A hirtelen feltámadó szél rácsapta a spalettákat a hálószoba ablakaira, és azok a nagy lendülettől rögtön vissza is pattantak a házfalra. Marion összerezzent.
Reggel óta nyomott volt az idő. Vihar előtti várakozás. A levegő sárgás fényében világítottak a fehér és világos házfalak. Ilyenkor az ember legszívesebben visszabújna az ágyba, és magára húzná a paplant.
A szél olyan erősen fújt, hogy Marionnak két kézzel kellett megfognia a spalettákat, csak így tudta ráhajtani őket az ablakra. Jó erősen bereteszelte. A csúszka új volt, jól tartott, de a fali rögzítők már régiek. A lécek némelyike sérült volt és repedt, a festék is lepattogzott róla, mert a szél gyakran apró kavicsokat is hozott magával, de legalább megóvták az ablaküveget.
A ház többi ablakát nem kellett védeni, azok a kert felé néztek. Marion kiállt a teraszra, várta a vihart. Az égen áttetsző fehér, füstszerű és szürke felhőrétegek kergették egymást. Felettük fekete gomolygás. Már érezni lehetett az eső illatát.
A szél leigázta a kertet; derékba hajlította a máskor peckesen álló fiatal nyírfákat és összekuszálta a fűzfa ágait. A kertben reszkettek a levendulabokrok, és a szélső ágyás sudár napraforgói egymás felé hajladozva, értetlenül keresték az égről eltűnő napot.
A növények megadással tűrték a sorsukat. A rövidre vágott fű közül száraz szálak repültek ki, a bokrok alól lehullott ágacskák, és az almafáról is lehullott néhány korán megérett, elrothadt gyümölcs. Takarított a természet.
Sosem félt a vihartól, szerette a szél zabolázhatatlan erejét. Nézni, ahogy az esőcseppek az ablakhoz csapódnak, majd ellapulva csordogálnak lefelé az üvegen, kanyarogva, egymásba mosódva. Kislányként aprócska ujjának hegyével követte a cseppek útját az üveg belső oldalán.
Még nem esett. Még csak a sárkány dobta előre esőillatú buzogányát.
Marionnak, még ha gyomra össze is szorult a tomboló erők láttán, amik derékig hajlították – eltörni mégsem tudták – a gyümölcsfákat és szaggatták a nádkerítést, a szíve mégis repesett, ahogy a természet fékezhetetlen ereje megmutatkozott. Ebből erőt merített mindig.
Élete minden nagy fordulata előtt viharral álmodott. Hatalmas, elsöprő széllel, ami mindent felkap és messzire repít, óriási hullámokat tép ki a vízből, és nincs, aki ellenálljon neki. Az emberek ilyenkor meghajoltak és fedezékbe húzódtak. Ő talpon maradt. Kihúzta magát, egyenesen, széttárt karral állt az út közepén, álmában. Addig, míg a szél eltakarította a piszkot és mindent, ami felesleges. Aztán csend lett, és fényesség.
Most is kitárta karját, és hagyta, hogy a szél cibálja és arcába fújja a haját. Nem bánta. Hirtelen kezdett zuhogni, könnyeztek a felhők, pergett az égből a langyos víz.
Aztán a szél elhalt, nem maradt más utána, csak a döbbent csend; mintha a megtépázott növények sem hitték volna el, hogy vége. Marion hallotta a föld sóhaját, ahogy megkönnyebbülten magába fogadja a vizet, hogy átadja a belőle növekvő életnek.
Ő is, ahogy a természet, megtanulta már, hogy minden vihar után eljön a megnyugvás.
Mélyen beszívta a vizes föld illatát, arcát az ég felé emelve élvezte az esőt, és ismét arra gondolt, hogy Isten csodálatos világot teremtett.
(Fotó: Anna Atkins, kép forrása: Unsplash)