Mióta pankrátor vagyok, Suzy Bride a nevem. Anyám hívott Suzy-nak még kiskoromban, mindig azt mondta, sokra vihetem, mert szép vagyok. A nagyi csak Zsuzskának becézett, azt sokkal jobban szerettem, meg a nagyit is, de hamar elköltözött az angyalokhoz.
Anyám szerint a szépségem volt a legjobb befektetése, mindig azt mondta, kár lett volna elfecsérelni. Egyetlen dologtól féltett csupán, hogy ha felnövök, majd én is egy idióta pasas mellett kötök ki, aki ugyanúgy kiszívja belőlem a szépségem utolsó cseppjeit is, ahogy apám tette vele, amíg el nem vitte az infarktus egy ködös, januári reggelen. Anyámnak felesleges volt aggódnia a jövőm miatt, a férfiak olyanok számomra, mint egy velőt rázó sikoly az éjszakában, a hátam közepére se kívánom őket. Apám halála után anyám egyedül maradt velem. Ettől kezdve csak rám koncentrált, pontosabban arra, hogy sikerre vigye az életemet, az ő elképzelése szerint. Valójában csak elégtételt akart szerezni minden elvesztegetett percért, amit háziasszonyként kellett elszenvednie, én csupán eszköz voltam a revansban. Folyton gyerekszépségversenyekre cibált, rózsaszín tüllruhában, szőke loknikkal kellett riszálnom magam a színpadon. A díjakat, amiket nyertem, kitette a hálószobájában és egyfolytában gyönyörködött bennük, mintha valamennyi az övé lenne.
Emlékszem, az egyik versenyen kibicsaklott a bokám a kopogós cipőmben, de anyám olyan szigorúan nézett rám az első sorból, hogy inkább összeszorítottam a fogamat, és végigcsináltam a számomat, mert tudtam, ha nem teszem, akkor megbüntet. Gyűlöltem, amikor rám zárta a szobám ajtaját, folyton attól féltem, nem fog kiengedni, és az egész életemet a négy fal között kell majd leélnem. Másnap persze kieresztett, de előtte mindig megígértette velem, hogy soha többé nem lázongok a versenyek miatt, hanem teszem a dolgomat, de legfőképpen hálás leszek neki, mert a sikereimért feláldozta az életét. Anyám remekül tudta sajnáltatni magát, gyerekként rendszerint be is dőltem a siralmainak, duzzogva ugyan, de újra és újra végigcsináltam a parádézást a színpadon.
A helyzet csak rosszabb lett, amikor tízéves koromban hozzáment a mostohaapámhoz, aki biztonsági őr volt a gyerekszépségversenyeket lebonyolító cégnél. Anyám szinte kivirult mellette, mégis egyre nagyobb szigorral próbálta letörni az ellenállásomat. Már nem egyszerűen szobafogságot kaptam, ha ellenkeztem, hanem kikapcsolta a villanyt a szobámban, elvette a telefonomat, és nem találkozhattam az egyetlen barátnőmmel sem, amíg nem voltam hajlandó újra a színpadon masírozni. A mostohaapám gyakran kérte, ne legyen olyan szigorú velem, inkább örüljön, hogy ilyen édes kislánya van, de anyám hajthatatlan volt. Néha elgondolkoztam azon, vajon anyám elfelejtette, milyen szeretni engem, vagy soha nem is szeretett?
A pankráció az életem! Tíz évem van ebben a sportban. Anyámat, meg a mostohaapámat már rég otthagytam. A hajamat lenyírtam rövidre, befestettem feketére, és az összes tüllruhát kidobtam a francba. Szigorú napirend szerint élek, de nem bánom, mindennek megvan az ára, legfőképpen a győzelemnek. Mindennap korán kelek, hatkor már az edzőteremben erősítek, meghatározott időnként eszem, a fehérjebevitelre különösen odafigyelek. Versenyek előtt kevés víz és nincs szex. A vizet nehéz betartanom, főleg nyáron, de a szexet egyáltalán nem. Undorodom tőle.
A legjobb pillanat az, amikor belépek az arénába, a narancssárga bikinim feszül rajtam, izmaim kidagadnak. Imádom, hogy veszettül erős vagyok, senki nem bánthat! A tömeg őrjöng, amikor ringbe szállok. Nekimegyek az ellenfélnek, dobálom ide-oda, leszorítom a talajra, de arra azért vigyázok, ne essen túl nagy baja, mégiscsak egy nő, ahogyan én is. Életemben egyszer küzdöttem csak férfival, de akkor olyan lettem, mint egy fenevad. Üvöltöttem, teljes erőmből ütöttem, rúgtam, az arca merő vér volt, úgy szedtek le a pasasról. Sejtettem, hogy így lesz, de azt nem, hogy képtelen leszek majd leállni. Teljesen kivetkőztem magamból. Az edzőm szerint a versenyek miatt állandóan nagy rajtam a nyomás, pszichológusra lenne szükségem, de szerintem ez hülyeség, bírom én a strapát, csak a férfiakat nem. Mégis, azok után, amit tettem, komolyan megijedtem magamtól, hiszen ember vagyok, nem állat, akit csak az ösztönei vezérelnek, és gyilkol, ha kell. Mi van, ha egyszer én is ilyen leszek, akkor vége a karrieremnek, s amikor erre gondoltam, megrémültem. Végül nagyszerű dolgot találtam ki, hívhatnám akár önterápiának is. Igaz, néhány napig még agyaltam rajta, de aztán rájöttem, nincs mire várnom. Elhatároztam, ma belevágok az öngyógyításba.
Feri ideális alanynak tűnik a kísérletemhez, hiszen férfi, és ami a legfontosabb, kellően elgyötört. Mivel képtelen vagyok a dühön kívül bármit is érezni a másik nem iránt, arra gondoltam kezdésnek talán a sajnálat menni fog, hisz Feri annyira kiszolgáltatott. Én neveztem el így, ez volt az első név, ami eszembe jutott, amikor az imént megláttam a Nyugati aluljárójában. Feri egy koszos, barna kordzakóban támasztja a falat, arca szinte már nincs is, rég szétesett az alkoholtól, ahogy a mozdulatai is darabokra hullottak a delírium pillanataiban. Furcsa, rémült a tekintete. Viszolygok tőle, mégis érezni akarom, amit ő, mert hiszem, hogy innen egyenes út vezet ahhoz, hogy megessen rajta a szívem. Közelebb megyek hozzá. Becsukom a szemem. Azt képzelem büdös vagyok, a szám savanyú, az ujjaim ragadnak a kosztól, a bőröm viszket, a külvilágból pedig éppen csak annyit látok, amit még el tudok viselni. Haza akarok menni, de nincs hová. Egyedül vagyok. Bántanak. Belém rúgnak. Kétségbeesett vagyok.
Nem bírom tovább képzeletem kíméletlen játékát! Remegek. Azt hiszem túl messzire merészkedtem magamban, még nem vagyok erre felkészülve. Hányingerem van. Öklendezek. Kinyitom a szemem. Feri rám se hederít, a lépcső hideg magányában alszik tovább. Kioldalgok a reggeli napfénybe. Nagy levegőt veszek, aztán lassan kifújom. Hiszem, hogy a légzés megtisztít. Indulnék tovább, de már csak a becsapódást hallom, a csörömpölést, a fém roppanását, ahogy behorpad az autó oldala a betonon. A fejem nekivágódik az aszfaltnak, melegség önti el a nyakamat. Nyelek egyet. A vér fémes íze undorral tölt el. Próbálok megmozdulni, de nem tudok. Ismerős érzés.
Kezd elsötétülni a világ. Ekkor az emlékeimben újra kinyílik egy ajtó. Megrémülök. Nem akarom! Tisztán látom a felém tornyosuló férfi alakját. A mostohaapám az.
A keze hideg és nyirkos. Szétfeszíti a combomat. Tizenkét éves vagyok, anyám sehol. Tehetetlen vagyok.
(Fotó: Pixabay)