novella

Bécsy Etelka: Valahol, valakik

A rendőrök rutinosan vizsgálódni kezdtek. Körülnéztek, személyleírást kértek, faggatták az utasokat, ki láthatta utoljára a csillogó fekete hullámos hajzuhatagos nőt.

– Az A4-es autóúton vagyunk, ugye? Itt volt az a borzalmas buszszerencsétlenség, nem!? A budapesti gimnazistákkal, tudja, akik Franciaországból tartottak hazafelé, a sítáborból. Na, mikor is, 2017-ben?

A buszsofőr a szürke ködfelhő borította, nyálkás-csúszós utat csak az ablaktörlő folyamatos működtetésével tudta uralni. Mint a szódásló, mereven nézett előre, nem kívánt válaszolni a sofőrülést elkülönítő plexiajtóban izgatottan toporgó, körülbelül a harmincas éveit taposó, enyhén topisan öltözött férfi kérdéseire. Pillantást sem vetve a fecsegőre, jobb keze mutatóujjával  a tábla felé bökött:  „A sofőrrel beszélgetni tilos.”

A harmincas éveit taposó, enyhén topisan öltözött férfit a szigorú rendreutasítás  nem tántorította el. Volt a buszban elég utas, bár nem volt teljesen tele.

– Megkínálhatom egy kis pálinkával? – szólította meg az első két ülést teljesen betöltő kopaszodó termetes férfit, aki a kérdés hallatán hevesen rázni kezdte a fejét. A mögötte ülő kalapos nőnél is próbálkozott.

–  Isten őrizz! Hagyjon békén! – hangzott a sipákoló méltatlankodás.

– Mogorva népség! – sziszegte a fogai közt a harmincas éveit taposó, enyhén topisan öltözött férfi, és ahogy komótosan elfoglalta a helyjegyén megjelölt ablak melletti ülést, megakadt a szeme az ellentétes oldalon kifelé bámuló nő csillogó fekete hullámos hajzuhatagán.

xxxxxx

– Gondolkodjon pozitívan! A pszichológus immáron három éve mantrázza ezt a terápián. Fogalma sincs, hogy ez milyen őrült nehéz! Hogy tudjon egy harmincas éveit taposó, enyhén topisan öltözöttnek tartott férfi egy dögunalmas, egyhangú élettel pozitívan gondolkodni?! Olyan kérés ez, mintha egy mázsás túlsúllyal küzdőtől várnánk, hogy magát karcsú balerinának képzelve légiesen könnyed, ide-oda kanyarodó kézmozdulatokkal, apró kis szökdécseléssel higgye el, hogy teljes egészében ünnepelt, sikeres táncos. Akár kötélen, háló nélkül is! Valójában pedig a vízből görcsös élni akarással fel-felbukkanó fulladozó, aki hangtalan artikulációval segítségért kiált, akinek igazából légszomja van, kapálózva retteg, majd egy pillanat alatt  összezuhan.

– Már megint ez a negatív példálózgatás! – mondaná a pszichológus. És tényleg, miért nem jut az ember eszébe valami pozitív, valami, ami minden ízében örömöt okoz? Például valami Szindbádos – egy kellemes, gusztusos evés esete? Na jó, ha arra gondolok, hogy olyan nehéz pozitívan gondolkodni, mint megenni húsz szilvás gombócot egy ültő helyben… Ez most pozitív vagy negatív?

Szilvás gombóc! Már a puszta gondolat is kéjes élvezet! Érzem a számban a porcukor selymes simogatását, a pirított zsemlemorzsák pajkos szökdécselését, és akkor egyszer csak beteríti a nyelvem teljes terjedelmét a szilva fanyar íze, és ezek így hárman, vidáman kergetőznek, forgolódnak, játszanak velem… Biztosan kihánynám mind a húszat.

– Környezetváltozás, új élmények, más tapasztalatok, pozitív érzelmi állapotok, Önnek erre van szüksége – visszhangzik a terapeuta duruzsoló hangja.

Ha csak úgy nem! Legyen, Olaszország erre biztosan alkalmas.

xxxxxx

Már teljesen beesteledett, amikor a Rómába tartó autóbusz letért a főútról, hogy tíz perc pihenőre megálljon a benzinkútnál.

A lassan feltápászkodó, elcsigázott utasok többsége lomhán indult meg a kávézó felé, míg a csillogó fekete hullámos hajzuhatagos nő – kezében a táskájával – határozott léptekkel kereste meg a benzinkút WC-jét.

Nagy, vastag, sötétbarna keretes napszemüvegét letette. Belenézett a tükörbe. Egy fáradtságtól gyűrött, szomorkás arc tekintett rá vissza. Könnyű selyemballon anyagból készült,  elegáns szabású, lila hosszú kabátot húzott elő a táskájából. Belebújt. Sűrű  hajkoronáját kontyba fogta és hiánytalanul bebugyolálta egy lila kendőbe. Elővette a piperetáskáját. Nyugodt, kimért mozdulatokkal húzta át fekete szemceruzával szemét félkörívben szegélyező szemöldökét. Hosszú szempilláját fekete tussal festette be, szemhéját lila szemhéjpúderrel fedte, és egy padlizsánszínű rúzzsal duzzadó ajkakat varázsolt magának. Még egy kis pirosítót is felkent az arcára. Végül néhány csepp parfümöt szórt a nyakszirtjére. Elégedetten belemosolygott a tükörbe.

xxxxxx

– Állj! – kiáltott a harmincas éveit taposó, enyhén topisan öltözött férfi,  amikor az idő elteltével az utasok már visszaszivárogtak és fegyelmezetten beszálltak a buszba, a buszsofőr pedig készült begyújtani a motort. –  Eltűnt a nő!

Mindenki tekergette a nyakát, próbálta megérteni a helyzetet, nézett és keresett. Az utasok felpattantak a helyükről, az idegenvezető idegesen,  kapkodva tárcsázta a helyi rendőrséget. Nem volt a buszon a csillogó fekete hullámos hajzuhatagos nő!

A rendőrök rutinosan vizsgálódni kezdtek. Körülnéztek, személyleírást kértek, faggatták az utasokat, ki láthatta utoljára a csillogó fekete hullámos hajzuhatagos nőt.

Az utasok a buszból kiszállva, tétován lődörögtek. A kinn ácsorogók  inkább egymással beszélgettek, mintsem a kivonuló rendőrökkel, nem nagyon tudták, valójában kit is keresnek. Valami nő, de ki lehetett az a nő? Öreg? Fiatal? Tanácstalanul találgattak: alacsony volt, talán magas, szőke vagy talán barna? Valószínűleg elég jellegtelen külsejű lehetett, hisz’ fel sem tűnt.

A harmincas éveit taposó, enyhén topisan öltözött férfi volt az egyetlen megbízható forrás.

– Igen-igen, én jeleztem, hogy elveszett, induláskor a buszban ült, de valahogy eltűnt. Igen-igen, láttam. A leírás? Olyan 35 éves, 165 cm magas, vékony testalkatú, egyenes testtartású, szép arcú, csinos nő, finom fehér bőrrel. Á, tetoválás, testékszer, sebek, hegek, anyajegyek, bőrkinövések, ilyesmik egyáltalán nem látszódtak. Mustársárga nadrágot, fekete pulóvert és napszemüveget viselt. Nagyon csendes, magába fordulónak látszott, egyedül volt, csak hallgatagon ült, nem tűnt ki. Különös ismertetőjele? Talán a gyönyörű hullámos, hosszú, fekete hajzuhatag. Nem, a szemöldökéről,  szeme színéről, az orra íveléséről semmit nem tudok mondani, az óriási napszemüveg miatt, amit viselt. A füle? Semmi érdekes, eltakarta a dúsan leomló haj.

A többi utas nem tudott hozzátenni semmit,  senki sem ismerte, nem tudtak róla semmit, nem látták, nem hallották mással beszélni, még az sem derült ki, hogy milyen nemzetiségű, egyáltalán milyen nyelven beszélt. Akcentus, tájszólás? Ugyan már! Ki tudja?! Sem fontos, sem rendkívüli egyéni jellemző nem került elő  a meghallgatások során.

A rendőrök úgy döntöttek, hogy átfésülik a benzinkút környékét is, a parkszerű, majd az azt körülölelő erdős terepet. A turistacsoport  kelletlenül, de csatlakozott a rendőrökhöz a nő keresésére. Tízfős kisebb csoportokba szerveződtek, felosztották egymás közt a területet, és különböző irányokban indultak el.

xxxxxx

 A lila kabátos nő csoportja az erdő fele vette az irányt. Be nem állt a szája, folyamatosan csacsogott. Arról, hogy milyen jó, hogy ebben a mai világban, ahol mindenki csak a saját egójával van elfoglalva, vannak még emberek, akik teljesen őszintén, spontán módon segítenek másoknak, hogy vannak még olyanok, akiknek feltűnik, hogy hiányzik egy bizonyos társuk, hogy élnek még olyanok, akik tele vannak szívjósággal, törődnek embertársaikkal, miközben úgy általában az egész emberiség egyáltalán nem gondoskodó! Sőt! Egyes emberek gátlástalanul kihasználják embertársaikat!

– Nagyon kevés az olyan igazi gondoskodó, jó ember – mondta lelkesen –, akinek saját magának van szüksége arra, hogy másokon segíthessen, és érezhesse, hogy fontos, amit tesz! Ők azok, akiknek feltűnik, ha a barátaiknak, a partnereiknek gondja, bánata van. De persze akad olyan is, aki félelemből segít, mert attól tart, hogy elhagyják, nem fogják szeretni, ha nem így tesz, van persze, aki ezzel a módszerrel kapaszkodik embertársaiba.

xxxxxx

Már egy órája folyt a kényszeredett keresés, teljesen eredménytelenül, és egyre reménytelenebbül.  A személyleírásnak megfelelő nővel egyik keresőalakulat sem találkozott.

Időközben az erdős részeket jogos birtokába vette a masszív sötétség,   néha-néha lopózott be az utat itt-ott felmutató holdfény,  néhányan a mobiltelefonjaik mozgatásával – mint szentjánosbogarak mesterséges rajzása – világítottak ebbe a feketeségbe.

A lila kabátos nő csoportja fáradtan, beletörődően bandukolt. Szótlanul hallgatták a nő unalmas, monoton monológját, senkinek nem volt kedve helyeselni vagy ellentmondani. Utálták már az egészet, de némán tűrve őrizték az egymásért aggódó, nagyon is együttérző közösség látszatát.

Kész megváltásként élték meg, amikor az idegenvezető végre lefújta a további keresést, és javasolta az utazás program szerinti folytatását. Lassan botorkálva, hunyorogva indultak vissza a kutatásban kimerült turisták a benzinkút gondosan dizájnolt területén parkoló autóbuszhoz, amelyet egy magasabb kockakőből kiépített járdaszegély választott el a zölden pompázó erdős résztől.

Váratlanul egy rövid, de éles sikoly hasított a sötétségbe, és egy tompa puffanás szólt bele a néma menetelésbe. A mobiltelefonok fényre váltottak, s szinte parancsszóra a hang irányába szegeződtek.

A lilakabátos nő feküdt a földön eszméletlenül. Az esés lendületében a lila  kabát szétnyílott. Mustársárga nadrág és fekete pulóver kandikált ki alóla. Lecsúszott a fejéről a lila kendő is, előtolakodott a dús hajkorona, a sűrű, fürtökbe rendeződő, hullámos, fekete haj.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: