Bodorkák. Így nevezte nagymama a bárányfelhőket, amikor összegyűltek a nyári égen, én fodorkáknak hallottam, mert úgy legalább volt valami értelme a szónak. Sok ilyen szegélyezte a nagymama alsószoknyáját, szerettem nézni őt egy alacsony sámlira telepedve, mert fél órán át mosta, puha kefével sikálta az udvaron, egy hokedlire állított teknőben, hogy hófehér legyen, amikor majd szépen felöltözik, és elmegy vasárnap a templomba, hogy keresztet vessen az Isten színe előtt.
Bodorkák. Bámult fel apám az égre, amikor egy nap összeesett egy vidéki vonatállomáson. Kezét a gyomrára szorította, úgy nézte hanyatt fekve azokat a felhőket, közben érezte a testét összerántó kínt, az éles nyilallásokat a bordák alatt. A sínek karnyújtásnyira voltak tőle, megcsillantak a fényben, aztán belevesztek a végtelenbe, ahogyan tanulta régen a párhuzamos vonalakról, amik ott majd találkoznak. – Részeg barom – hallott egy hangot, mert valaki egész közelről belebámult az arcába, láthatta a bőr pórusait, a port, ami megült a szemek sarkában. Akkor apám lehunyta a szemét, és meghozta az ítéletét az emberekről. Amikor egy héttel később hazajött a kórházból, még akkor sem felejtette el a pengeélként összeszorított szájakat, ahogy azok az árnyékok – az asszonyok és a férfiak –, megvetően kikerülték a testét azon az állomáson.
Bodorkák. Ezt suttogtam, ahogy feküdtem a tengerparton, és megjelentek felettem azok a felhők, mintha a családi legendáriumból szivárogtak volna át ebbe a világba, ebbe az időbe. Hófehérek voltak, mint a vattapamacsok, akár el is érhetném őket, arra gondoltam, mert azon a nyári napon annyira közel volt hozzám az ég. A színe összekeveredett a tengerével, a horizont is elmosódott abban a kékségben, a felhők pedig úgy tükröződtek a vízen, mintha vitorláshajók lennének. Mintha megnyílna valamilyen – ki tudja hányadik – dimenzió, ahol bármi megtörténhet, talán még a boldogság is.
Bodorkák. Elkenődtek teljesen, motyogta a kisebbik gyerek, hanyatt feküdtünk egy fenyőerdőben, a sátor mellett elnyúlva, csak szeletkék látszottak az égből, alakváltó felhők lebegtek odafent, bárányra semmiképpen nem hasonlítottak. Sötétedett, és hangok keltek a homályból, suttogásokkal telt meg a levegő körülöttünk, mintha átszakadt volna az idő fala: lódobogás, fegyvercsörgés, sóhajtások szöktek át azon a résen. Aztán ahogy este lett, bezárultak a lombok is felettünk. Vihar jött, dörgött és villámlott, elmosta az utazást, a lehetett volna emlékeket is.
Bodorkák – sóhajtotta a nagymama, ahogy hazaért a szombati piacról, már azok sem olyanok, mint régen. Almával pakolta meg a fonott kosarat, egy sárga cekkerben meg krumplit hozott és kovászolni való uborkát. Szerettem, ahogy pár óra múlva elkezd habzani az üvegben, kicsurran a tetejére illesztett kistányér alól a leve, hogy betöltse a levegőt, mert még a liliomoknak is kovász szaga lett akkor. Később nagymama leült egy sámlira a ház fehérre meszelt fala mellé, és csak nézte vádló szemmel az eget. Nagyapád elvitte magával azokat a bodorkákat is, amikor meghalt, mondta, nem hagyott nekem semmit belőlük, ezek inkább olyan modernebb, soktornyos felhők, nem hasonlítanak az emlékeimre.