novella

Zakar Veronika: Vasárnapi ebéd

A tésztát már megint bambára főzted… Ezt a szószt, most elnagylányoskodtad... Ilyen kuplerájban nem lehet főzni… - ha csak egy párat akart említeni a véget nem érő, Géza szerint segítő szándékú lábjegyzetek közül.

Évának jól indult a reggele, ami nem meglepő, a vasárnapokat általában mindenki szereti. Kellemes kora tavaszi délelőtt volt, fényben fürdőzött az amerikai konyhás nappali, amit végre nyitott erkélyajtónál élvezhetett. Ezen a hétvégén a szomszéd kölykök a nagyszülőknél vandálkodtak az épület előtti füvesített park helyett, ahol előszeretettel üvöltöztek naphosszat artikulálatlanul. Az a szegény kis nő, mit vétett, hogy ilyen pokolfajzatokkal áldotta meg a sors, töprengett Éva, és együttérzően a két tíz év körüli fiú anyjára gondolt. Egy büdös nagy pofon, az kéne nekik!
Félszemmel az órára pillantott. A nagymutató fenyegetően közelített az ebédidő felé. Tikk, takk, tikk, takk, pulzált az ütemes ritmus a fejében. Mintha még az a fránya vekker is ellene dolgozna. A vasárnapi ebéd, az délben jó! – dünnyögte az orra alatt, és eltúlzott grimaszba szaladtak az általában nyugalmat árasztó vonásai. Géza, meg a hülye szabályok, gondolta. Szépen manikűrözött ujjaival megragadta a SZIGORÚAN kukoricával etetett csirke csupasz és hideg bőrét, majd egy jól irányzott mozdulattal beledöfte a fekete nyelű konyhakést.
Te bestia! – préselte a szavakat fogai között. Egy pillanatra, férje tudálékos ábrázatát vélte felvillanni a baromfi toll pöttyözte farabúbján. Évát kéjes gyönyör járta át, mikor lenyeste a nyúlványszerű kis képződményt, pedig a filézés sosem tartozott a kedvenc tevékenységei közé. Igazság szerint utált főzni. Ha rajta múlott volna, akkor a konyhaszekrény megmarad a lakás ama dekoratív elemének, aminek minden négyzetmétere az étterembe járás csábító üzenetét hordozza. Gézával való hosszú, ahogy ironikusan magában olykor megjegyezte, TÚL hosszú házasságának kezdetén, még őszintén igyekezett, hogy ételt varázsoljon az asztalra, de férje valamilyen epés megjegyzéssel gyorsan letörte a kezdő háziasszony szárnypróbálgatásait.
Nem elég sós vagy éppen túlságosan is az…
A tésztát már megint bambára főzted…
Ezt a szószt, most elnagylányoskodtad..
Ilyen kuplerájban nem lehet főzni… – ha csak egy párat akart említeni a véget nem érő, Géza szerint segítő szándékú lábjegyzetek közül.
Kezdőket megszégyenítő módon, – hiszen ezen a fronton neki nem teremhet babér, hosszú évek gyötrelmei ide vagy oda, Géza mellett én hobbi szakács maradok, bosszankodott, -lefejtette a csirke rózsaszín mellehúsát a csontról és már a következő lépésen morfondírozott. Ha most azonnal bekapcsolom a sütőt előmelegedni, akkor még van esélyem, hogy időben ebéd kerüljön az asztalra. Gyors fejszámolást végzett, hány percre is lesz szükség, hogy a hús puhára, a bőr pedig ropogósra süljön, miközben az a nyamvadt köret is elkészül. Mert mégis milyen dolog az, hogy asztalon a főfogás a rizibizire meg várni kell? Na puff!
A nyálkás csirke csupasz érintése alatt is érezte, hogy izzad a tenyere.
Mérlegképes könyvelőként, Éva jól értett a feladatok rendszerezéséhez, általában tudta, hogy mi, mi után következik, de kertvárosi lakásuk ezen szegletében, Géza fenyegető közelségétől tartva elvesztette a teendők priorizálása feletti képességét. Halvány undorral az arcán lemosta a nyolcba vágott csirke darabjait a csap alatt. Nézte, ahogy a nyálkás kis hártya eltűnik a lefolyóban.
Olykor, mikor a megszokottnál is jobban utálta Gézát, szánt szándékkal kihagyta ezt a lépést mielőtt a húst a tepsibe tette. Ilyenkor mérhetetlen elégedettséggel nézte, ahogy férje két pofára eszi az alsó combot, amire jószerével rákozmált a váladék szerű nyálka, s kivételesen az sem zavarta, hogy a hanyagul leszopogatott csontokat a friss terítőre dobja az odakészített kistányér helyett. Az élet apró örömei – gondolta, majd félfőre vágta a hagymát. Extra szűz olívaolajat locsolt a tepsibe, a felaprított zöldségekből sűrű ágyat készített, majd óvatosan belehelyezte a csirke darabjait.
A picsába! Nem sóztam be, hasított belé a felismerés. Válogatott szitkok közepette nyúlt a fűszertartó után, kapkodva hintette be a feltrancsírozott állatot, és még félszemmel látta maszatos kezének jól kivehető lenyomatát a hófehér szekrény krómozott gombján. Egy pillanat és letörlöm, jegyezte a feladatot a képzeletbeli to do list-jének tetejére, s művét friss rozmaring ágacskákkal hányta be. Tökéletes! A tepsit megragadta és mielőtt még a 180 fokra hevített sütőbe csúsztatta volna, pipiskedve előkotort egy gyűrött Vegetás zacskót a konyhaszekrény felső polcáról. Géza szerint a vegeta nem más, mint az élelmiszeripar legitimizált háztartási mérge, amelynek rendszeres fogyasztása visszafordíthatatlan függőséget okoz. Baromság! Éva nem volt biztos benne, hogy zsigeri ragaszkodása a Vegetához az otthonról hozott mintának köszönheti, hiszen anyja és nagyanyja, de még anyósa is előszeretettel használta a kékbe csomagolt elixírt, vagy egyszerűen csak jelképe az elnyomás okozta lázadásnak. Annak a forradalomnak, ami még csak a pincékben és sötét zugokban, lopott percekben létezett, sokan talán észre sem vették, de tagadhatatlanul ott volt.
Ezzel meg is volnánk! – csicseregte, s húsos kis ajka ravasz mosolyba szaladt.
A szagelszívó zümmögése mellett is jól hallotta, hogy férje felébredt. Szokásához híven döngő léptekkel vonult a fürdőszobába, magára zárta az ajtót és valami lélekölő popzenét hallgatott. Csak a szokásos utcákat járom, rokonom az összes sarok, az útravalóm zsebre vágom és dúdolom a kedvenc dalom – harsogott a legújabb iPhone hangszórójából, és Éva érezte, ahogy felszökik a pulzusa. Nyugalom Évike, nyugalom! – mantrázta a jól bevált jelmondatot. Fél órám maradt, hogy eltakarítsam a romokat, állapította meg és mutatóujjával rányomott a házassági évfordulójukra kapott vajszínű Nespresso gombjára. Jellemző Gézára, hogy ezt vette, pedig pontosan tudja, hogy az őrölt kávét szeretem!
Egy hörpintéssel felhajtotta a vízízű feketét, majd újult erővel pakolt be a mosogatógépbe. Az jutott eszébe, hogy ha Géza például relaxációs zenét hallgatna ébredéskor a színvonaltalan magyar pop helyett, az igen sokat javítana a mentális állapotán. Vannak például komolyzenei relaxációs albumok, – ha Tibet érintése már annyira derogál Mr. Macsónak, – Bach, Mozart vagy éppen Vivaldi műveiből válogatnak össze nyugtató hatású darabokat. Nemcsak vezetéshez, tanuláshoz és pihenéshez alkalmasak, de minden bizonnyal a reggeli tisztálkodáshoz is azok lennének. Alaposan letörölte a konyhapultot, majd felrakott egy kis vizet forrni. Egyre inkább komfortosan érezte magát, a konyha csillog, a szárnyas sül, rizsfőzésben pedig, még Géza szerint is ő az ász. Ebből baj már nem lehet! Úgy szállingózott vissza belé az önbizalom, ahogy a sültcsirke illata az emeleten, kellemesen és észrevétlenül.
Éva szépen megterítette az asztalt, s olykor belepillantott az ebédlő falán lógó kerek tükörbe. Negyvenöt éves volt, de szerinte nem nézett ki annyinak. Az arcbőre sima, ráncok csak a szemei környékén jelentek meg néhány éve, de igazán senki sem mondhatta őket feltűnőnek. A fizurája az aktuális divat szerint vágva, elől hosszabb, hátul rövidebb. Egyetlen dolog, amivel az Istennek sem tudott megbarátkozni, a színe volt. Fekete! Géza ragaszkodott hozzá. És ha a Géza egyszer valamit a fejébe vesz!?! Ha csak egy napra vörös lehetnék, emelte magasra mélybarna szemeit.
Az elkészült rizst félrehúzta a főzőlapon, maroknyi mirelit zöldborsót kevert bele, majd visszatette a fedőt. A sültet egy jénai edénybe szedte, kanállal szaftot locsolt rá, s várta, hogy férje méltóztasson megjelenni. Ebéd, kiáltotta diadalittasan, majd helyet foglalt az asztal mosogató felőli oldalán. Géza nem váratott sokat magára, meglehetősen jókedvű volt, mikor belépett, egy megkopott törölközőt derekára tekerve, félmeztelen. Ha Éva nem ismerné, még jóképűnek is mondaná, de ismerte. Fütyörészve foglalt helyett az asztal túlsó oldalán, azzal a ritkán látott ’’ezt már szeretem’’ arckifejezéssel.
Víz? – emelte feleségére tekintetét.
Kezdődik, gondolta Éva és szó nélkül a hűtőhöz sietett. Elétette a poharat és méla undorral az arcán figyelte, ahogy Géza mohón kiissza a tartalmát. Az üvegasztal lapján keresztül férje csoffadt zacskóját látta kikandikálni a törülköző alól. Hanyagul terült szét a halványkék díszpárnán.
Te nem eszel? – kérdezte Géza, s követte felesége tekintetét.
Egy cseppet sem jött zavarba, mikor észrevette pőrén hagyott férfiasságát. Habár az asszony szerint ennél illetlenebb dolgot el sem lehetett volna képzelni, nem volt kedve veszekedni, a forgatókönyvet már olyan jól ismerte. Felháborodna, lekicsinylően prűdnek nevezne, közbeszúrna valami félreérthetetlen megjegyzést a nemlétező nemi életünkkel kapcsolatban, végül még a kajába is belekötne, gondolta és nemtetszését egy darab csirkehússal fojtotta el. Pedig ma tényleg jól sikerült az ebéd!
Hány percig sütötted a húst?
Ahogy mindig, 40 perc sütés, 15 perc pirítás – válaszolta flegmán.
Mire kimondhatta volna a ’’Miért, nem ízlik?’’ kérdést, már Géza hatalmas tenyerének égető érintését érezte a fültövén.
Ne szájalj velem bazdmeg! Értelmesen kérdeztem.
Egy röpke pillanatig farkasszemet néztek a halott állat aranyló teteme felett, mire a férfi zavartalanul tovább folytatta az evést. Éva fejében hallotta lüktető ereinek tompa dobogását, ott, ahol az ütés érte, s már az a kevéske étvágya is elment, ami a zacskóvillantás után maradt. Könnyben forgó szemeit minden erejével a tányérján tartotta. Csak ne lássa, hogy sírok, csak ne lássa! – fohászkodott, s némán a szájához emelt egy újabb falatot. Miközben a tányérján pihenő rizsszemeket szuggerálta, különös hangra lett figyelmes. Lassan emelte tekintetét Gézára, egy újabb pofontól tartva erősebben szorította a villáját, de meglepetten tapasztalta, hogy férje szemei kigúvadtak és egyenesen őrá néznek. Géza eldobta az evőeszközt, segélykérőn a torkához kapott, s hörgött, mint egy haldokló állat az utolsó perceiben. Fuldoklik, pattant fel Éva a látvány okozta sokktól. Férje egyre keservesebben vonaglott a széken, a törölköző szétnyílt a derekán, majd hanyagul a földre hullott. Összetalálkozott a tekintetük, Éva szavak nélkül is értette mit akar, víz kell neki, de mintha földbe gyökerezett volna a lába. Ahogy Géza liluló fejét nézte, hirtelen magához tért. Az ösztönös segítségnyújtás sürgető érzése a hűtő felé terelte, de ahogy elérte a fehér ajtót, hirtelen lelassította lépteit. Szépen manikűrözött ujjai megpihentek a bútor fényes felületén, válla fölött hátranézett a földön vonagló férfira. Arra a férfire, aki az imént arcon csapta, aki ellopta a fiatalságát, az álmait, az önbecsülését, aki megfosztotta a tenni akarás képességétől, és cserébe semmit sem adott. Szélesre tárta a hűtő ajtaját, élvezte, ahogy a kiáramló hideg levegő kipirult arcába csap és csak állt szótlanul. Nem nézett vissza, várta, hogy alább hagyjon az állati hörgés, a nagy test önkívületi dobálózása a hajópadlón, a szék csörömpölése, ahogy a haldokló lábának utolsó rúgásai kibillentik az állóhelyzetből, s az pattogva a földre esik, míg végül minden lassan elcsendesedik. Percek teltek el, mire Éva hátra fordult. Ott volt Géza féloldalt fekve, arcán megdagadtak az erek, mint egy felajzott dúvad utolsó csatájának bőrbe vésett hírnökei. Úgy halt meg, ahogy élt, gondolta. Vadállatként!
Lassan a dohányzóasztal felé lépett, kezébe vette a mobilját. Megnyitott egy új üzenet ablakot, majd pötyögni kezdte:
„Juditka, szerdára írj be, ha van szabad hely! Festés lesz! Rézvörös! ( Éva”

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: