– Micsoda kellemes meglepetés! Gratulálok a kinevezésedhez.
A klinika folyosóján futottunk össze. János néhány napja vette át a Kiskunhalasi Kórház Pszichiátriai Osztályának vezetését. A szakképzési idejét nálunk töltötte, jó eszűnek tűnt, meg is lepett, hogy ennek ellenére kinevezték osztályvezető főorvosnak.
– Jó napot, tanárnő! Én gratulálok önnek, nem ismerek más docens emeritát – mondta. Mereven nyújtott kezet, betanult szöveget szavalt, mint egy úttörő az évnyitón.
Elmosolyodtam a nem létező oktatói rang hallatán, de igaza volt: docensként mentem nyugdíjba, ám az új igazgató a tanév kezdete előtt felkért egy csoport vezetésére.
– Egyfajta kárpótlás – feleltem. – Az igazgató úr elődje különös hangsúlyt fektetett arra, hogy engem ne nevezzenek ki professzornak. Mi járatban nálunk?
– Hivatalos ügyben utaztam Pestre, megbeszélni a professzor úrral az áthelyezések menetét.
– Kiskunhalasról? Pestre? – csodálkoztam. – Ti Szegedhez tartoztok.
– Igen, természetesen. De ha van egy körülményes beteg…
Azonnal felfigyeltem a jelzőre. Azokat a betegeket neveztük így – a legmegbízhatóbb munkatársaimmal, négyszemközt –, akik iránt érdeklődtek az állambiztonsági szervek. János bénító zavarban volt, alig észlelhetően bólogatott beszéd közben.
– Aliz! Nem iszunk egy kávét a Medikus Presszóban? Egy jó erős fekete neked – hangsúlyozta ezt egészen viccesen – is jól jönne, nekem pedig nagyon körülményes volt az utam.
A második „körülményesnél” fakírként meresztette a szemét, de anélkül is lefagytam: János letegezett! A szakvizsgájakor megittuk a pertut, de képtelen volt tegezni a tanítóját, így én is visszatértem a magázódáshoz. Néhány nap múlva szabadkozva megkért, hogy én inkább továbbra is tegezzem, így lett ő az egyetlen, akivel csendőrpertuban vagyok.
Engedtem a kíváncsiságomnak. A jó erős fekete helyett az Orczy-kertbe sétáltunk ki, ahol János azonnal visszatért a magázáshoz. Konzíliumot kért tőlem, de körülményes betegről lévén szó, nem tehette telefonon. Tudta, hogy utálom a beutaló diagnózisokat, a páciens kórtörténetéről keveset mondott, csak a felvétel körülményeiről számolt be. A kántáló kisiskolás eltűnt, a tőle megszokott szisztematikus pontossággal beszélt. A nőt három napja helyezték át egy községi elmegyógyászati otthon felszámolásakor. A kórlapja elképesztően hiányos volt, az áthelyezése előtt, sebtében hamisíthatták, a felvétel dátumaként 1945. november 3-a, a beteg neveként „T: I/3-as ismeretlen nőbeteg” szerepelt. Ezek alapján huszonhárom éven át volt az intézet lakója.
János meglazította a nyakkendőjét.
– A nőt két dolog teszi különlegessé: egyrészt csak németül beszél, másrészt nem nyitja ki a szemét. Ha mégis, akkor többórás, debilitáló kínokkal járó, időszakos, progresszív kényszermozgásos rohama jelentkezik. Én ilyet még nem láttam, tanárnő. Nem szeretném befolyásolni, jobb lenne, ha a saját szemével látná. Meg persze hallaná…
– Más is vizsgálta már rajtad kívül?
– Egyik kollégám sem tud németül. Fiatalok – felelte mentegetőzve. – Csak én vizsgáltam. És kizárólag akkor nyitotta ki a szemét, amikor velem beszélt. Akkor kezdődött a tikkroham, mármint… ha arról van szó.
– Más is felmerül? – kérdeztem, de János nem hallotta meg.
– Tegnap sikerült elérnem a bezárt elmeotthon igazgatóját. Élvezi a nyugdíjas életet, reggel kilenckor már részeg volt,… vagy még. Esküdött rá, hogy amikor a háború után ő odakerült, a beteg már ott volt. A nő nem agresszív, és nem lesz vele gond, amennyiben nem vesszük el a Bibliáját, és magára hagyjuk. A tikkrohamoknak nem tulajdonított jelentőséget. Szerintem nem is tudott róluk, … valószínűleg soha nem vizsgálta meg a nőt.
Ez nem volt elképzelhetetlen. Egy bő évtizeddel ezelőtt, a legsötétebb években a pszichiáterek jobban jártak, ha nem vettek tudomást a krónikus, leszedált körülményes betegekről.
– A gond persze az, hogy körülményes beteg. Csak németül beszél, és az ismeretlen múlt is nagyon gyanús. Muszáj lesz jelentenem a III. Főcsoportfőnökségnek – folytatta János. – A kórház párttitkára az egyik beosztottam, kéthetes szegedi továbbképzésen van. Tegnap táviratozott, hogy holnap visszajön. Egy héttel hamarabb.
Nem tűnt véletlen egybeesésnek. Azt viszont nem értettem, hogy a beteg miért ennyire fontos Jánosnak. A krónikus pszichiátriai osztályokon mindenütt találkozni furcsa szerzetekkel, hihetetlen történetekkel. Láttam én már a háború után pszichiátriára menekült kommunistát, aki annyira félt a közben hatalomra került elvtársaitól, hogy a hazaadása előtti napon öngyilkos lett; hallottam zárt osztályon született és felnevelkedett fiúról, aki a rá megszólalásig hasonlító főorvos halálakor, tizenöt évesen lépett ki először az intézmény kapuján; vagy ott volt a tsz-elnök megunt szeretője és anyósa, akiket ugyanabban a kórteremben, egy időben kényszergyógykezeltek; és persze rengeteg rendszeridegen, felforgató egyén, akiket a hatalomnak egyszerűbb volt kivonni a forgalomból, mint megöletni. Nekem ritkán kellett ilyen ügyekben közreműködnöm, mert mindig volt olyan kolléga vagy főnök, aki szívesen tette. Soha nem ítélkeztem; a néma szemlélők is cinkosok, még ha irtóznak is a látottaktól. Persze én is párttag voltam, a háború előtt Bécsben végeztem elmegyógyászként, másként semmi esélyem sem lett volna elhelyezkedni a felszabadulás után.
– Tanárnő, segítsen! Vizsgálja meg, segítsen eldönteni, hogy igazat mond-e! – János szinte könyörgött.
– Az igazság megítélése a bíróság dolga, nem a pszichiáteré.
– De ki bíráskodhatna felette? – Nem értettem ezt a költői kérdést, ez egyáltalán nem vallott Jánosra. Most már tényleg könyörgött: – Nagyon szépen kérem, jöjjön el! Este hatkor el tudja hozni egy ismerősöm. Én vonattal megyek haza, sietnem kell, hogy elérjem. Könyörgöm, tanárnő!
Megsajnáltam.
*
Az együttérzés soha nem befolyásolta a szakmai véleményalkotásomat. Aznap este János főorvosi irodájában ülve mégis átható melankólia szállt meg a hatvan körüli, sápadt, durva vonású nő láttán. Puffadt holdvilágarca, kelésekkel borított sebhelyes bőre, nyilvánvaló kopaszodása Cushing-kórra utalt. Ismerős volt, de nem tudtam felidézni, honnan. A pszichiátriai osztályokon kiutalt melegítőt viselte, rövidre vágott, ősz haja zsíros csomókban lógott. Összeszorított szemmel, szótlanul ült le a lábához tolt székre, János búcsúzás nélkül hagyott minket magunkra.
A csend értékes diagnosztikai eszköz, az első ülést hallgatással nyitni azonban nem kockázatmentes. Egy egész élet szakmai tapasztalata azt súgta nekem, hogy a beteg nem agresszív, a csend nem fogja destabilizálni, talán meg is nyugtatja. Szótlanul ültünk. A sivár, funkcionális szoba falain naiv festmények lógtak, az osztályon kezeltek alkotásai lehettek; a művészi értékük ennyiben ki is merült. A szoba egyetlen tényleges dísze az íróasztalon álló gyönyörű, szecessziós képkeret volt, benne egy mosolyalbumkép: egy dekoratív szőke nő egy öt év körüli kisfiúval. Ádám, János fia akkorra már végzős orvostanhallgató volt, Emiről semmit nem tudtam. Soha nem találkoztam velük, valójában Jánost is alig ismertem.
A világban még nálam is idegenebbül mozgó, a többi szakorvosjelöltnél jóval idősebb Feldmann János érkezésének eleinte örültek a klinikán. Az én tragikus múltam már rég kivesézték, új témával pedig nem szolgáltam. Hamar kiderült, hogy János sem fog. A főnököm gyermeki szadizmussal, egy kofa pletykaéhségével számolt be nekünk az Auschwitzot megjárt kolléga múltjáról. „Ők is megismerték a poklot” – mondta álszent pátosszal. Ettől a szófordulattól mindig felfordult a gyomrom: a pokolba bűnösök kerülnek, mert azt érdemlik.
Ádám születése viszont tényleg biblikus színezetű volt: a történet szerint a felszabadulás előtti héten a félholt rabokat átvezényelték egy másik táborba, de Jánosék valahogy megszöktek. Emi egy istállóban szülte meg a fiát, Auschwitztól egynapi járóföldre, Węgierska Górkában, „magyar hegyen”. A lengyel gazda lánya beleszeretett az újszülöttbe, a felesége pedig isteni jelnek tekintette a jövevények nemzetiségét, így menedéket nyújtottak nekik. Jánosék ott tudták meg, hogy felszabadították a tábort. A többi pletyka a pszichiáterek számára unalmas volt: Emi skizofréniája folytán több időt töltött kórházban, mint otthon, Ádám pedig szerencsés volt, a megjelenését kizárólag az anyjától, az eszét pedig az apjától örökölte.
Az összeszorított szemmel ülő beteget nézve sikertelenül próbáltam felidézni, honnan ismerem. Erőt véve magamon a feladatra összpontosítottam. Már megbántam, hogy nem kezdtem azonnal beszélgetni. A szemkontaktus hiánya a csendet könnyen elviselhetővé tette, de az idő szorított. Végül én szólaltam meg, németül:
– Jó estét! Dr. Schottfeld Aliz vagyok.
Azt is hozzátettem volna, hogy a főorvos úrral együtt dolgoztam Pesten, de a nő kinyitotta a szemét és – mintha a nevem váltotta volna ki – egy klasszikus pánikrohamot produkált. Az arca görcsbe rándult, a szemhéját összeszorítva mély lélegzeteket vett, a kilégzéskor csücsörített. Csendben figyeltem; egy roham során nem érdemes a beteghez szólni, utána pedig nem szívesen beszélnek róla az érintettek. Az epizód véget ért, a nő vonásai lassanként kisimultak, de még összepréselt szemmel ült. A nyitott teraszajtóban ekkor felnyávogott a kórház tucatnyi, félig kóbor macskájának egyike. Mindketten odapillantottunk, a beteg a cica felé nyújtotta két karját, mire az beugrott a szobába, és felszökkent a nő ölébe. Elmosolyodtam, mintegy magamhoz beszélve megszólaltam, Leo kedvenc macskás szólását idézve:
– A macskákkal eltöltött idő…
– …soha nem elvesztegetett – fejezte be a nő a mondatot, és hangos, egész testét görcsszerűen rángató zokogásban tört ki. A macska riadtan ugrott le a földre. Meglepetésemre engem is elöntött egyfajta könnyes meghatódottság. A férjem elvesztése után soha többé nem volt macskám, de még ma is nagyon szeretem őket. Felálltam, a retikülömből kivettem két zsebkendőt, az egyiket a nőnek adtam. Hangosan kifújta az orrát, én felvettem a kanapé mellett megbújó állatot, és odanyújtottam a betegnek. Hálás tekintettel nézett rám.
– Nagyon szépen köszönöm a kedvességét… a doktornőnek. – Erős bécsi akcentusa a kamaszkoromat idézte.
– Olvasott Freudot? – kérdeztem.
– Kit? Nem,… csak a Szentírást kell olvasni. Ezt a szólásmondást használta mindig a… – Riadtan elharapta a mondatot. A jóindulat azonnal eltűnt a szeméből.
– Állítólag egy honfitársa mondta. Ön, ugye, osztrák? Bécsi?
– Nem! – Morgó köhögés volt a válasza, majd rekedt hangon hozzátette: – Nem emlékszem.
– Mire emlékszik?
– Mindenre! – Nem zavarta az ellentmondás. – Az örökkévalóság óta. Ez a büntetésem.
– Hogyan szólíthatom?
– Ava.
– Elmondja, hogy miben áll a büntetése, Ava?
Nem válaszolt, lehajtott fejjel simogatta a macskát. Újabb negyedórán át ültünk csendben. Hirtelen ismét megfeszült, az arca eltorzult. Szaporán vette a levegőt, riadtan meredt rám. Ez a roham intenzívebb volt, utána Ava könnyes tekintettel fordult felém.
– Kötöttek már máglyához miatta, és igazi csoda kellett, hogy megmeneküljek – felelte aztán.
– Manapság már nem szoktunk megégetni embereket – válaszoltam. Skizofrén, gondoltam. Velük pengeélen táncol a pszichiáter: a leereszkedő, kioktató hangnemet nem tűrik, de azt sem szeretik, ha mindent rájuk hagynak. Ava válasza alapján nem sikerült megtalálnom az arany középutat.
– Ezt egy olyan ember irodájában mondja, akinek a gyereke egy lágerben született. Ott elégették az embereket – mondta fagyosan, Emi és Ádám fényképére mutatva.
Leforrázva ültem. A háború borzalmairól hosszú éveken keresztül képtelen voltam beszélni vagy akár hallani. Próbáltam feldolgozni a saját traumámat, de erre egy élet sem elég. Leót Bécsben ismertem meg, az egyetemen, a két háború között. Ő is eisenstadti magyar volt, az esküvőnket is ott tartottuk. Aztán Ausztriából Ostmark lett, és már nem tartott igényt Leóra. A Bécsi Egyetem Orvosi Iskolájának nagyobbik felével együtt őt is kirúgták. Egy volt tanára Budapestre hívta – ő akkoriban nálam sokkal jobban beszélt magyarul –, és a Nőgyógyászati Klinikán kapott állást, így új életet kezdtünk. Máig nem értem, miben bíztunk, de a férjem mindig kamaszosan optimista volt. Pesten újra meg kellett házasodnunk, hogy én is kapjak munkát az egyetemen. Amikor elkezdték behívni a munkaszolgálatosokat, Leo könyörgött, hogy váljunk el, de én hallani sem akartam róla. Végül megtévesztésre hivatkozva, a tudtom nélkül érvénytelenítette a házasságunkat. A keresete szerint „eltitkoltam előle”, hogy nem vagyok zsidó; még arra is volt gondja, hogy ezt a hitközösségben is bejelentse, pedig korábban még csak be sem tette a lábát a zsinagógába. Én attól még a felesége maradtam, és a nevét is megtartottam.
Könnyes szemmel néztem Avát, ő állta a tekintetemet. Ismertem ezt a vádló nézést: „Te is engedted, hogy ez megtörténjen!”
A fagyott csendben visszacsúsztam a jelenbe. Módszeresen próbáltam rendezni a gondolataimat. „Depressziós: talán. Amnéziás: valószínűleg. Skizofrén: biztosan, de paranoiásnak nem tűnik. Rá kell kérdeznem a kényszermozgásrítusra: ha nem énidegen számára, nem tartja kórosnak, az a tikkszindróma ellen szól. Nyilvánvalóan megjárta a haláltáborokat.”
– Önt is elhurcolták? – kérdeztem.
– Többször is, de ebben az utolsóban nem bántottak – válaszolta mereven.
Egyre zsigeribb ellenszenvet éreztem a nő iránt. „Az imént még cinizmussal vádolt, most meg gúnyolódik a soán.” Próbáltam erőt venni magamon. „Mi van velem? Dementálódom? Mióta szoktam haragudni egy pszichotikus betegre? Biztonságosabb talajra kell terelnem a beszélgetést.”
– Csodát említett az imént, amelyet saját maga megtapasztalt. Mesélne róla?
– Az örök életem a csoda. Az Úr nem átkoz, a büntetése mindig igazságos! – Fennkölt, öntudatos modora bántó kontrasztban állt a rekedt hangjával, iskolázatlan beszédével. – Máglyán csak egyszer voltam,… Lisboában, Sao Tito napján már égtek alattam a rönkök, a tűz a testemet ette, mégis megmenekültem.
„Szívesen mesél, skizofréneknél nem ritka. Ilyenkor meglepően szabatosan fogalmaz, és tökéletesnek tűnik a portugál kiejtése” – gondoltam, és megpróbáltam visszavenni a beszélgetés irányítását.
– Ezek szerint beszél portugálul is?
– Hogyan? Azt nem tudom, a szavak mind németül jönnek ki. De értem, amit mondanak, emlékszem mindenre.
– Hol született?
– Nem tudom.
Kisgyerek módjára szorította össze az ajkát. Nem erőltettem. A nő egyértelműen osztrák volt, bécsi. Az akcentusa munkásosztályra utalt. „De hogy a fenébe kerülhetett ide?”
– Elmondja, hogy miért akarták máglyán elégetni?
– A büntetésem miatt. Hogyan is tudnám leplezni? Isten akarata ellenében? Érzem a születések kínját. „Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet.” Ezek voltak az Úr szavai.
Hosszú pályafutásom alatt rengeteg tévképzettel, paranoiával és hallucinációval találkoztam, ez az eredetibbek közé tartozott. Hirtelen nem tudtam mit mondani, egy újabb roham segített ki. Ezúttal is nagyjából egy percig tartott, a korábbinál intenzívebb volt, és Ava utána csukott szemmel maradt.
– Jól van? – kérdeztem.
Ava bólintott, és remegő hangon válaszolt:
– Már nincs sok hátra. Ön könnyen született.
Fogalmam sem volt, hogyan születtem. Nyolcéves voltam, amikor anyám meghalt, ha mesélt is a világrajövetelemről, nem emlékeztem rá. A húgaim születésének körülményeit ismertem, a sajátomét nem.
– Az újszülött szemszögéből éli meg a születést?
– Nem a születést, a szülést. A nő szenvedését érzem, a jóslófájásoktól a kitolás végéig. Utána nincs öröm, csak kín.
Idegenek voltak a szülészeti szakkifejezések a nyers beszédében, de ösztönösen használta azokat.
– Ön átélte a szülés fájdalmát és örömét?
– Több ezer gyerekem volt,… már egyikük sem él.
Egyértelmű volt a holokauszttúlélőkre jellemző sokkállapot. A nagy háború után Kriegsneurosénak nevezett, krónikussá váló szorongást, pánikot és pszichózist először katonák körében figyeltek meg. Később, a saját gyógyulásomat keresve szerettem volna foglalkozni a kórkép előfordulásával a koncentrációs táborok túlélői között, de a főnököm nagyon hamar leállított. „Szinte csak a Nehézipari Minisztériumból nem hívtak fel tudatni velem, hogy ezeket a dolgokat jobb nem bolygatni. Ne hugyozzunk széllel szemben, kolléganő, ez a téma valamiért túl sokakat aggaszt” – mondta, pedig a kezdetekben lelkes volt.
Megint a férjem jutott eszembe. „Nem, Ava, nem a lisszaboni megmenekülésed volt az igazi csoda, hanem Leóé.” A gondviselés beteg humorérzékének újabb bizonyítéka. A Don-kanyarból még visszajöhetett, de Kassán gettóba zárták, orvosként dolgozott, aztán őt is elvitték Auschwitzba, és még azt is túlélte. A felszabadulás után, a hazaúton halt meg hastífuszban, amint arról egy rideg, hivatalos levélben értesítettek.
Hosszú csend. Fátyolos hangon szólaltam meg:
– A férje él?
– Csak én ettem mindkét fa gyümölcséből. Az örök élet a nagyobb átok, nem a szülések kínja.
Mielőtt reagálni tudtam volna, újabb roham jelentkezett. Ava nem tudta elfojtani a feltörő visításokat, verejtékben úszott, zihálva vette a levegőt, patakokban ömlöttek a könnyei. A székről lecsúszva, a sarkán ülve, előregörnyedve egy imádkozó mohamedánra emlékeztetett. Amikor lenyugodott, felsegítettem, és a kanapéhoz támogattam.
– Pihenjen! Hozok egy kis teát – mondtam. Csukott szemmel bólintott.
János az iroda előterében várt, és egy Népszavába csomagolt Bibliát olvasott. Ahogy meglátott, felugrott.
– Mit gondol, tanárnő?
Félreértettem a kérdését.
– A szenzoriális hallucinációt traumatikus élmény váltja ki. Nem szimulál, a fájdalom összes vegetatív tünetét produkálja. Talán hisztéria…, bár arra nem jellemző a koherens téveszmerendszer. A sokk által kiváltott teljes retrográd emlékezetkiesést konfabulációval, kitalációkkal palástolja.
– Még nem mondta meg, hogy ki ő? – Jánost nem a szakvéleményem érdekelte.
– Mindannyiunk ősanyjának gondolja magát, de hogy ki ő valójában, nem… Azt még nem mondta el – válaszoltam. Ava egy megjegyzése nem hagyott nyugodni. – Hogyan született Ádám? És hól? Węgierska Górkában? – kérdeztem.
János mintha már várta volna a kérdésemet.
– Negyvennégy június harmadikán deportáltak minket. – A hangja fakó volt, az elmesélt iszonyat nem tűrt meg semmi emberséget. – Emi aznap mondta el, hogy terhes. A második hónapban lehetett. A vasútállomáson elszakítottak bennünket egymástól, és legközelebb negyvenöt januárjában láttuk egymást. A közben megesett dolgokról soha nem beszéltünk, Eminek kínszenvedés volt felidézni Ádám születését. Emlékfoszlányok, megjegyzések, skizoid látomások és rémálmok töredékeiből állt össze számomra a története. Engem Monowitzba vittek, míg Emi egy női táborba került, az SS-tisztek… – Alig észlelhetően megbicsaklott a hangja, ezután már egy gép beszélt, érzelmek nélkül: – …cselédjeként. A táborban a legtöbb terhes nőt kivégezték, a megszületett csecsemőket egy Klara nevű szülésznő egy vödörben vízbe fojtotta. Eminek… valahogy… sikerült lepleznie, hogy gyereket vár. Ádám a felszabadulás előtti napokban született meg egy barakkban. Egy rabnő, Chana segítette a szülést. Az őrök megtudták, és Chanát ott helyben kivégezték, de Emit és Ádámot érthetetlen módon életben hagyták. Egy magyar raborvos még el is látta mindkettőjüket. A felszabadulás után találtam meg őket ott a táborban, Emi akkor már masszív skizofrén epizódban volt. Ádámot meg kellett védenünk a születése iszonyatától, ezért találtam ki a Węgierska Górka-i történetet. Emi pedig idővel elhitte.
Aznap sokadszor nem tudtam mit mondani. Át akartam ölelni, azt mondani, hogy Ádám a kárpótlás, amelyet az élettől kaptak Emivel,… hogy ők legalább életben vannak, és bármit megadtam volna, hogy Leo életben maradjon,… hogy mindig van remény, bár magam sosem éreztem… bármit, amivel egy leheletnyit enyhíteni tudtam volna a borzalom emlékét. Végül János szólalt meg:
– Ava Emi és Ádám fényképe láttán dekompenzálódott. Elkezdődött a tikkrohama, közben zokogva elmesélte Ádám születését: pontosan leírta a barakkot, ahogy ellátták az újszülöttet, és ahogy közelről arcon lőttek egy rabnőt. Ezt a jelenetet Emitől is így hallottam, ugyanígy szenvedve zokogott ő is, amikor éjszaka erre a rémálomra ébredt nap nap után. Tanárnő, ezekről senki nem tud rajtam kívül! Senki!
– Nem lehet Ava a szülésznő? – kérdeztem. – Klara?
– Bennem is felmerült… Chana kivégzése rá vallana, de Klara feltételezhetően Emit és Ádámot is megölette volna. Amúgy biztosan felakasztották a háború után.
– Nincs olyan kategória, amelybe Ava téveszméi ne illenének bele: üldöztetéses, grandiózus, bűnösségi, vallásos, és még sorolhatnánk. Tankönyvi eset. Ettől azonban nem válik az emberiség ősanyjává.
– Persze… Tudom. Nonszensz – bólintott János már-már csalódottan, majd a fejével az ajtó felé intett. – Most mit csinál?
– Egyre erősebbek a tikkrohamai, lefektettem a díványra. Van egy bögre teád?
Elsétáltunk a titkárnői konyhába, János mert egy csészényit az alumíniumbödönből, majd még egyet, nekem. Az irodájához visszaérve a kezembe adta a két bögrét, és halkan megkérdezte:
– De mi van, ha mégis ő az?
Nem tudtam válaszolni, mert János kitárta előttem az ajtót. Ava a kanapén feküdt, a hasán doromboló macskát simogatta. Amint beléptem, felült.
– Hogy van? – kérdeztem.
– Mindjárt vége lesz! Ádáz volt az Úr haragja. Túl nagy a büntetésem ahhoz, hogy el tudjam viselni.
Egyre jobban szorongtam. Nem akartam egy szobában lenni Avával, irtóztam a vizes tekintetétől, a csontos kezétől, a butaságától, a Bibliát szajkózó vallási fanatizmusától. Soha egyetlen beteg iránt sem éreztem hasonlót.
– Mikor átkozták meg? – kérdeztem.
– Nem tudom! Nagyon régen!
– Mégis? Tavaly? Húsz éve?
– Hány perc telt el azóta, hogy utoljára látta a férjét? Ezer, tízezer, százezermillió?
– Perc?… Fogalmam sincs. Ki tudnám számolni, de nem percekben mérem az életem.
– Hát, nagyon rosszul teszi, mert az öné igen rövid. Én emberéletekben mérem a sajátomat.
Az addigi beszédétől teljesen idegen volt ez a bonyolult gondolat. „Tipikus skizoid halhatatlansági téveszme.” Már nem volt kétségem a kórisme felől. Ekkor egy újabb rohamot produkált, ezúttal már hangosan visított. Amikor enyhült, siránkozva folytatta:
– Gondtalan életet éltünk. A kíváncsiság vitt bűnbe, az Úr büntetése szörnyű volt. – Zihálva szorította a hasához a kezét.
„Holokauszttúlélő. Az életkora alapján ők is pont korunkbeliek lehettek. Az ő férjét is elhurcolták, Ava is bünteti magát, amiért életben maradt. Ezzel a nagyon jól felépített, koherens téveszmével védekezik. Ebben a nyilvánvalóan pszichotikus állapotban semmiképpen sem hazaadható. Hogyan lehetnek Jánosnak kétségei a diagnózis felől? És hogy merülhet fel benne, hogy elbocsássa?”
Ava lecsúszott a kanapéról. A földön fetrengő, hangosan fújtató, időnként felsikító nőt nézve jeges sikolyként tudatosult bennem: „Nem beszéltem neki Leóról. Honnan tudhatná, hogy nagyon rég nem láttam a férjem?”
Meredten bámultam. Ez volt az addigi leghosszabb roham, és hirtelen lett vége. Felült, nyugodt hangon, tegeződve szólt hozzám, mintha egy képet írna le:
– Megszülettél! Ványadt baba voltál, de életerős. Ott volt a két nővéred is. Az apád zsandár volt.
A háború óta nem tapasztalt szorongást éreztem. Harmadik lányként érkeztem a kismartoni csendőr családjába. Később még három húgom született, a világrajövetelükre pontosan emlékszem, mert végig kellett néznem mindegyiket. Anyám a hetedik szülése után halt meg, gyermekágyi lázban, koraszülött öcsém után egy héttel. Apám a nagy háborúban esett el, nagyanyám halálakor különböző rokonokhoz kerültünk. Tizenkét éves koromban anyám egyik unokatestvére fogadott be, a nevére vett, és lányaként nevelt. Mindig róla beszéltem az apámként, mégis az eredeti születési anyakönyvi kivonatom mentette meg az életemet, és amiatt tudott elválni tőlem Leo.
Képtelen voltam megszólalni, zihálva vettem a levegőt. Meredten bámultam a földön ülő nőt. Rádöbbentem, honnan volt ismerős: az édesanyámra emlékeztetett, akiről egyetlen fényképem sem maradt, és kizárólag vajúdó nőként tudtam felidézni. Az addigi szorongást rettegés nyomta el. Felálltam, megpróbáltam nyugodtan kisétálni a szobából, de a lábam alig engedelmeskedett. János az ajtó előtt várt, még mindig a Bibliát olvasta.
– Mit gondol? – kérdezte felnézve.
A Szentírással a kezében, elcsúszott nyakkendőjével, kitűrt ingével egy megszállott papra hasonlított. Az én világom ugyanúgy kifordult a sarkaiból, mint az övé, de engem másként érintett. Hirtelen mélységes nyugalom szállt meg. „Ilyen az epifánia?”
– Egy pszichiátriai beteg azt állítja, hogy ő az emberiség ősanyja. Ez nem egyedi, de ez a beteg mindkettőnkről olyan ismeretekkel rendelkezik, amelyeket senkitől nem szerezhetett meg.
János megfontolt hangon válaszolt. Bennem a misztikum, benne a racionalitás tűnt felülkerekedni.
– Akkor az ön születését is megélte. Hihetetlen! Két napja csak ezen jár az eszem. Ezért kellett beszélnie vele. Persze nyilvánvalóan lehetetlen, amit állít.
– Igen, lehetetlen… De van más magyarázat? – kérdeztem. A hangom egy idegené volt.
– Én nem tudok. De ez akkor is… ez képtelenség!
– Ellene szól mindennek, amit tanultunk, ami szerint dolgozunk… amiben hiszek. De ahogy te mondtad, mi van, ha mégis?
– Ha nonszensz, akkor mi az, hogy mégis? – Elmosolyodtam. – Mi ennyire vicces? – kérdezte János, és a helyzet szürrealitása ellenére meglepett a tisztelet hiánya.
– Inkább ironikus: én, az ateista elfogadom ezt a bibliai lehetőséget, te, a rabbi fia pedig hallani sem akarsz róla.
– Isten nem így nyilvánul meg.
– Értem. Csak akkor hiszel benne, ha nem látod! A bizonytalanság lenne a meggyőződésed alappillére?
– Telepátia is lehet!
– Aha. Inkább hiszel egy szélsőségesen fókuszált, időn és téren átívelő gondolatátvitelben.
– Nincsenek halhatatlan emberek, az Ószövetség szereplői nem jelennek meg a Kiskunhalasi Kórház ideggyógyászatán! Ezt még kimondani is vicces.
– Emi is rajta van a fényképen. Az ő születését is leírta Ava?
– Nem, csak Ádámét – válaszolta János.
– Eminek mesélted?
– Emi négy éve meghalt.
Megnyílt alattam a föld, egy pillanatra megfeledkeztem Aváról.
– Nagyon sajnálom. Nem tudtam – mondtam halkan.
– Nem tudhatta.
– Tényleg nem.
– Megváltás volt számára. Csak arra várt, hogy Ádámot felvegyék az egyetemre.
Képtelen voltam reagálni. Csendben álltam, János a Bibliával a kezében ült. Közben pirkadni kezdett.
– A hatórai műszakváltás alatt kell visszakísérni a kórtermébe, vagy ha nem… – Megint a régi, kimért, érzelemmentes János beszélt, aki nem szokta félbehagyni a mondatait. Felhúzott szemöldökkel vártam, hogy folytassa. – Nem engedhetjük, hogy elvigye az ÁVO vagy mit tudom én, mi most a nevük. Írtam egy zárójelentést, elbocsájtom.
– Nem véltelenül jön haza a párttitkárod. Ha elengeded Avát, az gyanús lenne. Téged fegyelmivel kirúgnak, és Ádám életét is tönkreteszed. Ha pedig ezt a történetet bárkinek elmeséljük, a kollégáink lesznek a kezelőorvosaink – válaszoltam.
– Akkor mi legyen? Hagyjuk elmenni, záró nélkül? Akkor talán megúszom egy írásbeli figyelmeztetéssel, de…
– Nem! Gépelj egy új epikrízist, mintha én írtam volna, ismered a stílusomat. Utána menj haza, holnap reggel bejössz, és csodálkozva tapasztalod, hogy elbocsájtottam a beteget, itt lesz az aláírt záró az asztalodon. Valószínűleg kapsz egy megrovást. A némettudásom miatt kértél tőlem konzíliumot, és eszedbe sem juthatott, hogy ilyet tennék. Az ismerősöd el tud vinni minket Sopronba?
– Igen, de…
– Meddig jutna Ava összeszorított szemmel, magyartudás nélkül? Ismerek valakit, aki talán segíthet. Én intéztem el, hogy a… nagyon érzékeny fiát ne vigyék el katonai szolgálatra. Talán ki tud minket juttatni Ausztriába.
– Ha Ádám nem tanulna, én is megtenném, de… – János szeme könnybe lábadt.
– Legalább választ kapok pár kérdésemre. A legfontosabbra is! Ha tudlak, értesítelek… – válaszoltam mosolyogva. – Ki gondolta volna tegnap reggel, hogy ma disszidálni fogok?
Az irodából üvegcsörömpölés hallatszott. Az ajtóhoz ugrottunk, János komikus módon kopogott, mielőtt berontott. Ava az íróasztal előtt feküdt egy hatalmas vértócsában, nyitott szemmel, kezében Emi és Ádám fényképe. Mozgott a szája. Biztosra ment: mindkét karotiszát és csuklóját átvágta a képkeret üveglapjának szilánkjával. János odaszaladt, a tenyerével reménytelenül próbálta tamponálni a sebekből ömlő vért. Hallottam Ava mantraszerűen visszhangzó szavait, és amikor már nem jött ki hang a torkán, a szája még mindig mozgott.
– Ich bin Schwester Klara.
János felemelkedett. Véres kezét a mellkasa előtt tartotta, mint aki imádkozni készül. A mozdulat Leót juttatta eszembe, ahogy a szülések után felállt, amikor a bába már elvitte az újszülöttet, a férjem pedig mosolygott. János azonban nem; arca, tartása megváltozott. Az új igazság felülírta az eddigieket, kétségeit, tépelődését. Dühtől eltorzult arccal sziszegte:
– Van pokol, és örökre ott fogsz égni. Szörnyeteg!
Képtelen voltam megszólalni vagy megmozdulni. Azonnal éreztem, amikor Ava meghalt. János továbbra is a holttestet bámulta, én a mosdókagylóhoz léptem.
A tükörbe nézve a saját arcomat láttam, de a fejemben több ezer emberöltőnyi Éva emléke kavargott.
*
Azóta is itt vannak, mintha a sajátjaim lennének. Vannak kristálytiszták, és vannak nehezen felidézhető foszlányok; amit a korábbi Évák elfelejtettek, az számomra is elveszett. Ami viszont szinte mindig azonos: a régi Éva halála pillanatának iszonyata és az új Éva kétségbeesett értetlensége. Ezt jól ismerem, mert megtapasztaltam.
Látom Chanát, az askenázi zsidó lányt, édesanyja halálos ágya mellett ül, felkészülve arra, ami rá vár. Azelőtt egy kassai zongoratanárnő volt Éva, előtte egy müncheni háziasszony. Látom a genti beginázsban, ahol évszázadokon keresztül a közösség vezetőjének halálakor az a begina lett az utódja, akibe Éva átszállt. Látom a lisszaboni máglyán, de csak Éva halhatatlan tudata menekült meg, a teste elégett. Látom, ahogy Nürnbergben modellt áll Dürernek – hihetetlen, az igazi Évát festette meg! Látom ispotályokban és remetelakokban, látom egy konstantinápolyi pék feleségeként, trák rabszolganőként, sumér hercegnőként, életek végtelen sorozata. Végül látom, amikor az almát átnyújtja Ádámnak. Nem tudom, milyen volt az élete azelőtt, de azt igen, hogy az örök élet fájának gyümölcséből csak ő evett. Ő volt az utolsó, aki Évaként gyereket hozott a világra, és a szülései kínját, ha rájuk gondolok, minden alkalommal a mostani, hatvanéves testem sajátjaként élem meg.
Klara emlékei a legfrissebbek. A végtelen napjai az elmeotthon zárt osztályán, egy szót sem ért abból, amit beszélnek hozzá. Tényleg létezik pokol. Ő maga volt az saját maga számára. Összeszorított szemhéján átvöröslik a fény, ha arcot lát, visítani kezd, mert vízbe fojtott csecsemők százai kísértik. Ezt csak a ködös rémálmaiban látom, mert Évaként már nem gyilkolt. Az elődeinknek csak a szenvedését és halálát tapasztalta meg, az örömüket soha.
Egy nő szül egy barakkban, Emi az, mellette egy csontsovány rabnő, Chana, ezek még az ő emlékei. Chana már elvágta a köldökzsinórt, amikor beront Klara. A lábainál fogva felkapja az alig nyöszörgő újszülöttet, és elindul kifelé a barakkból. Chana tört némettel könyörögve és jiddisül átkozódva fut utána, értem a szavait. Klara a latrina felé indul, Chana utoléri, és megragadja a karját. A bábát kísérő fiatal katona lengyelül kiabál a rabnővel, Klara németül szól hozzá: „Csináljon már valamit ezzel a veszett szukával.” A fiú elővesz egy pisztolyt, és Chanára szegezi, az megtorpan. Látja, ahogy Klara beront egy hatalmas helyiségbe, a végtelen betonpad két oldalán németes precizitással nyílnak a kerek latrinanyílások, az elsőbe bedobja az addigra hangosan síró újszülöttet, és visszaviharzik a barakkba. Chana üvöltve nekiront, a katona is odaugrik. „Azt mondtam, hogy lője le, maga szerencsétlen!” – mondja Klara, kikapja a fiú kezéből a pisztolyt, és közelről arcon lövi Chanát. Nem érti, mi történik vele. Most lett Éva. Riadtan nézi a szétroncsolt fejű holttestet. „Takarítsa el!” – mondja halkan a katonának. Elindul a latrina felé, de már nem hallja a csecsemő fuldokló sírását. A szülészetre támolyog, egy nő fekszik a műtőasztalon, egy élő csontváz áll mellette, akit azonnal felismerek.
Ilyenkor még minden emléket elnyom Chana halálának borzalma és Klara átalakulás utáni delíriuma, mégis elönt egy negyed évszázada nem tapasztalt melegség. Újra látom a férjem, és ennél nincs nagyobb boldogság számomra. Klara rejtélye is megoldódott. A világrajövetelem részleteiről Leótól tudott, aki a szülések alatt mindig elmesélte a szülő nőknek, hogyan lett az ő felesége már nyolcévesen képzett nőgyógyász. Ezért ismerte a férjem kedvenc macskás idézetét, ezért volt rohama Emi és Jancsi fényképe láttán, és ezért dekompenzálódott a Schottfeld név hallatán.
Leo most ijedten néz fel, Klara halkan megkérdezi: „Segíthetek valamit, doktor úr?” A férjem arca merő értetlenség, nem ezt szokta meg a szörnyetegtől. A kezében egy szikét tart, hadarva beszél: „Nem tudtam elállítani a vérzést, placenta praevia lehetett, az anya ebben a pillanatban halt meg, esélye sem volt, de a magzat talán megmenthető” – mondja. Klara odalép, császármetszést végeznek a holttesten, a baba felsír. Leo a megszokhatatlan borzalomra számít, könnyes szemmel nézi, ahogy a szülésznő elvágja a köldökzsinórt, majd értetlenül figyeli, ahogy óvatosan megtörli az újszülöttet, közben gügyög hozzá, egy puszit is nyom a homlokára. Vastag pólyába bugyolálja, felkap még egy takarót, és kisétál a szülőszobáról. Soha többé nem látta Leót, ezt a néhány percnyi emlékét dédelgetem, idézem fel újra és újra.
Klara a bepólyázott újszülöttel a januári fagyban visszasétál a barakkba, az ajtóban át kell lépnie Chana holttestén. Emit még mindig két rabtársa fogja le, visítva átkozódik. Honnan maradt ereje? Azonnal elhallgat, amint meglátja Klarát, aki erős bécsi akcentussal beszél, mint mindig, de kedvesen, mint korábban soha: „Itt van a kislegény, nehezen vette a levegőt, de Schottfeld doktor megint csodát művelt.”
Másodközlés; a novella az Átjáró 20 jubileumi science-fiction és fantasy antológiában jelent meg.
(Kép forrása: Wellcome Collection)