Donázy Ágnes: Nélküled

Hársfák és orgonák illatoznak a kora májusi Füvészkertben. A padunkon ülök, a fejem a két kezemben lüktet, az ölemben egy csokor lila és fehér orgona. Szeretnék bátorságot meríteni a mézédes illatból. Csapatnyi gyerek rollerezik, az anyukák pletykálnak, hangosan és messziről fegyelmezik a kicsiket, éppúgy, mint huszonöt éve, amikor először szöktünk ki kettesben az egyetemről, hogy együtt lehessünk. A pad ugyanitt állt, de akkor szögletes volt, és ragacsos, piros zománcfesték repedezett az egyenes deszka háttámlán, ellentétben a mostani hajlított kovácsoltvassal és natúrra pácolt fával.  A villamos kerekeinek hangos gördülése áthallatszik a kertfalon, és bántóan figyelmeztet: el kellene indulnom. Mi a jobb, hamarabb túlesni rajta, vagy húzni az időt, hogy a nővérednek elmondhassam, megpróbáltam, de nem értem oda időben?

Leszállok a villamosról a Haller téren, és besétálok a szívklinika kapuján. A portás unottan nézi a tévét, nem foglalkozik vele, hogy a látogatási idő végére érek oda. A páternoszter zakatol, mint a minisztériumban, az első munkahelyeden. Ott lettél pályakezdőként üzemorvos, és rém büszkék voltunk, hogy az apám, aki ott volt főosztályvezető, ezt el tudta intézni. A fa nyikorgása, a fáradt olaj keserű, fanyar illata visszavisz a délutánba, amikor hamarabb végeztem a kórházban, és meg akartalak lepni. Még nem létezett mobiltelefon, és a telefon is luxus volt. Bementem hozzád, hogy elmehessünk moziba, és amikor benyitottam, az asszisztenseddel az öledben találtalak. Még aznap este hazaköltöztem az szüleimhez a közös otthonunkból, és hálát adtam azért, hogy nincs gyerekünk, így könnyen elválhattunk. Ennek már tizenkilenc éve. Nem nősültél újra, én sem mentem férjhez, és nem beszéltünk egymással, mióta kiléptünk a bíróságról.

Ötödik emelet, intenzív osztály. Egyedül vagy egy egyszemélyes kórteremben, szemben a bejárattal. Hamar észreveszlek az üvegfalon keresztül: a hajad megritkult, a bőröd ráncosabb. A szemed csukva. Nem várom meg, míg valaki megszólít, bennfentes kórházi rutinnal nyitok be, és ülök melléd. Egy pillanatra behunyom a szemem. A kezed mozdulására nyitom ki. Az ujjaid finoman és akadálytalanul surrannak a hófehér kórházi lepedőn, az infúzió a másik karodban van. A körmeid berepedeztek. Vitaminhiány, mondanánk a betegeinknek.

A mélységes csendben halkan csipogó gépek, és a lepedő zizzenésére újra Nepálban érzem magam, ahol a kristálytiszta térben apró csengők, imakerekek halk csilingelése, verebek csiripelése, füstölők és olajmécsesek émelyítő szagában térdeplőkkel körülvéve egy láma ült, vörös emelvényen. Lassan és némán térdelve haladtunk a sáfrányszínű köntösbe öltözött férfi felé, aki szemünkbe nézve avatott be bennünket a létezés állandó és örökké változó körforgásának megértésébe, ahol csakis a szeretet és együttérzés számít.

Rád nézek. Elmondanám, hogy nem tudtam megkérdezni a lámát, van-e íze, színe, hangja az együttérzésnek és a megbocsátásnak, akár egy tengerparti naplemente mellett elfogyasztott zamatos rozénak, vagy mint egy hegyi kristálytiszta pataknak? És kell-e valamit egyáltalán megbocsátani, és van-e értelme a megbocsátásnak? Lehet-e egy foltos vásznat valaha is nyomtalanul patyolattisztává varázsolni, vagy a foltot ki kell vágni, és a helyét egy ép darabbal pótolni?

Sem a láma, a guruk, a százezernyi kilométer és a nélküled eltöltött idő nem tudta meghozni a választ. Már nem tartom fontosnak, hogy megértsem, mert semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy beszélhessünk. Elmondhassam, hogy mennyire hiányoztál, és már nem számít, hogy megcsaltál-e akkor, vagy kerestél-e azóta. Megfogom a kezed. Az érintés ismerősségétől megborzongok. Megsimogatlak. Kinyitod a szemed, és rám pillantasz. A szemed szürkesége rám szegeződik. A tubustól nem tudsz szólni, de látom, hogy rám ismersz. A kezed megszorítja az enyémet, a szemed visszacsukódik. Sokáig ülünk így csendben, kéz a kézben. Sóhajtasz egyet. A gép besípol, a monitoron a vonalak dombjai egyre laposodnak, ami azt jelzi, hogy gyengül a pulzusod. Berohan egy ápolónő, és egy orvos. Kimegyek a folyosóra.

Másnap a testvéreddel visszamegyek a régi otthonunkba, és a hálószobádban megtalálom a fotót, amin összeölelkezve állunk a Badacsony aljában. Az ágyad üres, a lepedő sima, és hófehér, mint egy befagyott tengerszem a Himaláján.