól rémlik, pontosan megmagyarázni nem tudta, noha Apa behatóan firtatta. De megszállottan bizonygatta, hogy az ő közreműködése nélkülözhetetlen. Mindenképpen a forradalom és a Széna téri csoport oldalán. A családfő végül minden autoritását bevetve egyszerűen megtiltotta Terikének, hogy mint Zrínyi, kirohanjon. (Erre a viharos összetűzésre később egyik fél sem kívánt emlékezni.)

A tovább fokozódó nemzetközi helyzet végül arra késztette a ház lakóit, hogy szálláshelyüket átmeneti időre áttegyék az óvóhelyre. Mi a nagyobbik pincehelyiségbe kerültünk. Apa a rekamié kivehető matracait letette a földre hármunknak, az akkor 6 hónapos öcsémet vaságyastól vittük le, míg Nagymama ragaszkodott a foteljához, és inkább ülve aludt. Kicsit sötét, de annál izgalmasabb volt ez a földalatti labirintus. A váratlan közösségi életet kimondottan élveztem.

Sajnos nem sokáig, mert harmadnapra megbetegedtem. Hajdú doktor a harmadikról lázcsillapító injekciót javasolt. Én kézzel-lábbal tiltakoztam, mert egyrészt féltem a szúrástól, másrészt elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Drosztmér Pityu az elsőről a sötét ellenére esetleg megláthatja a lecsupaszított fenekemet. Amikor a családfő energikusan lefogott, tele torokból ordítottam, hogy „Te egy kegyetlen apa vagy!”. Ez a teljesen jogos, kétségbeesett dühkitörés, melyet később még sokáig idéztek a lakótársak, felháborító módon nagy derültséget keltett a közvetlen környékünkön.

A kollektív kaland végetértével visszatértünk volna a rendes kerékvágásba, de a sors továbbra is biztosította számomra az izgalmas történelmi körülmények folyamatosságát. Lakásunk a Széna téri csoport ellen a Mechwart tér felől felvonuló szovjet tankoktól két belövést kapott. A látvány a lakásban lenyűgöző volt: mintha mindent finom hó fedett volna – egy eltalált paplan pelyhei egyenletesen oszlottak el a földön és a teljes berendezésen. Szerencse, hogy Apa előrelátóan az ablakszárnyakkal együtt a festményeket is időben eltávolította. Enélkül az egyik lövedék pont a Nagymama fejét találta volna el életnagyságú olajportréján. A helyén tátongó óriási lyuk így csak hőszabályozási problémát képezett. A központi fűtés különben amúgy is szünetelt: az ötvenes években egy kis vaskályhával fűtöttük a gyerekszobát. Most viszont ez is lehetetlenné vált, mert a másik, a kiugrónál becsapódó lövedék magával rántotta a gyerekszoba jobboldali fűtőtestét. Így további hetekre a konyhába és a cselédszobába szorultunk, és azt a szó szoros értelmében.

Amikor feljöttünk az óvóhelyről, Apa átsétáltatott a gyerekszoba és a szalon közti falon keletkezett lyukon, hogy „megmérjük” a kár méretét. Furcsa különben, hogy a mindenkori háborús állapotok kizárólag a bronzból készült központi világítótestekre veszélyesek. Ugyanis a gyerekszobában azt úgy ’45-ben, mint ’56-ban elvitte a belövés. Ezzel szemben a szalon velencei kristálycsillárján mindkét alkalommal összesen egy-két, szinte észrevétlen klim-bim esett a hadi eseménynek áldozatául.

Repeszdarabok a harmadik lakásban, a hetedik helyiségben is hullottak. Amelyik puha testet ért, az ottmaradt. Így például Nagymama selyem fehérneműi között az alsó fiókban, illetve az Arany összes egymás mellett álló II. és III. kötetének gerincében – ma is megtekinthető a hallban a könyvszekrényben. Máshol talált repeszdarabokból később Apa levéltartó-nehezéket csináltatott, amely mementóként azóta is az íróasztalon áll és első látogatásakor a mindenkori vendégben kellő megilletődöttséget vált ki.

Később a házból is kimerészkedtünk. Nagymama magával vitt portyázó körútjára a Fény utcai piacra. A Széna téren szokatlan látványt nyújtott egy felborult villamos. Hogy megsérült és kiégett, ezt később magyarázták el a felnőttek. Mozdulatlan, furcsa küllemű embereket is láttam benne. Nagyon szerettem volna közelebbről megnézni, de Nagymama idegesen továbbhúzott.

A Vöröskereszt-segélyt a konyhában fogadtuk. Nagymama a 30 tojásnak örült, Apa a zöld, Mamika a sötétkék lóden anyagnak. Nekem nem hoztak semmit. Hogy én mégis kedvezményezett voltam, arra csak később jöttem rá: anyámnak a segélyből csináltatott kék lóden kabátját mintegy tíz év múlva a szabó kifordította, és varrt belőle nekem egy új, divatos, raglán vonalút sálgallérral. De hogy sokáig emlékezhessek ’56-ra, pár év múlva ezt is átalakíttattuk állógalléros rövidkabátra.

A külső falakon keletkezett két nagy lyukat aránylag hamar befalazták. Fűtés azonban még hetekig nem volt, így jól jött a gáztűzhely-meleg konyha és a forradalmi események alatt félretett, majd most visszahelyezett belső ablaküvegek. Ritka hangulatos konyhai bridzspartikra emlékszem a harmadikról fellátogató szomszédokkal. Én a konyhából nyíló cselédszobában laktam többedmagammal. Izgalmas, mozgalmas, klassz hetek voltak! Egyetlen kellemetlen élményem maradt: Mamika az istennek sem akart nekem öltöztetős babát és annak ruhákat rajzolni. Ezt nem értettem. Ha valaki műszaki rajzoló, az ne jöjjön nekem azzal, hogy ilyet nem tud! Foglalkozása nevében benne foglaltatik a rajz, vagy nem!?

A házbeli gimnazista fiúk, öten-hatan, segítettek romeltakarítani, és emlékszem, hogy Apa hálája jeléül választhattak ajándékba egy-egy könyvet a könyvszekrényből. A Szenteste kulináris előkészületeinek egy részét az arra hivatottak a gyerekszobában bonyolították, mivel a konyha erre kicsinek és túl népesnek bizonyult. Felejthetetlen élményem a pontypucolás. A fűthetetlen gyerekszobában átmenetileg elhelyezett jégszekrény tetején végzett művelet közben a pikkelyek szanaszét repültek a földön, és én egyenként szedtem össze őket.

Karácsonyra némiképp konszolidálódott a helyzet: legalább az ebédlőt használatba vehettük, ahová szüleim még az általános átrendezősdi során a szalonból áttolták a zongorát. Itt mégis működött volna a központi fűtés? Erre nem emlékszem. Mindenesetre rettentően zsúfolt volt, a holland barokk behemót polgári ebédlő garnitúra a hangszer nélkül is betöltötte a helyiséget. A zongorától lépni se lehetett. Viszont jól el lehetett alatta bújni.

Családom nem értette, hogy nekem miért épp ez a karácsony maradt meg legszebb emlékként az emlékezetemben. Talán a zsúfoltság okozta „Gemütlichkeit”? Vagy az egyetlen ajándékom, egy izgalmas könyvecske? (Jelmezbálfigurák derékban kettévágva külön-külön verssel a felső és alsó feléhez. Külön lehetett összepárosítani, mondjuk, a kertészlány felsőtestét a török basa aljával.)

Furák a felnőttek. Hirtelen nem illett arról beszélni, hogy Gombosék és Simkó Öcsiék disszidáltak, valamint Frédi bácsit és T-U. Laci bácsit letartóztatták. Többször és nyomatékosan figyelmeztettek: ezekről az időkről jobb egyáltalán semmit sem szólni. Viszont egy késő őszi esős, szomorú napon hirtelen rengeteg gyertya volt az ablakokban, amit szépnek találtam. Mintha lett volna valami összefüggés. Mindenesetre a következő évben többször is megkérdeztem, hogy mikor lesz végre megint forradalom, mert az nekem annyira tetszett. Érdekes, valahogy sose örültek a kérdésnek.

Fotó: Fortepan / Zajti Ferenc

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: